A mi színházunk

|

Várkonyi Mátyás–Miklós Tibor: Sztárcsinálók – Újpesti Rendezvénytér

Szente Vajk rendező magabiztos a sztárcsinálásban.

Fotók: Kaszner Nikolett

Amikor 1981-ben a My Fair Ladyn nevelkedett nézőknek először bemutatták a darabot, igazi újításnak számított, hogy rockzenével is lehet zenés színpadi művet írni. Addig ebben a műfajban csak a Jézus Krisztus Szupersztár és az Evita létezett. Ennek is köszönhető, hogy az első magyar rockopera nem csak hazánkban, de külföldön is szép sikereket ért el: Spanyolországban, Németországban, Svájcban, Hollandiában és Angliában német és angol fordításban állították színpadra. Több mint 1000 előadás után most Simon Edit producer vette elő újra a darabot. A PS Produkciót az Újpesti Rendezvénytér fogadta be.

A Sztárcsinálók történetének főszereplője Néró, akit anyja, Agrippina és nevelője, Seneca segít hatalomra. Amikor kicsúszik kezükből az irányítás, ők is áldozatokká válnak. Néró hatalomvágyból és félelemből mindenkit kiirt maga mellől, míg végül – elkerülendő a szenátus halálos ítéletét – végez magával. Néró tetteit egyes történészek árnyaltabban ítélik meg. Nem egyértelmű, hogy Róma égését valóban ő okozta-e, viszont agyonverette anyját, akinek állítólag a méhét is átszúratta. Megölette a feleségét, Octaviát, hogy elvehesse szerelmét, Poppea Sabinát, akinek később szintén a halálát okozta: állapotosan hasba rúgta egy veszekedés alkalmával. Az igazsághoz tartozik, hogy Néró környezete sem volt vétlen bizonyos gyilkosságokban, például maga Agrippina sem volt váláspárti – inkább megmérgezte a férjeit.

Az, hogy ebből a szövevényes történeti háttérből egy dinamikus, folyamatosan előre haladó, tiszta cselekményvonallal rendelkező szövegkönyv született, Miklós Tibor érdeme, aki munkásságával felejthetetlen élményeket adott a magyar zenés színház közönségének. Ehhez a dramaturgiához nyúlt hozzá nagyon jó érzékkel Szente Vajk rendező, aki plusz szövegekkel tett még hangsúlyosabbá meghatározó jeleneteket. Ahogy a rendező válaszolta kérdésemre: „Kosztolányi Dezső Néró, a véres költő című műve komoly részt kapott ebben az előadásban. Nagyszerű prózai jelenetek kerültek így a szövegkönyvbe, és azt hiszem, Miklós Tibor és Kosztolányi Dezső remek párost alkotnak.”  Az előadás másik alappillére természetesen a zene. Várkonyi Mátyás zeneszerző sikerét az ősbemutató óta eltelt 39 év bizonyítja. Ebben a rendezésben a hangzás egy maibb zenei ízléshez igazodik, amiről Balassa Krisztián vezényletével a 13 tagú élőzenekar gondoskodik.

A színpad és a nézőtér közötti ún. negyedik falat viszonylag ritkán szokás átlépni, de a rendezés ezt többször megteszi az előadás folyamán. Juvenalist, a költőt is a nézőtérről hurcolják el a darab elején, mintha közülünk való lenne. Ezzel egy keretjáték veszi kezdetét, amely a darab végén válik teljesen érthetővé. Frappáns változtatás ez a rendezés részéről, mivel a költő eredetileg a történés narrátora, aki a nézővel tart kapcsolatot. Egy mesélő alkalmazása azonban idézőjelbe helyezi az elmondott történetet, ezzel kissé leválasztva a nézőt a cselekményről. A rendező az esetünkben szituációt teremt Juvenalis köré, bevonja őt a cselekménybe: egy magát nem felfedő szereplő szolgálatába kényszeríti, akinek az egész darab folyamán meséli a történteket. Ez azért is fontos, mert a színpadon egy folyamatosan mozgó „gépezet” bontakozik ki, amelynek így mindenki része, ahol mindenkinek dolga van: cselekszik.

Ahogy felmegy a függöny, egy kétszintes ipari szerkezetet látunk, funkcionális díszlet, pont olyan, amilyet a darab megkíván. Nagyságában kemény és erőteljes, részleteiben mozgatható, átépíthető vagy akár lezárható, hogy Róma égésekor ne menjen be a füst a palotába. Kentaur díszlete a folyamatos működéssel reflektál a címre.  Horváth Kata jelmezei szintén elválasztanak az antik időktől: modern, csak stilizáltan archaizál, illetve bizonyos esetekben erről is lemond – Néró mai, pink street fashion jelmeze, saját nevét hirdeti.  Szemenyei János nem először alakítja a főszerepet, amely kivételes tenor hangi adottságokat kíván. A darab elején őérte dolgozik mindenki, hogy később az ő parancsára gyilkolják meg a legtöbb embert: nincs ennél jobb szereptípus. Kezdetben az ártatlan gyermek, akit nem hagynak felnőni és irányítanak, majd császárként épp emiatt az infantilis, ellentmondást nem tűrő akarás miatt ráz le magáról minden béklyót. Tetteinek a következményei nem érdeklik, csak a céljai. A dalok nyaktörő magasságait és érzelmi amplitúdóit teljesítve Szemenyei vissza tud térni a nyugodt, konstatáló, gyermekien egyszerű hanghoz, gyilkosságait is így szemrevételezi. Nem gonoszkodik a szerepben, hanem arra az útra lép.

Miközben nagy erőkkel folyik a sztárcsinálás, amit a rendezés szórakoztató ötletekkel tesz még mozgalmasabbá, utalva a mai tévés vetélkedőkre és a tehetség show-kra, lehetőség nyílik a jól érezhető csöndekre is. A vékony, törékeny Britannicus – a fiatal császár mostohatestvére – épp a némaságával hívja fel magára Néró figyelmét. Egy színház a színházban jelenetben újra a nézőtér válik a játék színterévé. Az uralkodó és bandája a hátunk mögül zavarja bekiabálásaival Britannicus előadását. S mivel nekünk nem írtak szöveget, mi csendesen tűrjük a mostohatestvér megszégyenítését. Scheich Dávid visszafogottan önérzetes Britannicusáról elhisszük, hogy nem is lehet más sorsa, minthogy Néró megölje.

A színpad szinte folyamatosan egy kavalkád: fáradt testi orgia az első császárral, akit Csuha Lajos alakít az ősbemutató szereposztásából, majd színes fényorgia a könyörtelen poéta császárral. A zene szinte folyamatosan löki a történetet a végkifejlet irányába. A folyamatosan átalakuló színpadképben könnyen el lehetne nagyolni a drámai pillanatokat, hiszen az impulzív zene úgyis magára vállalja ezt a feladatot. Sári Éva mint Agrippina és Egyházi Géza mint Seneca azonban próza és dalszöveg nélküli helyzetekben is értékesen reagálnak. Britannicus halálakor a beavatottakon kívül csak ők veszik észre, hogy a fiú sorsa megpecsételődött. Agrippina tekintetében mintha felsejlene a fiú iránti sajnálat, de a tehetetlenség megmerevíti. Seneca talán gyorsabban levonja a konzekvenciát, de reakciójában érződik a feszültség: lemond a pillanatról, mikor még szólhatna Britannicusnak, hogy ne igya meg a mérget.  A két szereplő pár pillanatnyi némajátéka nélkül a gyilkosság többé-kevésbé „csak” egy szövegkönyvi fordulat lenne, hiszen a néző már tudja előre, hogy mi történik majd, így azonban megragadó.

Egy olyan előadásban, amely a halottak számában a Trónok harcára emlékeztet, felmerül a kérdés, hogyan tud versenyre kelni a rendezés a mai néző által megszokott filmes eszközökkel. Persze létezik a „megegyezés”, hogy a néző elhiszi, ha valaki meghal a színpadon, de manapság el vagyunk kényeztetve, nem mindegy, hogyan hal meg a szereplő, főleg egy olyan darabban, amelyben a halálélmény fokozottan repetitív. Szente Vajk hatásosan oldja meg a helyzetet és nem konkurál a filmes eszközökkel. Míg a filmnek lehetősége van egyre naturálisabban megmutatni, addig ő eltakar és a drasztikus képeket a néző képzeletére bízza. Jó példa erre Agrippina megölése, aki nézi, hogy verik agyon. Közben ösztönösen rándul egyet-kettőt, mert nem akarja elhinni, hogy erre a végre jutott. Seneca kivégzése szintén azáltal válik még hatásosabbá, hogy a rendező hosszan hozza le pőrén a díszletben és a felfedett testével takarja el szemünk elől az addigi bölcset.

A Sztárcsinálók azért is  érdekes vállalkozás, mert annak ellenére, hogy a címszereplő itt is férfi, több lényeges női szerepet is felvonultat a történet. Octavia a menthetetlen naiva, aki az eredeti darabban a saját fájdalmán kívül nem nagyon tud másról sóhajtozni, Szente Vajknál új emóciókkal gazdagodik. Magára hagyottságának egy teljesen érthető következményével néz szembe, az alkoholizmussal. Octavia dala, mondhatni, teljesen részegen hangzik el. Az addig egy galamb erejével rendelkező nő felborít egy kétszemélyes vaságyat, hogy annak rácsozatán keresztül vágja hozzánk fájdalmát. Simon Panna Boglárka Octaviája bátran, szinte egyes sorkezdeteket a boros üvegbe gargarizálva sír bele a hitvesi ágyába – teljes hitelességgel. Nem így Poppea, akit a koreográfus, Túri Lajos Péter már az első jelenetében is egy tökéletes antréval kényeztetett el. Kovács Gyopár magabiztos Poppeájával új szín érkezik a nyomasztó történetbe. Teljes természetességgel üti le a poénokat a gyerekesen szenvedő Néróval kapcsolatban, hogy aztán megsebzett nőként próbálja céljait elérni. Míg a császárral való viszonyában Poppea felsőbbrendűsége anyáskodó vicceket eredményez, Octaviának és Agrippinának az életébe kerül. Ezek a gyilkosságok azonban új horizontot nyitnak Néró előtt, amelynek végül Poppea is áldozatává válik. Ulrika szerepét Szente Vajk még erőteljesebbé tette. Az udvarból elűzött nő megtérése a metszően korrupt Kiprioshoz (Károlyi Krisztián), majd a Néró elleni bosszúszomja hangsúlyosabbá válik. Ő az időzített bomba, akiről mindenki azt hiszi, hogy büntetlenül ki lehet hajítani a császári palotából, miután túl közel került Néróhoz. Stéphanie Schlesser megkapó őszinteséggel járja be a szerep amplitúdóit a kirekesztettségtől az elvakult bosszúig. A szerep nemcsak a dalokban, hanem a keresztény szekta street fight hangulatú, lendületes-mozgalmas koreográfiájában is tovább mélyül. Stéphanie Schlesser nemcsak teljesíti a koreográfiát, hanem ő Ulrika tánc közben is.

Szente Vajk rendező magabiztos a sztárcsinálásban. Egy olyan műben dolgozni, amelynek a felépítése és a szövege a prózai színház igényességével íródott, meg is kívánja a pontosságot. A rendezés, ahol csak lehet, új játékra sarkall, de nem tekinti alapanyagnak a művet és nem terheli meg a darabot. Teret ad a színészeknek és olyan helyzeteket, amelyben működni tudnak. Ha valami túl nagy, hogy bemutatható legyen, lásd Róma égése, lekicsinyíti, mintegy optikai csalódásként éljük meg, mintha egy palota magasságából érzékelnénk az eseményeket. Ha valami hangsúlyozandóbb lehet, azt felnagyítja, közelebb viszi a nézőt azáltal, hogy újabb részletekkel gazdagítja például Octavia szerepét. Szente Vajk nagyon jól játszik a figyelmünkkel, miközben a történetet eltávolítja a darab eredeti idejétől és nem keres aktualizálási lehetőségeket sem. A rendező a tenyerén hordoz bennünket, amelyet időnként összébb szorít ugyan, de nem annyira, hogy valóban fájjon vagy kényelmetlenül érezzük magunkat. Ránk szabott színházat látunk, amely után hazamegyünk és nem lesznek rossz álmaink, elfelejtjük, hogy hányan haltak meg. Hát nem ez a legprofibb sztárcsinálás?

CÍMKÉK: