The Black Rider – Örkény Színház
A jó mindig úgy keveredik a rosszal, a profán az emelkedettel, a hamis a tiszta hanggal, ahogyan az Örkény Színház Black Ridere is érzelmes freakshow, görög drámába oltott vásári csinnadratta, vegyítve az emberi lét legfontosabb kérdéseivel.
A Black Rider bemutatója nem csupán az alkotók miatt jelentős esemény, de azért is, mert igen különös művészi világok találkozásából jött létre. A rendező Robert Wilson a XX. század végének egyik talán legnagyobb színházcsinálója; William S. Borroughs az amerikai irodalom egyik klasszikusa. Tom Waits pedig szinte meghatározhatatlan összművész, aki a modern, főleg amerikai – angolszász zenei világ újrahasznosításából egészen különleges világot hozott létre zenészként: a blues, a country- típusú népdalok, a reneszánsz dalok és a rock and roll ugyanúgy átértékelődik a keze alatt, mint a kuplék, indulók, a kocsmazenék legkülönbözőbb változatai. Kathleen Brennan-nel a feleségével közösen írt szövegei pedig verseknek tekinthetőek.
De különös a történetklisék felhasználására és kiforgatására egyszerre épülő cselekmény is. A mérlegképes könyvelő és költő Wilhelm egy vadászfamília lányába szerelmes, ám ő maga sajnos semmiképpen nem vadász: csetlő-botló néma bölcsész. Hogy leendő apósa emberszámba vegye, úgy kell lőnie, hogy a család előtt mind a könyvvitelt, mind a könyveket feledtetni tudja. Elfogadja hát a sánta ördög segítségét, megkapja a bűvös golyókat, s attól fogva úgy lő, mint addig senki más. S bár köztudott, hogy „az Ördöggel csak a bolond köt üzletet. És mégis minden percben akad, aki belecsap a Patás tenyerébe”, azt láthatjuk, hogy most is van, aki vállalkozik az üzletre, s az Ördög, nem meglepő módon, most is be fogja hajtani a tartozást. Sőt, két ördögi paktum is szerepel a darabban: nem csupán Wilhelm, de Kúnó, a lány családjának őse, az egykori erdész is üzletelt a Sátánnal. S bár több utalás is történik erre az alkura, hiszen Kunó egy szűkös üvegketrecbe zárva élőhalottként mutatja meg, hogy minden ember és minden nemzedék megköti a saját Sátánnal kötött alkujának foglya marad, valójában egyik nemzedék sem adhat tanácsot vagy segítséget a másiknak. Kúnó meg-megszólal, de amit mond, az vagy közhely vagy hülyeség, esetleg mind a kettő. Minden nemzedék reménykedik abban, hogy túljárhat a Sátán eszén, de ezen a félreértést csak akkor lehet tisztázni, amikor már késő. Ráadásul minden nemzedék az élet teljességét akarja megszerezni: rangot, erőt, szerelmet. De a mesék korának már vége, a vásári kikiáltók és mutatványosok kora ugyanolyan haszonorientált, mint a Patás.
Bár az 1990-ben bemutatott „zenés mese” jól felismerhetően A bűvös vadász című Weber-opera átirata, s alapját egy 18. századi, csehországi per alapján írt novella adta, már nem a romantikánál vagyunk. A Black Rider látvány- és zenei világa a vándorcirkuszokat és freak-showkat, a vadkapitalista szórakoztatás fénykorát idézi. Hiába a romantika a legerősebb előkép, a Wilson-rendezés az antik sorstragédiát, a középkori misztériumjátékot és a huszadik század különböző vizuális világait – az automata marionetteket, a vurstlik rémisztő látványát, a rockkoncertek backstage-ét gyúrja össze álomszerűségében is apokaliptikus, mégis groteszk előadássá, amely vándorszínházként valóban körbe utazza a világot. Több értelemben is: a felhasznált változatos kultúregyveleg olyan amerikai darab, amely hangsúlyosan német történetet mond el, német szereplőkkel és német kérdéskörrel. S ha fausti alku, akkor Goethe, s ha Goethe, akkor erdő benne vágtató lovassal, s a szerelem is egyszerre boldog és boldogtalan.
De olyan értelemben is vándorszínházról beszélhetünk, hogy a Black Rider valóban körbeutazza a világot: a jogdíjak meglehetősen szigorúan szabályozzák a bemutatókat. Bár minden előadás hozzáteszi a magáét, alapvető marad a Wilson – féle rendezés, sőt a dalszövegeket Tom Waits kérésére nem lehet lefordítani. Ez nem a kivetítőkön feliratozott, egyébként nagyon jó Závada Péter fordítások miatt volt problematikus, hiszen ez az opera-előadások esetében annyiszor megesik, inkább azért, mert míg a Borroughs-dialógusok átültetése erőteljesen kihasználta a magyar nyelv lehetőségeit, addig a dalszövegeknél ez a ziccer kimarad, sőt, a két nyelv különbsége kissé kettészakítja az előadást. A magyar színpadi beszéd és az angolul énekelt szövegek nem állítják összhangba a két nyelv szólamait, legjobb esetben is csupán kontrapunktozzák egymást. Így legalább úgy érezhettük magunkat, mint az első generációs amerikai német iparos, lengyel bányász, magyar földműves, ha megjött a vándorprodukció, aminek egyébként a kikiáltója is holland volt vagy olasz. Ráadásul a cirkusz műfaja abban mindenképpen hasonlít a misztériumszínházra, hogy inkább átérezni, mint felfogni kell. Ugyanakkor az előadás elején az angol nyelven is üdvözölt publikum nagyon ötletesen villantja fel az egykori kikiáltók mai utódait, a turistaipar harsány rikkancsait. Ezzel nem csupán a kétnyelvű előadás sikerül részben igazolni, de a becsületes politikus és a Lidl-pénztárossá lett tanító említése sajátos couleur locale-t is teremt.
A Wilson-Borroughs-Waits hármas önmagában is remek, de az Örkény Színház színészeivel és stábjával kiegészülve telik meg igazán élettel az előadás. Még akkor is, ha csupa panoptikum-figurát kell eljátszani. A Wilson-féle színház jóval közelebb áll a misztériumjátékhoz, mint a magyar színházat ma is meghatározó Sztanyiszlavszkij-módszerhez.
A Black Rider szereplői bábok, nem valódi, hús-vér emberek. Még csak nem is típusok, mert a figurák életének problémái, azok helyes vagy helytelen megoldásai helyett nem csupán a léthelyzet feloldhatatlansága, sokkal inkább az emberi életeket irányító sors fanyar hitelvesztése a lényeges Wilsonnál. Az egyéni választások felől értelmezett szabadság fogalmát a festett arcok, a gépies mozgás, az automata bábukat idéző gesztusok, a bábszínházra jellemző eltúlzott mozdulatok váltják fel, s ezek egyben a személytelenné váló emberi sorsok misztériumának a komédiává válását is mutatják.
S a szertartásjáték miatt a látvány, a mozgás és a zene egyaránt meghatározó. A látvány- és jelmeztervezőket irányító Izsák Lili ugyanolyan fontos részese az előadásnak, mint a Kákonyi Árpád által vezetett zenészek, s az énektanár Berecz Bea és a koreográfus Molnár Csaba nélkül sem lett volna teljes a rendező Polgár Csaba munkája.
Az előadásban mindenki egyformán jó. A Falábú Patást alakító Takács Nóra Diána remekül énekel, s a közép- európai takarítónők visszafogott bájával kísérti meg az aktakukac könyvelőt és dilettáns költőt játszó Borsi-Balogh Mátét. Mindkettejük alakítása azt mutatja, hogy vége van annak a színháztörténeti korszaknak, amikor a prózai színész nem gondolta hátránynak, ha nem tudott énekelni. Remek az előadásban a feleséget alakító Bíró Kriszta, s a vendégszereplő Schell Judit. Tenki Réka pedig mozgásban és énekben is a Black Rider egyik pillére lett.
A színpadképnek, a zenének és a színészek által mozgással, énekkel, tánccal színpadra varázsolt groteszk képeskönyve a szövegeket fordító Závada Péter versei nélkül nem lett volna teljes. Ahogyan a dramaturg és a rendező nagyon pontosan adagolta a modern moralitásjátékot, mely éppen a kerek mondatokban elmondható és szép melódiákban elénekelhető hamis morál végét konstatálta. Mert a Sátán azokon is segít, akik jóra vágynak, de a végén nekik is benyújtja a számlát. A Jedermann-drámákat és a Kurt Weil – féle songokat ötvöző bűvös vadász – történet a legalapvetőbb dilemmákról szól: ki lehet- e számolni, mennyit ér a szeretet, ha éppen bűnbe esik miatta az ember? Mi nyom többet a latban: ha rest marad az ember a szeretetre, vagy ha az elkárhozást is vállalja miatta?
S erre a kérdésre nincsen válasz, mert a jó mindig úgy keveredik a rosszal, a profán az emelkedettel, a hamis a tiszta hanggal, ahogyan az Örkény Színház Black Ridere is érzelmes freakshow, görög drámába oltott vásári csinnadratta, vegyítve az emberi lét legfontosabb kérdéseivel. Művészet.