A rocker, a járókeret és az ars poetica

|

Vajda Milán / AlkalMáté Trupp / Jurányi Inkubátorház

A Máté-osztály változatlanul vicces, trendi és ambiciózus. Kár lenne rajtuk megsértődni. Illetve ha mégis, akkor sértődjön meg az, aki nem bírja a tárgyilagos humorral előadott virtigli valóságot.

Dömötör András, Vajda Milán         Fotók: Dömölky Dániel

 

A színművészeti legendás Máté-Horvai-osztálya előállt újra az évi rendessel. Ezúttal Vajda Milánt sorsolták ki és vitték színpadra mint a történet tárgyát, főszereplőjét, elszenvedőjét. Nyilván nem egyszerű kidobni magát a placcra, mint tették előtte számosan az osztálytársai közül. Az embernek folyamatosan azon kell agyalni, hogy kit, hogyan bánt meg, kiről árul el többet, mint amennyit az illető szeretne elárulni, és akkor ott a sértődés meg minden. Úgy tűnik, Máté osztálya ebben is elég jó. Kár lenne rajtuk megsértődni. Illetve ha mégis, akkor sértődjön meg az, aki nem bírja a tárgyilagos humorral előadott virtigli valóságot.

A Máté-osztály változatlanul vicces, trendi és ambiciózus.

A legszebb az egészben az, ahogy visszahelyezkednek egykori diákénjükbe, mintha nem telt volna el azóta tíz-egynéhány esztendő, és ezzel a felhőtlen örömmel ugrálnak ki-be a különféle szerepeikbe. Vajda Milán amúgy is hálás téma. Gyerekkorától fogva ott tolong körülötte az egész színházi és filmes szakma. Kern András bácsi, Gálvölgyi bácsi, Korda Gyuri bácsi. Egyik történetből csekkolunk a másikba. Gőzfürdős jelenet, lánykérős, bemutatóbulis, filmforgatásos, anyával kórházas, csajommal veszekedős (ebből kettő is) és, persze, apa emléke. Apa, apa, apa. A nagy becsben tartott Vajda László, az imádott mackó, a legendás Katona legendás korszakának színésze. Nem baj, megküzdünk a fájdalmas emlékkel… Hat fiú, három lány, plusz egy zenész. Idén ennyi a létszám. A fiúk eljátsszák Milánt, és ezzel eljátsszák azt, amit gondolnak róla. Finoman, humorral, ízléssel.

Ő maga látni valóan jól érzi magát a saját szerepében.

Jordán Adél, Péter Kata, Járó Zsuzsa, Vajda Milán

Kedvére van, hogy Vajda Milán Vajda Milánt játszik. Vagy az életéből bárkit. Ráadásul elég jól. Önmaga kvintesszenciáját adja, és úgy tűnik, önismeretből jeles. Legalábbis ami művészi létének egyik legfájdalmasabb ellentmondását illeti, nevezetesen, hogy minden külsődleges és habitusbeli egyezés ellenére ő nem a papája. Szuverén művész.

Az idei produkció nagy erénye, hogy a körülményeskedő kezdés után irtóra fölpörög és aztán úgy is marad. Dőlünk jobbra, balra. A nevetéstől. Sorjáznak az archetípusok. A színidirektor, az operatőr, a jelmeztervező, az alternatív művész. Péter Kata lehengerlően játssza azt a rendezőasszisztenst,  aki mosolyogva gázol át minden akadályon, Járó Zsuzsa az alter csajt, aki zsigerből nyom le minden kőszínházat, Jordán Adél a mély depresszióba zuhant potenciális haldoklót, aki egy járókerettel az oldalán bámul ki az ablakon naphosszat mereven. (Anno Dömötör András nagymamájának tragikus haláltusáját adta hasonló érzelmeket kiváltó precizitással.) És még egy maradandó női figura. Mészáros Máté alig moccanó, órákon át a jelenetére várakozó, rezzenéstelen tekintetű Piroskája, aki ebbéli mivoltában világokról mesél. Mészáros amúgy remek, lopja a show-t nem is egyszer. A másik Mészáros, nevezett Béla, a tavalyi főszereplő, idén is inkább önmagát adja, és ebben nagyon jó. Dömötör András vigyázó szemét veti a truppra és közben bolondozik. A legszórakoztatóbb, amikor lófarokba fogott frizurával a Chelsea-meccset nézi mint apósjelölt és egyben idősödő rocker. Czukor Balázs nagy színészmogulok között feszengő tinédzser Vajda Milánja, továbbá Máthé Zsolt mint a vizeletét magával hurcoló átlag magyar kórházi ápolt sem esnek ki egy ideig a néző emlékezetéből.

Mészáros Máté, Péter Kata, Jordán Adél

Az egymást követő sztorik ugyanúgy élvezhetők primer szinten is, ám ha valakinek a kelleténél többet árul el a valóságról egy sima keresztnév, hanghordozás vagy gesztus, az neki legyen mondva. Mindenesetre a burjánzó jelenetekből egységes stílus teremtődik. Egyfajta alkalmátés stílus ez, amely hosszú évek alatt kristályosodott ki, ezzel együtt képes egyik évről a másikra megújulni. Máté Gábor „alkalmi” rendezései mindig is figyeltek arra, hogy fölfejtsék a történetek mögöttesét. Amellett, hogy meg-megcsillantja, mennyit fejlődtek az elmúlt év során a színészei, a felszín alatt társadalmilag érzékeny kérdéseket is tárgyal, a politikai megosztottságtól a fiatalok kivándorlásának vissza-visszatérő témáján át a magyar közegészségügy gyilkos helyzetéig. (Erzsike, csak magán múlik, hogy meggyógyul vagy meghal.)

A társadalomkritika elemeli konkrét tárgyuktól, tipizálja ezeket a valóságból kiragadott  történeteket.

Mészáros Béla, Jordán Adél, Czukor Balázs

Máté mint rendező rendkívül körültekintő. Ügyel arra is, hogy főhőse közszájon forgó lassúságát – tekintsük megfontolt alaposságnak – ne a történet lassúsága mutassa meg. (Sőt!) Sokkal inkább egy lehengerlő stílusú, modernre hangolt trió kürtölje világgá a muzsika nyelvén címszereplője legjellegzetesebb  karakterjegyét. (Zenei vezető: Dargay Marcell.) Az előadás nagy pillanata mégsem ez, hanem a kórházjelenet. Mikor is a színészi lét, tágabban értelmezve a teljes színházművészet líraira hangolt ars poeticájával kell teljesen váratlanul szembesülnünk két nevetés között, valahol az aranymetszésen. Hősünk egy padon üldögélve kedvenc könyvükből olvas föl Péter Kata frissen operált Erzsikéjének. A betegek fölfigyelnek rá, szép lassan köré sereglenek. És akkor megtörténik az, amiért ebbe az egész, embert próbáló hercehurcába évezredek óta érdemes belefogni. Péter Kata jókedvre derül, Jordán Adél megszabadulva a járókerettől föláll és járni kezd, Máthé Zsolt pedig a kulisszák mögé hajítja a  vizeletes zacskót.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: