Béjart Ballet Lausanne – A varázsfuvola / Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Szép dolog a tisztelet, de a művészetet néha inkább a hagyományossal való szembemenés pofátlansága, a mindenekfölöttiség érzése viszi előre, amit Maurice Béjart rengeteg munkájában a zsenialitásig pallérozott.
Maurice Béjart azt mondta A varázsfuvola koreografálása kapcsán, hogy a színpadra állításakor nem akart semmiféle személyes kiegészítést vagy üzenetet hozzáadni egy tökéletes műhöz. És valóban, a végletekig tisztelte Mozart szerzeményét és a Berlini Filharmonikusok közreműködésével felvett operaelőadást hangról hangra, taktusról taktusra. Kár.
Amikor ugyanis egy szereplő megszólal, az őt alakító táncos táncol. Amikor kánonban énekelnek, a mozgás is ezt követi. És nem is lenne ezzel baj, ha nem lett volna Béjart feltett szándéka, hogy nem ad hozzá semmit a hallottakhoz, de legalább ne tartotta volna be az ígéretét. Mert, ahogy ő maga is érezte, a mű és a belőle készült operafelvétel önmagában is tündöklően káprázatos. Egyik pillanatban humort, a másikban végtelen tragikumot sugároz, hogy aztán segítsen elmerülni az élet értelméről való parttalan elmélkedésben. És ehhez ki se kell nyitnom a szemem. Mit adhat ehhez hozzá a tánc, ha feltett szándéka, hogy nem ad hozzá semmit?
Például egy revelatív alakítást Mattia Galliottotól, aki a Beszélő szerepében narrálja, mit narrálja(!), élettel tölti meg az előadást. Egy óriási pentagramma közepén fekszik, mint egy felszentelésre váró pap, karját kitárva, homlokát a padlóhoz szorítva. Izgalmasan ellentmondásos nyitókép. A táncosok hétköznapi ruhadarabokban sétálnak a színpadon és ülnek le az ötágú csillag köré összekötve ezzel egy hosszú pillanatra a régmúlt hagyományait, az aranymetszés tökéletességre törekvését és a ma sokszínűségét. És lehetne ez egy igazán erős felütés, melyet hasonlóan izgalmas gondolatok követnek. Galliotto kétségkívül teljes repertoárját felvonultatja a színpadon, hiszen a próza szinte minden esetben az ő feladata, amelybe mindig présel egy csipetnyi finom iróniát, huncutságot, egy kevés hidegrázóan drámai pillanatot vagy éppen szürreális borzongást, sokszor a határt súrolva, de soha nem átlépve azt. Aztán táncosként is megmutatja, szavak nélkül is óriási a kifejezőereje, mintha egy virtuóz monológot mondana el a testével. Kiemelkedett az este hömpölygéséből Monostatos, a szerecsen szerepét táncoló Federico Matetich is, akit a közönség megérdemelten díjazott mindent elsöprő tapssal. Minden megjelenése erőteljes, bárdolatlanul agresszív, ijesztően kiszámíthatatlan, parancsoló hangnemű. Az ő esetében a koreográfia és az előadásmód alátámasztja a karaktert és megerősíti azt. Papageno van még hasonlóan szerencsés helyzetben, hiszen karaktere csupa humor, dőreség és huncutság, amit kiválóan vetít ki a mozgás és Wictor Hugo Pedroso előadása, ami bájosan gyermekiből trükkösen férfiassá változik át az est során.
Sajnos nem mondható el mindez az Éj királynőjéről (Elisabet Ros) és Sarastróról, a bölcs papról (Javier Casado Suárez). Mindkét szerep megkívánja a tekintélyt parancsoló jelenlétet és azt, hogy lényüket körüllengje valamiféle megmagyarázhatatlan misztikum. Hiszen a gonosz királynő mindent ural, előle menekíti haldokló férje lányát, Paminát Sarastro templomába, hogy megvédje befolyásától. És bár az Éj királynője mozdulataiban van valami pókszerűen szürreális, nem elég, hogy megérezzük, mi forog kockán, ahogy Sarastro megjelenései is inkább csak fennhéjázó kivagyiságról árulkodnak, kevésbé valós hatalomról.
És így megy ez 180 percen át, a koreográfia tiszteli a zenét, a táncosok tisztelik a koreográfiát, mely 1981-ben készült és Gil Roman tisztelve mesterét, egészen biztosan nem nyúlt hozzá az eredeti műhöz. Majd’ negyven éve már önmagában a flexek és a kontrakciók is polgárpukkasztóak lehettek a spicchez és légiesen egyenes tartáshoz szokott közönségnek, de ez most már nem elég. Szép dolog a tisztelet, mondhatni tiszteletre méltó, de a művészetet néha inkább a hagyományossal való szembemenés pofátlansága, a mindenekfölöttiség érzése viszi előre, amit Maurice Béjart rengeteg munkájában a zsenialitásig pallérozott. Nagyszerű példa erre a húsz éve koreografált és tavaly szintén a Margitszigeten vendégszerepelt Ballet For Life. De egyébként sem kell messzire menni a bizonyítékokért, hiszen ki lehetne jobb példa a pofátlanul emberfeletti zsenire, mint maga a szerző: Mozart, akivel ezúttal Béjart nem is kívánt harcba szállni, így veszíteni sem tudott ellene.
