Magammal viszem – Pécsi Janus Egyetemi Színház
Az évfordulós ünneplés, a kulturális-tudományos emlékezetpolitikai gesztus miként transzformálódik, manifesztálódik színházi előadásba?
Fotók: Farkas B. Szabina
Különös, eredeti alkotás tanúi vagyunk a pécsi Janus Egyetemi Színházban, ha beülünk a Magammal viszem című előadásra. Vannak előfeltevéseink, elvárásaink, előérzeteink, bevillan előzetes tapasztalati horizontunk. Például, hogy a helyváltoztatás, Pécsről való elvándorlás témájával már foglalkoztak itt, szintén személyes történeteik alapján, nevezetesen Kelemen Kristóf 2015-ös Retúrjegyet! című rendezésében. A versolvasók fülében ott csenghet, talán Kollár-Klemenczék dallamával az Erdős Virág-féle ritmikus búcsú a hazától, az Ezt is elviszem magammal.
Azt pedig a beharangozó háttéranyag tudatja, hogy a Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem száz évvel ezelőtti Pécsre költözése az apropó (biztosan erre kaptak pénzt, gondoljuk, most múlt el éppen a Trianon-év is). Vajon mit hoznak ki belőle közönségbarát egyetemi üzemmódban? Az évfordulós ünneplés, a kulturális-tudományos emlékezetpolitikai gesztus miként transzformálódik, manifesztálódik színházi előadásba?
Hallgatóim, amikor megvitattuk a produkciót, nem hozták szóba a számomra oly nyilvánvaló Csehov-allúziórendszert. Rá kellett döbbennem, hogy billeg a tézisem, miszerint Csehov-nyelven (is) beszél a magyar kultúra. Lehet, hogy igen, de a befogadók nem így detektálják. Az elvágyódás, a három nővér és egy fivér, a birtok fenntarthatatlansága, a fővárosba távozott és sápadtan, titkokkal visszatérő színésznő, valamint a nagyvárosban karriert építő családtagot vidékről támogatók lenézése, a közös otthon eladása fejük felől meglehetős szorosra vonja a Csehov-hálót a darabon. Az én nézetemben kifejezetten annak szálain táncolnak.
Végeredményben Ivett (Kispál Ivett), a közös apa első házasságából származó lány feje fölül eladják a lakást, ami, mint lassan kiderül, a testvérek anyai öröksége, neki tehát nem jut belőle. Konkrétabban Zsófi (Bék Zsófia), a bizonytalan élethelyzetből hazalátogató testvér adta el saját részét, ezzel felbomlik az eddigi együttes élettér. A féltestvér itt olvasatomban a csehovi dadának, cselédnek, háztartási alkalmazottnak vagy idős oldalági rokonnak felel meg, akit ilyenkor ott felejtenek félúton, kifelejtenek a számításból. Kiszolgáltatottságát keserű szarkazmusa fedi: ő az a testvérek közül, aki nem rajong Zsófi érkezéséért s be-beszólogat. Sokallja kishúga, Borka (Nagy Borbála) lelkesedését, aki a tál mellé löttyinti izgatottságában a feltört tojást, ami ott is marad hosszan, miközben s miután zaklatott köröket fut cukormentes kakaóért a palacsintába, amit végül a célszemély meg se kóstol.
A lakás, amit végül felszámolnak – a „turisztikás” s egyben ingatlanos lány (Szilvácsku Zsófia) elmondásában, aki összeköti a két síkot – a száz évvel ezelőtt ideköltözött egyetem vendégtanáraié volt. A magasban lévő képernyőkön őket is látjuk megelevenedni teamses-zoomos videókonferenciák résztvevőiként, ami önreflexív és ironikus gesztus (a tananyag táblánál előadott részével, a költözés stációinak évszámaival s a demonstrációs asztalfoglalással: a 4 kart reprezentáló 4 színész leül a 4 székre) jelenünk oktatási szituációjára. Ravasz gesztus az is, hogy a makro- és mikroszál csak részlegesen feleltethető meg egymásnak. Átlátjuk, hogy az egyetem kiszorult a közös házból-országból, mert más tulajdonba került a hely, ahol állt, így hát odébbáll, oda, ahol befogadják. Immár külföldre.
A testvérek is szétszélednek, ki merre, együtt vagy külön, s a többféle tervből, például hogy ha már úgyis változtatni kell, menjenek most végre külföldre tanulni, ez-az végül megvalósulni látszik. A kishúg furcsa, harsány gyerekkori barátjával a szomszédból, aki iránt nem érez többet barátságnál (ld. az Irina-Tuzenbach-párost) Franciaországba indul, mert jól bírja ezt a nyelvet. Ivett útja kiváló oroszsággal telefonba mondott, home office-ból nyújtott ügyfélszolgálati tájékoztatói után nem meglepő, hogy Moszkva felé visz. Fiútestvérük (Háber Krisztián) pedig a zárójelenetben álmosan, zavartan botorkál ki szobájából a kiürített nappaliba, összekeveredvén benne az idő, hogy meddig is kell kiköltözni. Mindenesetre fel se tűnt neki, hogy itt hagyták (mint Firszet a Cseresznyéskertben, mondom már én); mint mindig, számítógépes játékaiba feledkezett.
A színen új szereplő jelenik meg. Angolul beszél, amit a fiú szerepe szerint nem ért. Már ez, hogy egy huszonéves informatikus nem ért ma angolul is érdekes megoldás, az ironikus eltolások közé helyezem, az pedig merész, hogy az új lakó vagy tulajdonos egy fiatal ázsiai (vélhetően) transzlány (Bannasorn Boonsoo). A messziről jött idegen az új helyfoglaló – vagy világpolgár öntudatával hadarja hosszan, bőröndjei közt ácsorogva a bejárati ajtóban, hogy mi járatban, s reméli, jó helyen jár. Megtörténik a helycsere, a nézők pedig nem tudják, itt-e a vége. Már nincs ember a színpadon, de a villanyt sem kapcsolják fel, az ajtókat sem nyitják ki. Amikor Tolnay Donát, a JESZ állandó technikusa beugrik és kitolja a bőröndöket, kezdünk el tapsolni.
Allegóriát láttam, részleges megfelelésekkel a két sík közt, szándékoltan homályban hagyott részletekkel. A betoppanó testvér talán terhes, de nem biztos, a legidősebb nővér előtörténetéről, gyerekkoráról keveset, szinte semmit nem tudni. Üdvös ez a megoldásrend. Megdolgoztatják a nézőt az üres helyek. A bennem feltétlenül megidézett (s minthogy a mai szál a játszók saját történeteiből szövődik, ezért is szerepelnek saját nevükön – vajon mennyire volt tudatos, hogy Anton Pavlovics helyzetei az övéik is?!). Csehov-univerzumba érkező új telepes, térfoglaló másképp helyidegen, mint a csehovi intézők, az arisztokratákat kiszorító alacsonyabb rendű, feltörekvő kispolgárok vagy a sértett, bosszúálló, közönséges és életrevaló sógornő, Natasa a Három nővérben. Jön tanulni, ahogy az exlakók is kirajzanak másfelé – ebben a darabban éppenséggel tanulni, nem pedig dolgozni, dolgozni, ahogy Csehovnál. A Pécsi Pride napján írott kritikámat nem tudom másként befejezni, mint a jelentésdús, s ezért dekódolhatatlan allegorikus alak újraidézésével a végén, ezzel a bátor és sokértelmű, túlértelmezésre késztető gesztussal, amely felkiáltójel és felhívó alakzat. Ellentétes szemantikát egyesít. Tolerancia a más kultúrájúak és nem heteronormatív nemi identitásúak iránt. Idejönnek és elfoglalják a helyünket az idegenek és más szexuális beállítottságúak.
Az is lehet, hogy szerepeltetése mindössze büszke utalás egyetemünk nemzetköziségére.
Játsszák: Bannasorn Boonsoo, Bék Zsófia, Csomós Zoltán Dávid, Háber Krisztián, Kőhalmi Kamilla, Kispál Ivett, Lajos Balázs, Nagy Borbála, Somogyi Bianka, Szilvácsku Zsófia
Zene: Csomós Zoltán Dávid
Szakmai konzulens: Zrinyi Gál Vince, Lengvári István
Rendező: Zakariás Máté
