The Amplifiers of Voices
Szlovénia legnagyobb nemzetközi kortárstánc eseményét, a CoFestivalt 2012 óta rendezik meg Ljubljanában.
CoFestival Fotó: Urška Boljkovac / Kino Šiška Archive
Az egész világot sújtó járvány kettévágta a tavalyi programot, amelynek így a világhálóra tervezett első részében dokumentumfilmeket, koncerteket is láthattunk a táncszínházi események mellett. A fesztivál második felét május utolsó napjaiban rendezték meg – élőben! A „The Amplifiers of Voices” program kurátorainak (Irena Tomažin, Dragana Alfirević, Mitja Bravhar, Rok Vevar és Jasmina Založnik) válogatása nemcsak hitelesen reagált a járvány utáni újrakezdésre, de olyan nem mindennapi előadásokkal szembesített, amelyek a legjobb értelemben teszik próbára a nézői kreativitást.
Habár egy koreográfia megvalósítása a köztudatban hangtalan mozdulatokhoz kötődik, ennek ellenére a tánc sohasem néma, sőt sajátos hangélménnyel rendelkezik. Ez akkor válik érzékelhetővé, ha kiiktatjuk a zenét és a mozdulat saját akusztikája válik az előadás egyik főszereplőjévé. Ezeknek a hangoknak a felerősítését jelzi a fesztivál címe. Ahogy a kurátorok írják az elmúlt időszak koreográfusa a járvány volt, amely megnövelte a testek közötti teret, megakadályozta az érintést. Így ezen a fesztiválon most annak a kísérletező, rögtönző, valóban éppen megtörténő folyamatnak lehettünk részesei, amelyben a testek újra megtanulják egymás jelenlétét, a belső hangok felerősítésével pedig hangfoszlányokból és zörejekből álló akusztikus színház keletkezik.
A fesztivál első előadása a Londonban végzett szlovén táncos, koreográfus és táncpedagógus Andreja Rauch Podrzavnik Special Edition IV című darabja volt, amely két zenész (Ana Kravanja, Jošt Drašler) hegedűre, nagybőgőre és ütősökre improvizáló hangjátékával valósult meg. A duettektől a kvintettekig terjedő összjátékot érzékenyen reagáló partnerek (Dejan Srhoj, Milan Tomašik, Tomaž Lapajne Dekleva) tették teljessé. Andreja Rauch Podrzavnik előretörő dinamikával, puha rugalmassággal, mintha egy aurát gördítene maga körül. Erre reagál a másik, követve stilizálja a mozdulatait, majd, amikor megszakad az összhang, egyszerűen odasétál és rákérdez a hogyan továbbra. Ennek a felvállalt esetlegességnek őszinte humora van. Az akció-reakció játék tétje, hogy a résztvevők megérezzék egymást a térben. S pont ez a figyelem, teszi izgalmassá a játékot, mert a reakciót közös erővel tartják fenn, ha nem az egyik, akkor a másik bocsátkozik összmozgásba. Amikor lehúzzák a fényeket a csapat egy része ráérősen megbeszél. Majd a diskurzus után folytatódik az improvizáló helykeresés, amellyel a férfiak nagybőgő kíséretre egy sort alakítanának ki. Az azonban mindig újraszerveződik, mert az egyiknek mindig asszociációja támad a sor felépítéséről: elejére álljak vagy a végére? Beálljak egyáltalán? Sor egyáltalán a sor nélkülem? Mintha itt is reflektálna a darab az eddigi kényszerű kontaktus szünetre. Újra kell gondolni, hogyan is álltunk sorba azelőtt? A játékban nem a végeredmény a lényeg, hanem az újrakeresés őszinte folyamata. Közben Andreja Rauch Podrzavnik ásványvizes palackkal a kezében átgyalogol rendezői balról jobbra, még inkább tudatosítva bennünk, hogy itt felvállaltan egy sorállítási próba zajlik, amely előtt nyugodtan át lehet gyalogolni. Ez a profanizálás ismét nevetést vált ki a nézőtéren. Nem színház a színházban helyzet ez, hanem próba a próbában; és van ebben valami felszabadító: pont abban, hogy nem végleges, mert megengedi, sőt természetesnek veszi, hogy valamit újrakeressünk. Az előadás remek konferansza a fesztiválnak, amely szembenéz a folyamattal, ahogy az offline élet visszaveszi birtokába a teret. A közelítés még megbeszélést igényel, de épp ezt a közös gondolkodást, az újraalakulást, annak dinamikáját mintázzák meg jól az előadók.
Jule Flierl
Jule Flierl nem kevésbé érdekes produkcióval érkezett a CoFestiválra. A német táncos, koreográfus I intend to sing című előadásával olyan előképre is visszatekint, mint Valeska Gert, aki már a 20-as évek németországi művészéletének is provokatívan újszerű szereplője volt. Az ő hangtánc művészete az egyik ihletője Jule Flierl hangszínházának, amely egy jól követhető prezentáció és elgondolkodtató hangkoreográfia is egyben. A „bemelegítő” zöngék még sötétben hangzanak el, majd nagyon szép rezonanciával megszólaltatott magasabb regiszterek következnek, mint egy meditáció következő fokozata. Gluck Orfeusz és Euridiké című operájából hangzik fel egy részlet: a szöveg csak jelzésszinten érzékelhető, az ária kiragadva eredeti közegéből, vendégdallamként funkcionál. Így kerülünk egyre közelebb a későbbi hangélményhez, amely már kotta nélküli és csak egy terpesz, egy lépés, egy összegubózás ihleti a hangfoszlányokat és zörejeket. Ez a hang elhagyva a testet már nem azonos a megszólaltatóval, hanem önálló, kiszabadult, nem belső történés többé. A hangszínház arra is felhívja a figyelmünket, hogy mozdulatainkat a legtöbbször elnémítjuk, csak akkor hangosítjuk ki, ha kénytelenek vagyunk, ha fájdalmas egy lépés és felnyögünk. Ennek analógiájaként azonban mozdulataink tele vannak elhallgatott hangokkal: sóhajokkal, nevetéssel, sikolyokkal akár. Ennek a némaságnak mond ellent Jule Flierl és teremti meg a hallható mozdulat és a látható hang közötti izgalmas szintézist.
A Maulwerker csoport zárta izgalmas előadásával a jelenleg még érthető okokból rövidebbre rendezett szemlét. Az együttest már 1977-ben megalapították, de a mai formáció 1988 óta létezik, leginkább a zene és a tér, a hang és a csend átmenetével foglalkoznak. A nyolc akusztikus installáció kiállított hangeszközei maguk a fellépők voltak. Egyfajta rész-egész játék bontakozott ki, amelyben hangrészletekből és zörejekből áll össze a kezdetben csak sejthető harmónia. Dieter Schnebel zeneszerző és zenetudós munkája a Stumme Schreie (Néma kiáltások), amely a mimika és a gesztusok általi, szinte alig hallható zenére íródott. A fény középpontjában egy arc látható, amely egy hangfoszlányokra és arcmozdulatokra széttört monológot ad elő. Az előadó mimikája annyira energikus, hogy szinte hallani véljük a néma üvöltéseit. Pár perc után szinte természetessé válik ahogy a nő kommunikál velünk az intimre sötétített térben. A fel nem sikító ismétlődő kiáltások bennünk történnek meg, „hangjuk” bennünk visszhangzik, így a néző a saját belső sikolyával önkéntelenül az előadás részévé válik. Jule Flierl d!ssoc!at!on_study_2 munkája a test egészleges érzékelését állítja szembe egy részeire bomlott működéssel. A koreográfia az arc groteszk táncára épül, ahogy az énekelt hang és az artikuláció egymás ellen dolgozik, így a gége, a szájüreg, a nyelv és az ajkak önálló hangeszközökké válnak. A cím eredetileg egy pszichológiai szétesést jelent, melyben megszűnik a gondolat, a cselekvés és a viselkedés egysége. Itt azonban a bomlás egyfajta több központú jövő test képzetet modellez, melyben a különféle eredetű, szokatlan hangképletek egy végül jól hallható harmóniát szólaltatnak meg.
A CoFestivál idei második része izgalmas volt, mert végre élő volt és a kurátorok elgondolkodtató kihívások elé állították a nézőket. A kettéosztottra rögtönzött rendezvény előnye, hogy nemsokára – november 24. és december 1. között – jön a valóban idei ljubljanai kortárstánc szemle: a jubileumi tizedik.
xxx
Tuned for the Future
CoFestival, Slovenia’s largest international contemporary dance event, has been held in Ljubljana since 2012. The global epidemic cut last year’s program in half. We could see a couple of documentaries and concerts in addition to dance theatre events in the first online part.
The second half of the festival took place in the last days of May – live! The curators of „The Amplifiers of Voices” (Irena Tomažin, Dragana Alfirević, Mitja Bravhar, Rok Vevar and Jasmina Založnik) not only responded authentically to the post-epidemic resumption but tested in the best sense the viewers’ creativity with extraordinary performances.
Although the realization of a choreography is usually associated with silent movements, dance is never silent, and even has its own sound experience. This becomes noticeable when the music is removed, and the movement’s own acoustics become one of the main characters in the performance. The festival’s title indicates the amplification of these sounds. According to the curators, the choreographer of the recent period was the epidemic, which increased the space between bodies, preventing touch. At this festival we were able to participate in an experimental process happening on the spot, in which bodies re-learn each other’s presence, and by amplifying the sounds of movements, an acoustic theatre of sound fragments and murmurs is created.
The first performance of the festival was “Special Edition IV” by a Slovenian dancer, choreographer and dance teacher Andreja Rauch Podrzavnik (educated in London at the London Contemporary Dance School). It was performed with two musicians (Ana Kravanja, Jošt Drašler) improvising on violin, double bass and percussion. The duets, terzettos and quintettes of the choreography were truly vivid, thanks to the playfully sensitive dancers (Dejan Srhoj, Milan Tomašik, Tomaž Lapajne Dekleva).
Andreja Rauch Podrzavnik dynamically enters the space – however her movements are still soft and flexible, as if she were rolling an aura around her. Her partner responds by following her movements, and then, when the communication is lost, he simply walks up to her and asks how he should continue, in a spontaneous and humorous improvisation.
The dynamics of their interaction are about being able to sense each other in the space. And it is this focus that makes their interplay exciting, because of their reactions, first one then the other answering in body language.
When they turn off the lights, part of the group starts talking. Then, after a discussion, the improvisation continues. The male dancers want to create a queue with the instrumental help of a double bass. However, it is continually reorganized, because one of them always has a new idea about the queue’s structure: should I stand at the beginning, or at the end? Shall I join the queue? Is it really a queue without me? …as if reflecting on the forced distance between us these days. Do we need to rethink how we lined up before?
This questioning is not about the result, but about the real process of rediscovering something which was obvious earlier.
Meanwhile, Andreja Rauch Podrzavnik walks from left to right, with a bottle of mineral water, making us even more aware that there is a “queueing rehearsal” taking place here, which you can cross and freely interrupt.
This boundary crossing triggers laughter in the audience again. It is not theatre in a theatre, but a rehearsal in a rehearsal; and there is something liberating in it, because it is not about an “endgame”. It allows and truly considers the time taken to find something again which has been temporarily forgotten. The performance was a great prologue of the festival, which embraces the process of how “offline life” takes back the space again.
Jule Flierl’s performance was quite impressive as well. The German dancer and choreographer’s performance, “I intend to Sing”, also looks back on Valeska Gert, who was a provocatively innovative character of the German art scene of the 1920s.
Valeska’s “sound dance” art is one of the inspirations for Jule Flierl’s sound theatre, which was both a well-made presentation and a thought-provoking sound choreography. The „warm-up” sounds reach us still in the dark, followed by higher registers with a nice resonance like the upper level of a meditation.
Next up is an excerpt from Gluck’s opera Orpheus and Euridiké. The text is hardly understandable – the aria is not part of the original work anymore – and it acts as a kind of a musical memory of the original aria. This brings us closer to the next sound experience, which is without scores, where sound fragments and murmurings are inspired by a step, a child’s pose, or a balancing position on the edge of the stage.
This sound is not an internal bodypart anymore but an independent, free, boundless existence. The sound theatre also reminds us that most of the time we mute our movements, only emphasising them when we are forced to: if there is a painful step then we groan. This also means that our movements are full of silenced voices: sighs, laughter, even screams. Jule Flierl resists this silence and creates an exciting synthesis between audible movement and visible sound.
This CoFestival, which was understandably shortened because of the current situation, had an exciting closing piece presented by the Maulwerker Group. The company was founded in 1977, with the current ensemble forming in 1988, mostly dealing with the transition between music and space, sound and silence.
The instruments exhibited in the eight acoustic installations were the performers themselves. A kind of interplay of the whole and its parts unfolded, in which the harmony was made of sound fragments and murmurs.
The work of composer and musicologist Dieter Schnebel, “Stumme Schreie” (Silent Cries), is written for a barely audible music of facial expressions and gestures. A face appears in the light performing a monologue, broken into sound parts and facial movements. The artist’s facial expressions are so powerful that we can almost hear her silent screams.
After a few minutes, it becomes almost natural how she communicates with us in the intimate dark space. The repetitive, voiceless cries start in a way to be our own (assuming everybody in the audience has his/her own one). The viewers become parts of the performance through these inner screaming “echoes” in our mind.
Jule Flierl’s “d!ssoc!at!at!on_study_2” contrasts the perception of the body as whole, with another way of functioning through the body’s component parts. The choreography is based on a grotesque dance of the face, as the sung voice and its articulation work against each other, so that the larynx, oral cavity, tongue and lips become „independent” musical instruments.
The title originally refers to a psychological disintegration in which the unity of thought, action and behaviour breaks down. Here dissociation models a kind of a multi-centred future body image, in which unusual sound formulas of various origins give an audible harmony at the end.
The second part of CoFestival this year was exciting because it was finally live, and the curators let the audience encounter thought-provoking performances. The other advantage of the postponed event is that the next event, the 10th Anniversary Contemporary Dance Festival in Ljubljana is coming soon – between 24 November and 1 December.
