Tóth Krisztina: Pokemon go / Rózsavölgyi Szalon
A kisvárosi panelban tengődő állástalan apafigura unalmában online rágyógyul a Pokemon go nevezetű játékra, s az ilyen, mint tudjuk, egyéb gazemberségekre is képes.
Debreczeny Csaba, Bozó Andrea Fotók: Éder Vera
Bántalmazásban telt gyerekkor, fiatal lány ellen elkövetett szexuális abúzus, erőszakban fogant (iker!)terhesség, öngyilkosság a vidéki nagyszülő padlásán, egzisztenciális/anyagi csőd, plusz a végére egy jó kis hajkihullós kemoterápia… És akkor még nem beszéltünk a rég elhalt nagypapa valószínűsíthetően homoerotikus hajlamairól. Tóth Krisztina, miután megmutatja nevetséges mivoltukat, jól elbánik az összes szereplőjével. Az utóbbi években prózaíróként is jeleskedő kitűnő költő napi életünk fellelhető tragédiáit zsúfolta a szövegbe, egészen odáig, hogy a kisvárosi panelban tengődő állástalan apafigura unalmában online rágyógyul a Pokemon go nevezetű, mára már kissé lejárt, enyhén szólva is oldszkúlnak számító játékra, s az ilyen, mint tudjuk, egyéb gazemberségekre is képes. (És valóban. Egyenként szállítmányozva el a holmijait, sunyin elköltözik a feleségétől.) Nincs ebben a szövegben semmi hazug, semmi valóságtól elrugaszkodott tartalom.
Debreczeny Csaba, Sztarenki Pál
Az ember simán csak eltartja magától.
Némely mozzanataiban egyenesen taszul tőle. Nem. Nem az arcába döngölt valóságtól. Attól a közhelykavalkádtól, amely gyors hirtelenséggel bekövetkező tragikus fordulataival a bulvármédia magától értetődő természetességével alacsonyítja le a 21. század közép-európai szeletkéjén tengődő emberiség napi tragédiáit a gyorshírek szintjére. A színpadon (többé-kevésbé) hús-vér figurákat látunk, napi sémákban tobzódó sorsuk azonban valamivel nagyobb számban idézi meg azokat a súlyos tragédiákat, amelyekből a kevesebb nyilvánvalóan több lenne.
Akik ott ülnek, nem halott figyelők, nem életük mérlegét követelő halni térők, akiknek leszámolást kell nyújtanom – írja a nézők iránti lojalitásból Füst Milánhoz címzett, elhíresült levelében Karinthy Frigyes. Nem mintha az utókornak (és globálisan az emberi kultúrtörténetnek) sikerült volna valaha pontot tenni kettejük vitájára, bizonyos fokig mégis egyet tudunk vele érteni. Igazságát, hogy úgy mondjam, a saját bőrünkön érezzük.
Debreczeny Csaba, Bozó Andrea
A nyelv se az, amire számítunk.
A cím sugallta primer jelentés elsőre egyfajta leleményes, szupermodern, pökhendien laza újmagyart jósolna (megfejelve, persze, a különleges és egyedi írói talentummal), ezzel szemben a köznyelv primeren, áttétel nélkül jelenik meg a szövegben. Nem stilizál, nem emelkedik el a napi valóságtól, nem igazán mutat túl önmagán, inkább a közhellyé kopott „újmagyar“ elemeiből építkezik. Olykor-olykor egy-egy flash-sel villantja meg napi beszédmódunk szokásos fordulatainak álságait. Ilyenkor nevetünk. De ezek a nyelvi truvájok többnyire az előadás első felére koncentrálódnak, mielőtt még szembesülnénk vele, hogy a Tóth Krisztina-féle univerzum merre vezeti a történet figuráit s velük a gyanútlan szemlélőt.
Elképesztően gonosz nőszemély.
Állítja a szerző a szöveg központi alakjáról, míg a nagymama szerepét játszó Tímár Éva ennél árnyaltabban fogalmaz. Valódi 3D-s karakter, aki már a puszta jelenlétével is azt az elborzasztó élettapasztalatot sugározza, amely ezt a korántsem egyedülálló időskori érzéketlenséget létrehozza. Hasonlóan árnyalt a családfenntartó szerepét játszó Bozó Andrea alakítása. A sorsába fáradt Adrienn, aki szép csendben az életével fog megfizetni az akaratlanul is magával cipelt, továbbá az önként magára vett terhekért. A két fiatal (Ladányi Júlia e.h., Hunyadi Máté e.h.) nem ússza meg a szöveget, ahogy Debreczeny Csaba Ferije se tud igazán kikeveredni az átlagbunkó középkorú családapa eleinte még őrülten mulatságos sztereotípiájából. S ha mindezen túl borzongató vonulatot keresünk a kortárs történetekre meglehetősen nyitott Csizmadia Tibor rendezésében, azt a Sztarenki Pál formálta figurában találjuk meg.
Bozó Andrea, Ladányi Júlia
Az antihős Józsiban.
Ő foglalja össze azt a fajta korszerű tartalmat, amely sokatmondó könyörtelenséggel jeleníti meg a kort. Benne a nyálkásan perverz Józsit s vele egy mindenfelé szétburjánzó személyiségtípus reflektálatlan, zsigeri részvétlenségét. A történet hátterét, egy-két kósza bútordarabtól eltekintve, vetített fotók adják. Pesti lakás, vidéki panel, az anyai nagyszülő falusi típusú házikója. A technika önmagában számtalan lehetőséget rejt. Ezek a fotók azonban nem emelnek ki a Rózsavölgyi Szalon polgári miliőjéből. A kettősség érzése végig ott kísért.
