Törőcsik Mari
Fotó: Gordon Eszter
Tudja, ez mindig így van, ha elindul egy ilyen hullám, akkor mennek el, egymás után – mondta sok éve, csipetnyi malíciával a hangjában. Hírneves kollégái távoztak éppen, de ő, Mari, Törőcsik Mari akkor már visszajött a halál előszobájából; nem is akárhogy. 2009-et írtunk; s elpusztíthatatlan életereje, örök vitalitása átlendítette a holtponton, visszahozta őt a deszkákra.
Kaposvár sok direktort látott teátrumában esett meg az eset. Nem kakaslépésnyi epizódban, hanem alkalomhoz illően, mázsás súlyokkal piruettezve, frivol derűvel, el-elszakadva a törékeny test nyűgétől s nyilaitól, kiröhögve az öt perce még suhintásnyira közelítő kaszást. Meg a második születést is, az új életet (isten veled régi élet, jöjjön az új élet); mintha nem történt volna semmi. Hetvenhárom évesen újra világba lökdöste magát, megszülve gyermekét, aki volt, aki lett. Teljes fegyverzetben, ahogy Pallasz Athéné pattant ki Zeusz fejéből, mikor a bölcs Héphaisztosz megszabadította az istent a fájdalmaktól.
Naphosszat a fákon, Kaposvár
A nagy orosz rendezőguru, Anatolij Vasziljev fogta kézen, hamar hangot talált a két fekete öves színházcsináló; előzőleg gyakorlatoztak már, és hosszú összeszikrázásuk hozta létre a tüneményt, ami megszületett Somogyban. Marguerite Duras regényéből készült a színi átirat, s a Naphosszat a fákon a pálya újabb csúcsát hozta. (Kolovratnik Krisztián pompás filmje pontosan tudósít erről.) De Vasziljev nemcsak kézen fogta, hanem felröptette szinte beláthatatlan ormokra, oda, ahol ritka a levegő, s ahová csak kevesen kapaszkodnak fel.
Néhányan.
A magyar színészszellem legnagyobbjai.
Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós, Darvas Iván, Psota Irén; aztán Soós Imre, Latabár Kálmán, Jávor Pál, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Máthé Erzsi, Tordy Géza, Bodrogi Gyula, Haumann Péter, és lám, hosszú a töredékes lista.
A tündökletes színészpálya a Körhintával indult.
Fábri Zoltán filmje beringlispílezte a húszéves pélyi lányt a magyar és az európai film szívébe. Gyönyörű volt, hamvas, lágy, ártatlan szépség, de azért már tudott egyet s mást a szakmáról, lévén őstehetség, színészzseni. A főiskola elengedte forgatni (igen, a tegnapi SZFE elődje), s aztán döcögősen bár, de elindult a hazai filmes és színházi pálya is. Nagyokkal dolgozhatott, és a legnagyobbak választották játszótársul; Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós, Szabó István, Mészáros Márta és megint csak hosszú a sor.
Makk remekművében, a Szerelemben elgyötört, acélkemény fiatalasszonyt formált, aki Déry Tibor ’56-os novellája, a Szerelem, s a pár évvel későbbi Két asszony textusának, valamint a színésztársak jellemábrázoló intelligenciájának meg Tóth János képi poézisének esszenciájaként óvatos taktikázással adagolta az ágyban fekvő nagybeteg mamának, Darvas Lilinek (Molnár Ferenc utolsó előtti asszonyának) az eltitkolandó „kontextust”. Mármint, hogy a fia nem Amerikában forgat, hanem börtönben ül éppen. De az élet és halál között lebegő, szinte csak szemvillanásokkal és dacos-siránkozós szóömlenyekkel kommunikáló, mondatfoszlányokat lehelő anya nem tudhatta meg az igazságot.
Aztán megjött a férfi is, de hogyan.
Az ’56-os fegyenc adta, Darvas Iván, és megtörtént, aminek történnie kellett.
Törőcsik Mari és Darvas Iván Makk Károly: Szerelem (1971)
Makk világhíressé lett filmje hamar elrepítette Törőcsiket Cannes-ba, és a pártállami aczéli gépezet józan robotosai jól felfogott politikai érdekből engedményezték, hogy a Szerelem, Makk és Törőcsik is ott legyen ’71 májusában a cannes-i filmfesztiválon.
Igen, a hetvenes évek elején Törőcsik Mari már ott lubickolt az európai filmvilág tetején, mint az egyik legjobb magyar filmszínésznő. Déryt már korábban kiengedték a rács mögül, az ’57-ben kiszabott kilencévi fegyházból a letöltött négy év után a korai amnesztiával szabadult. A kádári adminisztráció akkoriban számos jeles elítéltet helyeztetett szabadlábra, legelőbb azokat, akikért világhíres írók, művészek, politikusok emeltek szót a világlapokban.
De akkor, ’71-ben Törőcsik ezt a szituációt is elegánsan abszolválta; megvolt hozzá az ösztönös érzéke, a hibátlan eleganciája, és sztárallűröktől mentes sztárként lépdelt Makk-kal és Darvas Lilivel a Croisette-en, és derűsen fogadta a világsajtó érdeklődését. Majd 1976-ban megkapta az Arany Pálmát is Cannes-ban a Déryné, hol van? című Maár Gyula-film női főszerepéért.
Aztán megint lebegett egy ideig a világsiker és a göröngyös magyar filmszínészlét pengeélén.
Kapott ajánlatokat, de magyar színésznő volt, és az is akart maradni.
A nemzet színésze.
Az volt, az lett.
A Nemzeti Színházban, Szolnokon és Kaposváron, még a rövid életű Művész Színházban is, ahol művészeti vezetői posztot vállalt Schwajda György oldalán. Utóbbi szerepléséért nemtelen vádak érték, sebeket kapott, de hamar továbblépett, hisz nem hivatalnoknak született, hanem művésznek.
Aztán sorjáztak a szerepek, szakmányban, nagyok és még nagyobbak, magyar filmekben, színházakban, tévéjátékokban. Ekkor már túl volt Jancsó Miklós Szerelmem, Elektrájának prófétalányán, Makk Károly nagy mozijain, Maár Gyula Teketória és Déryné, hol van? című filmjein.
Bővült színjátékos palettája, masszív tévészerepekkel és legendás dalokkal is, mint az Orchideák, amit se előtte, se utána nem tudott más úgy elénekelni, hogy a fülbemászó slágerben benne legyen egy egész élet; egy vibráló nőé, aki megél és túlél szerelmeket, öldöklő kapcsolatokat, elszakadást, elengedést, örömöt, pokolbéli fájdalmat. Partnere Bodrogi Gyulával együtt nosztalgiázták, keringőzték végig a hosszú love storyt. Egymásra nézve és önmagukba.
Meg az égiekre.
Huncutul, vásottan, szemük sarkából kipislantva a nézőkre is az egy szem királyi tévében, elbúgva újra meg újra: mondjátok el, hogy szeretem.
Fotó: Fortepan
De Törőcsik palettájához hozzátartozik, sok egyéb mellett, a Legyen a Horváth-kertben Budán című könnyű kis sikamlós kuplészerűség is, amelyet A régi nyár című előadásban prezentált, s amelyben triplán megcsavart szarkazmussal ironizálta szét önnön dizőzi felléptét, miközben, hja, bombázó volt. És az ironikusan pipiskedő gyerekhang-modulációból lazán csusszant át reszelős hangú piaci halaskofába, akár egy Brecht tandrámáin edződött, szétbagózott, szétdúlt, kiélt díva, aki csak csúszik, csúszik, zuhan lefelé, egészen a megsemmisülésig. Mindezt játékosan, könnyedén, kikacagva a csillogó sóbizniszt is és benne önmagát. Brechttel később is bensőséges viszonyba került, hol máshol, mint a Nemzeti SZínházban, a Galilei életében, Zsótér Sándor rendezésében, aki meglátta és előhívta személyiségének mélységes tárnáiból a kőkemény brechti színésznőt.
Törőcsik akár slágert énekelt, akár sanzont, akár ősanya vagy vajákos varázslóasszony volt Gabriel García Márquez Száz év magányában Szolnokon, Taub János rendezésében, akár pöfékelő százéves anyakirálynő Weöres Szent György és a Sárkány című drámájában a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor remeklésében, mindig önmagát adta.
Azt a vadvirágmosolyú vidéki leánykába ojtott csábító delnőt, aki mindent tudott az életről, a női sorsról, aki egy szemvillanással trillázott át éveken, évszázadokon, születésen, ragyogáson, halálon. Könnyű madárkaléptekkel, lazán tancikálva, kikacagva a múlás rettenetét, szerelmek, megcsalattatások, árulások mocsarát.
Mindent tudott a szakmáról.
Nemcsak nagy színész volt, hanem gondos, becsületes szakember, aki aprólékosan kidolgozott minden mozdulatot, hunyorítást, arcbőrrándítást; befogadó, ölelő, hárító gesztust.
A nagy magyar színésziskola technikáját vitte tökélyre, akárcsak Dajka Margit, Ruttkai Éva és a többi színészóriás. Fogták egymás kezét, lesték egymás mozdulatait, s vitték tovább a stafétát, a szakma éthoszát.
Utolsó nemzeti színházi fellépéseit is derűvel abszolválta, holott az elfogyó erő, a rebbenékeny testi jelenlét már nem csekély kockázattal járó színészi mutatvány is volt.
Betegségek, fölépülések, sorscsapások keretezték az utolsó éveket; elvesztette férjét, termékeny éveinek társát, a kiváló rendezőt, Maár Gyulát.
Minden lehetséges díjat megkapott. Egy ország szorított érte, a szakma kitüntette szeretetével, s ő sem fukarkodott figyelmével hűséges nézői, színésztársai iránt. Még a protokollt is megadóan tűrte. Csak egyvalamit nem kaphatott már meg, hogy újra színpadra léphessen.
2011 tavaszán pályatársammal felkerestük a Nemzeti Színházban, hogy elvigyük neki a hírt: életműdíját, titkos szavazással, először neki ítélte a Színházi Kritikusok Céhe. A folyosókon némi izgalom, parányi öltözőjében mintha csak megilletődött lett volna; ő, aki már minden díjat megkapott. Megtisztelőnek éreztem, hogy a jeles alkalomból mi köszönthetjük először. Akkor is azt gondoltam, ma sem hiszem másképp, hogy a legjobb kezekbe került ez a kicsiny civil szakmai díj.
S ha visszagondolok filmjeire, a forró színházi pillanatokra, eszembe jut, hogy a csillagokon lépdelő színészikon valamiképpen mindig jelen volt az életemben, az életünkben. 1956-tól, mikor a Körhinta bakfisaként megismerte az ország.
Az életmű teljes egész.
Mégsem akarnék múlt időben gondolni rá, hisz, lám, velünk marad a hangja, alakításainak varázslata.
És a csibészes derű is, a felemelt mutatóujj, az elsuhanó, a kaján mosoly, Törőcsik szarkasztikus iróniája.
