Térey János: Lót – Szodomában kövérebb a fű / Örkény Színház
A történet maga egy az Ószövetség morózus eredetmítoszai közül. Perverz, tragédiák sújtotta, Isten haragjával operáló szövevényes ős-sztori.
Dóra Béla, Patkós Márton, Kerekes Éva és Gálffi László Fotók: Horváth Judit
Szodomában lehallgatnak, néha kihallgatnak.
Mint eddig. Mint mindig.
Szodoma s benne a bibliai Lót történetét rávetíteni a mára, arra az elátkozott helyre, ahol ’Idegeneket etetni tilos’, ahol – mint távolról jötteket – Isten angyalait a városi lakosságnak joga van egy emberként megbecsteleníteni, szó mi szó, izgalmasnak ígérkezik. Olyan modern kori univerzumba helyezni, ahol joviális családfőként az idegenből érkezett Lót a bűnösnek kiáltott város mérvadó köreiben megtalálta ugyan a helyét, ám miközben menő céget visz, saját hitvese állítása szerint lepaktált a (kövér füvön hízott) maffiaállammal. Gyaníthatóan e tény haszonélvezőjeként prosperál élénken az üzleti vállalkozása, melynek keretében aranyból gyárt bárányt és fordítva.
Térey János utolsó darabja hideg számvetés az emberen belüli és kívüli viszonyokkal.
A művet inspiráló Kovalik Balázs rendezésében még inkább az lett. A történet maga egy az Ószövetség morózus eredetmítoszai közül, amely elbeszéli, miként lett az idegen illetőségű, szodomai Lót a moábiták és ammoniták ősatyja. Perverz, tragédiák sújtotta, Isten haragjával operáló szövevényes ős-sztori, amelyben egy aberrált bűnökben fetrengő várost pusztít el a Teremtő, ám a történet gondolati, ideológiai hátterében csaknem ekkora szerepe van Lót nagybátyjának és egyben ex-üzlettársának, az isteni akaratot befolyásolni tudó és akaró Ábrahámnak. Már eredeti formájában is olyan erős történet, hogy bizonyos vonatkozásaiban leveti magáról a jelenkorra utaló szöveget.
Legalábbis nem mindig szívesen viseli az aktualizálás szelíd kényszerét.
Az írói mivoltában Teremtőt játszó szerző bonyolult lelkivilágú, ma élő karaktereket formál a históriai figurákból, ám a kiáltó párhuzamosságok ellenére akkor van a legnehezebb helyzetben, mikor egy évezredek során megkövesedett, bizonyos felsőbb törvényeknek engedelmeskedő, sziklaszilárdan következetes, kegyetlen erkölcsi világot kell összefésülnie az egyre inkább cseppfolyóssá váló, ámító hazugságokba fúlt, huszonegyedik századi végnapjait élő értékrendszerrel. Talán épp a színpadi adaptációt inspiráló mozzanat a legjobb példa rá, amelyben a két nép ősatyjának kiválasztott Lót – Isten angyalai helyett – előbb fölajánlja a földühödött városnak, majd a pusztulás elől menekülve, bódulatában ő maga termékenyíti meg saját lányait.
Hol ér véget a múlt és hol kezdődik a jelen
Folyamatosan ott vibrál a kérdés, hol járunk. Hol ér véget a múlt és hol kezdődik a jelen…
És bár jól átgondolt, az egészet tekintve mégis szertelen utalásokat találunk korunkra, vagyis az évezredekkel űzött időutazós játék működik, ám a műbe foglalt rendszer dekódoláshoz mintha nem kapnánk elég fogódzót. Mindehhez Kovalik tovább terhelte a szöveget. Csörgő fémdobozok beláthatatlan sokaságára széteső, aranyszínű, fémhideg magánbirodalommal, amely végül láttató érzékiséggel a tűz martaléka lesz. (Díszlet: Antal Csaba.) Elidegenítő – szenvedélyességében is kiszámított keretek közé szorított – játékstílussal…
Hogy aztán mégis visszataláljunk a megfoghatatlan idő gyúrta történethez. Lót modernre fogyott, vékony, hosszú combú lányai nagyon mainak öltözve jelenítik meg a saját végességére rádöbbenő végtelen erőt. (Jelmez: Benedek Mari.) Az őslakos vőlegény, a Borsi-Balogh Máté által testesre formált, befolyásos Menáhem figurájától pedig egyenesen fölhördül a nézőtér. Kovalik amúgy is a szereplőválasztásban a legjobb. Érzékenyen választja ki a hőseit, látványsokkoló színházban gondolkodik. A két lány – és a két angyal(fiú) – hasonlatossága, egymásra rímelő, csak nüanszokban eltérő habitusa például ritkán látott kohéziós erőt teremt a figurák között. (Mintha egypetéjű ikrekre szerette volna bízni a két-két szerepet…)
Stork Natasa és Kókai Tünde
Kovalik opera iránti csillapíthatatlan vonzalmát tükrözi a szenvedélyesen megszólaló kórus. (Zeneszerző: Fekete Gyula.) Innentől adódik, hogy az egész színpadi művet egy zeneileg dekódolható, lassú sodrású operának nézzük. Zenés betétekkel dúsított prózai operának. Vagyis hagyjuk, hogy a muzsika pótolja az előadás meg-megtorpanó érzelmi ívét. Formáljuk (disszonánsan) mai zenévé Gálffi László Lótjának joviális érzéketlenségét, figurájának a szöveg szerint is nehezen összeilleszthető szélsőségeit. A két Lót-lány, Stork Natasa és Kókai Tünde szándékosan összetéveszthető, egymástól mégis finom distanciát tartó karakterét, a maguk mélyből föltörő, homályosan körvonalazott perverzióival együtt. Dóra Béla és Patkós Márton egymásra bizarr módon hajazó kettősének földi vergődését, akik kortárs angyalként keresik a jelenben a múlt mélységes mély kútjának nesztelen hangjait. Hallgassuk a némaságba fúlt zenét, Zsótér Sándor szótlanságba burkolózó Mikaéljének hangtalan akkordjait.
Dóra Béla és Patkós Márton
A történet maga a bűnös Szodoma elpusztítása.
Lót hitvesével együtt (akit Térey a szövegben Ritának szólít, ám akinek a nevét azóta is hiába keressük a történelemben), s aki lényegét tekintve a múltba nézés eltörölhetetlen, sóbálvánnyá meredő szobra. A vágyé, amely józan belátással törli el az isteni akaratot, hogy aztán csúfosan bukjon bele a forrongó öntudatba. A lázadóé, akit Kerekes Éva tétova érzékenységgel kelt életre. Mintha az előadás benne lelte volna meg a láthatatlan köteléket az isteni lényeg és a szánalmas emberi lét között. Azaz Térey „hídemberét”, akit a szerző Lótban vélt megtalálni.
Jól élünk, megvagyunk. Megingathatatlanul, látszólag.
Citálja a fiatalon meghalt Térey János naplóját az előadás műsorfüzete. Az idézett szövegnek az elsőre kitett pont és a föltartóztathatatlanságot jelző második vessző a legfontosabb eleme.
