Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott / Gyulai Várszínház
Az előadás óriási dobása, hogy elejétől végéig ott van a deszkákon a kolosszálisan nagyszerű Tiger Lillies zenekar.
Fotók: Kiss Zoltán
Mintha valami vámpír, vagy zombifilmet látnánk, koporsókból kecmeregnek elő a szereplők, a Rosencrantz és Guildenstern halott előadásának elején, a Gyulai Várszínházban, a Shakespeare Fesztiválon, ami idén lényegében Hamlet Fesztivál volt. És hát ugye, a címben szereplő két úr, a darab mellékszereplői. Őket, ezeket a gerinctelen lúzereket, pumpálta föl főszereplőkké az elmés Tom Stoppard. Vagyis ezzel megmutatja a halhatatlan tragédiát alulnézetből, két kis piszlicsáré alak perspektívájából. Így már nem is olyan nagy formátumú a dráma. A két mitugrász szemszöge óhatatlanul groteszkbe fordít mindent. A formátumos szereplők is kisszerűbbeknek látszanak. Lényegében pitiánernek mutatkozik a világ. Még a gyilkosságok sem megrendítőek, az is elképzelhető, hogy egyenesen röhejesek, vagy ki tudja, tán már mindennapiak, így banálisan érdektelenek, nem váltanak ki különösebb izgalmakat.
Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című zseniális regényében jegyzi meg a szerző, miután a legnagyobb aljasságokról, legkegyetlenebb gyilkosságokról, legmocskosabb árulásokról ír, rendszeresen, tömör cinizmussal, hogy „így megy ez”. Tom Stoppard keserű komédiájában már szinte minden így megy. A Hamlet arról a pillanatról szól, amikor kizökkent az idő, az évszázadokkal később íródott Rosencrantz és Guildenstern halott pedig arról, amikor már régestelen régen kizökkent, és napnál is világosabb, hogy nem sikerült helyre tolni azt. Shakespeare esetében Hamlet legalább még kínkeservvel nekifeszül, hogy valamelyest megkísérelje talpára fordítani a feje tetejére állított világot. Stoppardnál már nem is nagyon próbálkozik.
És ezt a Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház előadásában, Tapasztó Ernő rendező igencsak hangsúlyozza azzal is, hogy egyáltalán nem hősi alkatú színészt választ Hamlet szerepére. Lung László Zsolt megszemélyesítésében az egykori nagy hős tohonya alak, pocakot eresztett, céltalan egykedvűséggel, unottan lófrál le-föl, nem különösebben izgatják a világ dolgai. Csak úgy elvan, mert hát mi a fenét csináljon? Arra meg nyilván rég rájött, hogy nem is tud semmit csinálni.
Attól, hogy a produkció elején koporsóból tápászkodnak elő a szereplők, vagyis időben már a Hamlet végi vérfürdő után vagyunk, így, mint egy filmben, visszaperegni látjuk az eseményeket, mintha az alakok valamennyire már emlékeznének rá, hogy mi lett mindannak az eredménye, amit csináltak, ezért olyan különösebben nem is küzdenek. Általános apátia uralkodik, tengés-lengés. Ophelia például nem is koporsóból bukkan elő, hanem vízbe fúlt hullaként hever egy csurig töltött kádban. Néha kicsit feltámad, majd visszahanyatlik. Ennél többre nem méltatja a világot. De, hát mit nézzen? Hamletet? Ebbe a fickóba, aki akár anyaszült meztelenül lófrálva, mutogatja nem túl gusztusos testét, és közben némiképp elborult aggyal a semmibe bámul, legyen szerelmes? A magyar nyelvet törve beszélő Alexandra Gitlan inkább ott gubbaszt a kádban, majd egykedvűen angolra, románra vált, így aztán még egyetemesebb ez a rút história.
Ebben a felfogásban Claudius ócska kis törtető, pitiáner akarnok, aki egy ilyen világban még piedesztálra is kerülhet. A remek liliputi színész, Köleséri Sándor adja, a rendező ezzel is hangsúlyozza a kisszerűségét. Lovas Zoltán pedig úgy alakítja Poloniust, hogy róla aztán első pillantásra lerí, nem oszt és nem szoroz. A két címszereplő Tege Antal és Gulyás Attila. Megmutatják, hogy az ő figuráik abszolút vizesnyolcasok. Megszeppenve nézik, mi történik, rémülten meg akarják úszni a dolgokat, de hát valószínűleg sejtik, hogy azt nem lehet. Számomra ez a két figura humorosabb, közel áll a becketti abszurd véglényekhez. Most a nézőtér egésze alig nevet rajtuk, inkább csak itt-ott felkacarásznak néhányan. Ezúttal jobban közelítenek a realista módon játszott, riadt kisemberekhez, mint az elemeltebb, groteszk fickókhoz.
Amikor ugyancsak Gyulán a temesváriak adták ezt a darabot, a nagyszerű Viktor Ion Frunza rendezésében, Balázs Attila és Katona László alakításán halálra röhögtük magunkat. Érdekesség, hogy akkor is holtak elevenedtek meg, egy halottasház rekeszeiből kerültek elő. Szóval szintén alulról szagolták az ibolyát. Egyébként a Szkéné Színházban, Szikszai Rémusz rendezésében, Nagypál Gáboron és Kaszás Gergőn is rengeteget lehet nevetni, ők már-már egy bohócpárosként mutatják meg a világ fonákját. Abban az előadásban a színészkirályt Fodor Tamás adja, szinte valóban színészkirályként, akinek sokat tapasztaltan rálátása van mindenre, a teljes értékvesztés közepette is egyenes gerinccel, komoly talentummal, igyekszik képviselni az értékeket.
A mostani produkcióban Megyeri Zoltán rutinos, unott színészkisiparost formáz inkább, aki azt játssza és úgy, amit és ahogyan megrendelnek tőle, különösebb művészi törekvései már nincsenek. Ezt mutatja, hogy a beosztott színészében, akit Iulia Pop formál meg, nem fölkelti a fantáziadús játékkedvet, hanem tulajdonképpen idomítja. Jelképes, hogy a szó szoros értelmében pórázon vezeti. Mégis ők ketten, akik túlélnek, bizonyos mértékig kívül vannak e züllött mai kocsmán, valamennyire együttérző, de kívülálló krónikások. Ők, miután mindenki visszavonszolja magát a koporsójába, a megnyíló kapun keresztül távozhatnak nem csak a Várszínpadról, hanem ennek a sötéten bús históriának meglehetősen jó helyszínéül szolgáló, tömören, fenyegetően, akár a börtönszerűen fölénk magasodó várfalak közül is. A többiek, az Albert Alpár által tervezett, egyéniséget nem tükröző, egyenkoporsókba zártan ott maradnak. Papp Janó csiricsáré, fenn az ernyő, nincsen kas jellegű jelmezeket tervezett, a hivalkodó üresség jellemzésére.
Az előadás óriási dobása, hogy elejétől végéig ott van a deszkákon a kolosszálisan nagyszerű Tiger Lillies zenekar. A tagjai, Martin Jacques, Jonas Golland, Adrian Stout, ahogy ezt tőlük megszokhattuk, horrorba illő rémpofáknak maszkírozva játsszák tébolyultan őrületbe hajló zenéjüket kíséretként, néha önállósodva is, hogy aztán segélykiáltásként felhangosodva, meghajszoltan gyors tempóra váltva, ők fejezzék be a produkciót. Olyanok, mint a megelevenedett felkiáltójel. Egész, bámulatosan markáns lényükkel, energikusan őrületbe hajló zenéjükkel, felhívják a figyelmet arra, hogy ugyan már, ne dugjuk homokba a fejünket, valahogyan csak próbáljuk elkerülni a világvégét!
