Valahol Európában / Szegedi Nemzeti Színház
A Valahol Európában 1947-es bemutatója után hamar a II. világháború utáni filmgyártás emblematikus alapművévé nőtte ki magát, kultuszban pedig alig-alig marad el mögötte a Dés László, Nemes István, Böhm György, Kocsmáros György és Horváth Péter alkotta musical.
Ezen persze nincs is mit csodálkozni, elvégre pusztán az az alaphelyzet, hogy egy csapatnyi szedett-vedett árva gyermek küzd az életben maradásért, olyan erős érzelmi húrokat pendít meg, amivel szemben még a legcinikusabb nézők is védtelenné válnak. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy éppen ebből adódik a legnagyobb veszélyforrás is, hiszen az olcsó giccs olyan szégyentelenül kacérkodik mindenféle rendezői koncepcióval, hogy igazán nagy önuralom és fegyelem kell az édelgő színpadi megoldások teljes elutasításához.
Szőcs Arturnak, aki rendezőként jegyzi az előadást, szerencsére volt ideje elmélyülni a mű struktúrájában, hiszen 2011-ben éppen ő maga alakította Hosszút a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ez persze egyszerre jelent könnyebbséget és egyfajta önműködő kényszert is, hiszen túl kell lépni, meg kell haladni a korábbi anyagot. Hogy sikerült-e teljes mértékig elrugaszkodni Béres Attila gondolatiságától, egyelőre nyitott kérdés – és talán kevésbé fontos –, annyi azonban bizonyos, hogy Szőcs egy alapvetően jó ritmusú, a színpadtechnikára és a színészeire egyaránt sokat bízó, hatásos előadást engedett ki a kezei közül.
Ennek egyik kulcsa, hogy a rendezés nem próbálkozik a háború borzalmainak tisztán reális megjelenítésével – ez talán nem is volna lehetséges –, ekképpen pedig nem egy konkrét időszak kilátástalanságát idézi meg, hanem sokkal inkább a civilizációnkba belekódolt könyörtelenséget, amennyire pedig a közhelyszerű dalszövegek lehetővé teszik, pontos megfigyeléseket tesz az emberi természet kevéssé szép zugairól is. Itt áll ugyanis egy tucat árva gyerek, a háború hátrahagyottai, akik a túlélés érdekében egy csapatba verődve próbálnak élelemhez, otthonhoz és valamiféle bajtársias szeretethez jutni. Úgy tetszik, nincs más út, csak a tolvajlás, és hányszor elhangzik a „Könyörgöm, akasszuk fel” felkiáltás, ha épp élő emberbe ütköznek. Szőcs többnyire komor képekkel festi meg, hogyan sarjad ki a gyermeki ártatlanságból a túlélésért folytatott agresszió, és bár olykor a kellemkedő humorizálás csapdájába esik, mégis kíméletlenül szembesít minket az idősebb generáció eltagadhatatlan felelősségével. Ezektől a gyerekektől ugyanis elvették a családot, a reményt és a jövőt, mindössze egyetlen tanítást hagyva útmutatóul: a béke ínsége éppúgy kézen fogva vár a kilátástalansággal, akárcsak a háború legsötétebb éjszakái.
Tökéletesen aláhúzza ezt Árvai György a két forgószínpadot maximálisan kihasználó monumentális díszlete, amely egyszerre képezi le a pszichikai és fizikális valóságot, vagyis a romba dőlt lelki és valós tájakat – nincs kétség, a történelem szemétdombja ez, amin azóta is csak kapirgálunk. Ezt a képet csupán egyszer töri meg éles váltás, a templomi szabadítás-jelenetnél, amikor is az egyenruhások és a társaikért küzdő gyerekcsapat fölé Hans Memling Az utolsó ítélet című festménye tornyosul. Az apokaliptikus mű épp a legváratlanabb pillanatban nyitja meg a remény távlatát, és hozza mozgásba az addig változtathatatlannak tetsző, szorongatott világrendet. Itt már érezzük, hogy a megpróbáltatásoknak egyszer véget kell érnie: az uralmon lévő gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat. Muszáj, hogy így legyen.
A hatalmas színpadot azonban nem elég ilyen akkurátusan berendezni, be is kell játszani, táncolni, énekelni. Bodor Johanna koreográfus segítségével ez nagyszerűen működik is, a Hosszút alakító Rusznák Andrásnak és a Suhancot játszó Ágoston Katalinnak pedig mindebben oroszlánrésze van. Kevéssé bonyolultan felfestett karaktereikből kihozzák a legtöbbet: a rivális banda férfiruhát öltött vezéréből (jelmez: Szűcs Edit) az átélt borzalmak hatására fel-feltörnek az anyai ösztönök, ám ugrásra kész, reflexszerű bicskanyitogatása mindvégig árulkodik arról, hogy történhet bármi, a félelem és a bizalmatlanság egy életre megfeszítette izmait. Rusznák András szintén intenzíven működteti figurájában az élethez való ragaszkodást, a kamaszszerelem hatására pedig finoman bontja le kérgességét, hogy aztán teret engedjen a belső szelídségnek.
Rétfalvi Tamás Ficsúrként igazi dühöngő ifjú, az égvilágon mindennel dacol, izgalmas ellenpárja lehetne Simon Péter, aki ahelyett, hogy haragját elvesztegetné minden apróságra, gondosan összesűríti egyetlen nagy célra, ám Pálfi Zoltán játéka kevéssé meggyőző, így a humoros, filantróp öregúrból vajmi keveset láthatunk, merengései puszta manírnak tűnnek, és megkeményedett iróniája is igen alacsony hatásfokon lép működésbe. A meglepően fegyelmezetten dolgozó gyerekek közül a sapkás-mackós Kuksit alakító Vajda Vince és a Professzorként színre lépő Vály Boldizsár a legemlékezetesebb, de bájosan, lelkesen játszik az egész csibészcsapat, és igen becsülendő szövegmondással viszik végig az előadást.
A színpadi gesztusokkal többnyire precízen és okosan dolgozó rendezés azonban bizonyos pillanatokban megenged magának némi túlcsordulást, mi több, következetlenséget is, éppen a hatáskeltés érdekében. Ennek egyik kiugró pontja, amikor a gyerekek és az addig velük szembeszegülő felnőttek énekelve körbefogják a nézőteret, mi több, a kiscsapat végigmegy a sorok között, hogy ölelésükkel további szentimentalizmusra késztessék a közönséget. Sikeres is az akció, egyre több zsebkendő kerül elő, azonban ez a minden ízében manipulatív megoldás végeredményében nem a katarzis felé tolja az előadást, hanem visszavonhatatlanul csökkenti annak összhatását. Súlyos rendezői aránytévesztés ez, hiszen az efféle kedveskedő, pusztán érzelmeket játékba hozó gesztusok amellett, hogy szöges ellentétben állnak a felvázolt miliő érdességével, a didaxis idézőjelébe teszik az egész történetet.
Szerencsére azonban az ilyesfajta megoldásokból van kevesebb, és összességében egy imponálóan energikus, kompakt Valahol Európábant láthat a szegedi közönség, méghozzá kiemelkedő csapatmunkával. És persze van épp elég a vitathatatlanul szép, megrendítő pillanatokból is: azt például, ahogyan Kuksi halála után a gyászoló gyerekek aprócska cipői a színpadon maradnak, sokáig nem felejtjük el.