Vakok / Kolozsvári Állami Magyar Színház, Deszka Fesztivál
Az idei Deszka Fesztivál egyik legnagyobb érdeklődéssel várt produkciója volt a kolozsváriak vendégjátéka.
Fotók: Biró István
Végtelenül gazdag és szertelen előadás: magába szippant, felkavar, letaglóz, intenzív részvételt kíván meg a nézőtől. A kreatív fantázia játékai zuhognak szünet nélküli két órán át nagyszabású képekben, szürreális víziókban, egymásba úszó etűdökben, zenei fantáziákban. Nincs szüzsé, de a töredékek, a szkeccsek, a szilánkok kiadnak egy totális világot. Techno-poétikus installáció, hirdetik az alkotók, és igen, együtt pulzál itt a vad technózene, a költői látomások sorozata s a képzőművészeti fogantatású képek, animációk, videomontázsok kompozíciója az élő testek rituális mozgásaival, groteszk cselekvéseivel.
A fiatal, Bocsárdi-tanítvány rendező, Botond Nagy ezúttal is apropóul használt egy (ezúttal kevéssé ismert) drámai matériát, Maurice Maeterlinck A vakok című művét, s attól alaposan elrugaszkodva építette föl szuverén olvasatát alkotótársaival, Kali Ágnes dramaturggal, Kónya-Ütő Bence zeneszerzővel, George Pop koreográfussal, Carmencita Brojboiu díszlettervezővel, Márton Erika jelmeztervezővel, a fénytervező Erőss Lászlóval, s persze a kolozsvári színészekkel – emberi határhelyzetekről, létállapotokról, szenvedélyekről, akár öncélúnak látszó játékokról. Az előadásban felhasználták még Samuel Beckett, Pilinszky János, Hajas Tibor és Pier Paolo Pasolini szövegeit; a textusok szétszálazása elég bonyodalmas lenne, hiszen az alkotói csapat is sok saját szöveget beillesztett a játéka. S az előadás egyáltalán nem szövegcentrikus, a filmszerű képek, a mozgások, a hanghatások, s a technózene dominál, persze más-más arányban és léptékben az egyes epizódokban. A különleges játéktérben úgy mozognak, hullámzanak, táncolnak vagy úsznak át egyik epizódból a másikba a szereplők, akár az akváriumban úszkáló halak, s úgy lebegnek, mint a mélyvízi növények. Ahogy Pilinszkynél áll: „Mert lenn hináros rét lobog, / alant a kagylók boldogok…” (Éjféli fürdés)
Hol vagyunk? Mikor? Nem tudjuk.
A színpadkép uszodai medencét mintáz, partján csillogó neonos bárpulttal. Az egyik szereplő (Viola Gábor) ott támaszkodik, pipázik, akárha Rejtő Jenő-i pózba merevedne. Az előtér plexifalán alul vízinövények hullámzanak, olykor emberek lebegnek néma boldogságban. A csillogó medencében nincs víz, ám időnként gőzölög, az alsó plexifal tetejét olykor divatbemutató-kifutónak használják a játékosok. A szereplők vonulása olykor revüsített táncba fordul át, miközben intenzíven „játszik” a háttér is. A hátsó térfél zuhanyzóblokkjaiban figurák mozognak, jobbra egy plexi forgóajtón jönnek elő legtöbbször a szereplők, az ajtó mély térre nyílik, a háttérből vakító reflektorok ragyognak föl, s vágnak élesen a szemünkbe. Minden elasztikus, megfoghatatlan, bizonytalan, s bár az epizódok laza logikai lánccá fűződnek össze, nincs a játéknak egybefüggő íve. Botond Nagy elsősorban intenzív létállapotokat rögzít, szinkrón metszeteket a térből s időből. Olykor, elsősorban a fekete kalapos Beckett-clownok révén, a színház mibenlétére, egyáltalán: létére kérdez rá a játék.
Mi tagadás, zavarban vagyunk, mert semmiképpen nem lokalizálható a történéssor a hagyományos befogadói eszközrendszerrel. Fölfejtendő a látvány logikája, hogy mi ez az egész, és mi végre. Mi végre az ordítások, a zsolozsmák, a töredezett beszéd, a roncsolt szöveg. A háttér villódzó jelei közt videoanimációk peregnek, monumentális ábrák vetítődnek a sokszorosan rétegzett térre. A rendező szinte végig ezzel operál: az előtérben pergő cselekvéseket a háttérben másféle cselekvések ellenpontozzák. Olykor szakrális vagy spirituális allúziók teszik még zsúfoltabbá a víziót.
Stilizáció felsőfokon, amit látunk. Mozgalmas szeánsz, amelyben stilizált élő szobrokként caplatnak elő a szereplők. Ugyanakkor nehezen lenne verbalizálható az a kétórányi vizuális ötletzuhatag, a zenének, a mozgásnak, a képeknek s a textusoknak ama kompozíciója, amely a Vakok előadását olyan különlegessé, olykor talányossá teszi. S persze nem intézhető el mindez azzal, hogy egy nagy tehetségű ifjú rendező roppantul kreatív formai szárnypróbálgatásait követhetjük nyomon. Nem. Itt és most a világ elsajátításának, körbetapogatásának újfajta módozatával állunk szemben, amely nagyobbrészt tagadja vagy felülírja a korábbi évek, évtizedek színházi dramaturgiáját. A lelassított, álomszerű mozgások, a színpadi hatáselemek radikális, végletekig fokozott kiaknázása újfajta létszemléletet mutat. A történetek széttördelése, a cselekvések szimultaneitása a hagyományos történetmesélés érvényességére vagy lehetetlenségére kérdez rá. Megfigyelhető volt mindez Botond Nagy gyergyószentmiklósi Anyegin-fantáziájában is, csak most még radikálisabban rugaszkodik el a drámai matériától. A lételméleti töprengések rendre átúsznak diszkórevübe. Diszkóritmus pulzál az előadás jelentős részében. A rendezés erőteljes jeleket, szimbólumokat használ, ilyenek a maszkok, a stilizált mozgások, az attraktív világítás, például a rendezői jelként is szolgáló különleges, sci-fi-szerű, villogó szemű, csillogó kutyamaszk, amelynek viselője úgy jár-kel a többi szereplő között, mint Radu Afrim bizonyos előadásaiban a stilizált patkányfigura. Ugyanakkor az egész szélsőséges, vad fizikai aktusokat is görgető vizuális orgia összeáll egyfajta rafinált harmóniává.
Az előadás egyik jelenetében egy balett-táncos (Szűcs Ervin) tűnik fel fekete tütüben, amint fizikai adottságairól, lehetőségeiről értekezik. Később ugyanőt látjuk a már leeresztett előfüggöny előtt, kiterítve. Egy ápolónő kiszedi a szívét, felmutatja a véres húscafatot, és arról beszél, hogy cicái vannak, s majd azoknak dobja oda. Ujjairól csöpög a vér, a horrorszcéna mégis inkább poétikus, mint horrorisztikus; a testnek, a pusztulásnak s a róla való gondolkodásnak groteszk szimbiózisa mutatkozik meg a jelenetben. Egy másik szcénában egy szereplő vadul ismételgeti, hogy anyának valamit el akar mondani: párnával veri az asztalt, míg szét nem hull a párna, szállnak szerte a tollpihék, s a vad fizikai aktus finoman libben át metafizikai-poétikus síkra.
S akkor még nem szóltunk a színészek jelenlétéről: bravúrosan, alázattal, a szakmai professzió magas fokán, összehangoltan hozzák létre a rendezői víziót. Albert Csillától Bodolai Balázson át Imre Éváig, Váta Lorándig és Viola Gáborig hatalmas fizikai és szellemi erőkifejtéssel vesznek részt a különleges játékban.
Tudom, persze, hogy ez a zsúfolt, jelekkel, szimbólumokkal, szürreális motívumokkal vagy bakugrásos játékokkal tűzdelt radikális, érzéki színház szükségképpen megosztja a nézőket. Lehet szeretni vagy elutasítani. Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy kívül rekedünk-e ezen a dinamikus világon, vagy belülről próbáljuk fölfejteni titkait.
