Tennessee Williams: A vágy villamosa / Kaposvári Csiky Gergely Színház
Nem kétséges, hogy Mészáros Sára miatt született meg ez a bemutató. S jó, hogy megszületett.
Molnár Gusztáv, Mészáros Sára
Kávé és banán illata lengi be New Orleansnak azt a negyedét, ahol a Vágynak nevezett és a Temetőnek elkeresztelt villamosok járnak, s ahol – ahogy azt a szerző részletesen leírja – folytonos, dzsesszbe hajló zongoraszó hallik. Ide érkezteti meg 1947-ben írott darabjának hősnőjét, Blanche DuBois-t Tennessee Williams, s elég kegyetlenül rögtön azt írja róla, hogy az utcán tévelygő, kalapos-kesztyűs asszony leginkább egy molypillére hasonlít.
Kaposvárott, 2017 novemberében, a Bérczes László által rendezett előadás zenei főszereplője nem zongora, hanem egy szépen szóló szaxofon, amin Vidákovich Izsák játszik. Az őt befogó fénykör lassan kitágul, s láthatóvá lesz a tér, melynek hátfala leginkább egy lazára nyitott, óriási, zöld csipkelegyezőre emlékeztet. A legyező bordái később ajtókká változnak, harmonikafalakká alakulnak, így tudván kiszolgálni a történéseket. A falak közé betüremkedő zöld vadon érzete tán az itt élők természetes életerejét is jelzi. Díszlettervező: Hatvani Mónika és Szalai József, világítástervező: Memlaur Imre.
Ha voltak a hetven évvel ezelőtti amerikai otthonokban vitrinek, a vitrinekben sosem mozduló balerinák és egyéb figurácskák, egyikük pont olyan lehetett, mint most ez a fehér csipkekalapban érkező asszony. Blanche DuBois-t, a megzuhant tanárnőt, a vörösesszőke, fehér bőrű, porcelánfinomságú Mészáros Sára alakítja. Hitetlenkedve téblábol. El se hiszi, hogy ilyen, általa nyomorúságosnak érzett helyre érkezett. A kezdés pillanatában mi még láthattuk a tekézni induló háziakat, akik az asztalon felejtettek egy jó darab, papírba csomagolt, nyers húst. Blanche ráközelít, undorral csippenti meg, s belöki a hűtőbe. Rátalál a piára, iszik, megborzong.
Hamarosan berobog a szomszédok által hazahívott Stella (Szvetnyik Kata), Blanche fiatalasszony húga, s pár pillanat elég, hogy meghőköljünk, milyen csatarászó, hazug burukkolással, milyen tettetett érdeklődéssel kering körülötte a nénje, s milyen rafináltan intézi úgy minden mondatát, hogy azok ostorként csattanjanak a fiatalabbon. Vádolja őt a gyermekkor árnyaiért, de a lényeg, hogy aztán mégiscsak bevallja személyes csődjét, s a sorozatos kudarcokat, amik ide hozták. Az előadás egyik legjobb eleme a sötét hajú, életerőtől duzzadó Stella, és a saját magát is megsebző, tüskéket növesztett, törékeny démon látványos különbözősége, más anyagból valósága. Egy későbbi jelenetben igen szépek egymás mellett tüzes sötétkékbe, s lángvörös selyembe öltöztetve.
Szvetnyik Kata, Mészáros Sára
A történetet azok is ismerik, akik nem járnak színházba. A leépült Blanche megismeri Stanley-t (Molnár Gusztáv m.v.), Stella lengyel származású férjét, s lényegében az első pillanattól kezdve rászáll. Bepróbálkozik Stanley szeretett barátjánál és kártyapartnerénél is, de Stanley – ellenőrizve a Blanche előéletéről szállongó pletykákat – felvilágosítja Mitch-et (Benedek Dániel e.h.), kit is tervez ő feleségül venni. Kínos születésnapi ajándékul Blanche egy frissen vásárolt buszjegyet kap Stanley-től. Nagyjelenet. A várandós Stella hasához kap, megkezdődnek a fájásai. Míg ő kórházban van, Blanche deliráló álmokkal vesződik, s Stanley hazaérkezik. A sörtől részeg melós és a viszkitől szédelgő lidérc megindulnak egymás felé. Megtörténik az, amit Blanche kezdettől fogva akart, s amire Stanley tán emlékezni sem fog.
Blanche viszont ettől kezdve már nem képes érzékelni a valóságot. Bőröndjéből, melyben ott lapulnak a számára oly fontos, gyűrött tüllfodrok, csúszós selyemköpenyek, pihéiket hullató tollboák és ócska diadémok, előkerül egy elképzelt, végső bevetés féltett kelléke, az „aranyruha”. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Neki köszönhető, hogy akiknek mindez a kopott parádé szól, a helybéli férfiak, a környezet zöldjeit és barnáit megismétlő trikókban és ingekben, szinte a föld meg a fák rokonaiként jelennek meg. Míg Stella babáját a szomszédban őrzik, megérkezik a segítségül hívott, betonszürke ruhás ápolónő (Tóth Molnár Ildikó), s az úriemberforma orvos (Serf Egyed), hogy annak karján aztán Blanche szorongva és reménykedve, végre ellebegjen – valahova messze, a látomásai felé. De még halljuk, amint utána csenget a villamos.
Jelenet az előadásból
Hamvai Kornél fordítása adja alapját az előadásnak, melyet a napjainkban szokásosnál szelídebb változatban segített színpadra a dramaturg, Kiss Mónika. Nem kétséges, hogy Mészáros Sára miatt született meg ez a bemutató. S jó, hogy megszületett. Ez a koloratúrszerep mindenkinek képes megmutatni, milyen nagyszerű színész is ő. Stanley-vel való kapcsolatát, kettőjük furcsa viszonyát viszont rendezőileg kissé a darabtól eltérően kellett megfogalmazni, mégpedig Molnár Gusztáv alkata okán. Arról van szó, hogy a Molnár által alakított figurában megvan az a gyermeki tisztaság és proletár épeszűség, ami vonzó lehet egy elgyötört lélek számára, sőt, van benne egyfajta tohonya nagydarabság is, ami a sokat tapasztalt asszonyban is kiválthat némi lusta megkívánást. De nem működik köztük olyan kölcsönös, érzéki örvény, ami egymáshoz lökné őket. A rendező érzékenységét és jó ízlését dicséri, hogy a darab legerotikusabb jelenete az ismerkedés során elszívott cigaretták füstfelhőinek lüktető ölelkezése. A többi, a csúcsjelenet is, inkább csak öntudatlan egymásra zuhanást ígér.
Egészen kiváló, emlékezetes alakítás Szvetnyik Kata vezetésre termett Stellája. A ház lakói, Eunice (Német Mónika), s a férje, Steve (Kalmár Tamás), a kártyapartnert játszó Pablo (Szvath Tamás) és a Mitch-et igen figyelemreméltóan megformáló Benedek Dániel e.h., hiteles, színes, élni szerető embereket mutatnak. Kedvesen esendő figurát játszik Törő Gergely Zsolt e.h., a házba tévedt pénzbeszedő fiatalember képében. Bár olykor kiszámítható a fölhangzása, mégis sokat ad az összhatáshoz, és mindig jókor kúszik a jelenetek alá a bolyongó szaxofonos muzsikája, szépen köti, s szépen választja el a cselekmény szakaszait.
Fotók: Memlaur Imre
Vannak szakmabeliek, s vannak laikusok, akik viszolyognak Williams darabjaitól. Ezt a most bemutatottat meg gyakran tartják giccsnek. S ha abból a szempontból kérdezünk rá a cselekményre, hogy egy nyilvánvalóan beteg ember főhőssé emelése – a dráma szempontjából mindenképpen kötelező morális szempontokat figyelembe véve – eredményezhet-e érvényes dramaturgiai helyzettel bíró szerkezetet egyáltalán, tényleg nem problémátlan az írói vállalkozás. Hol itt a tragédia? Blanche megjelenése és önpusztító akcióba lendülése a természeti katasztrófák bekövetkezéséhez hasonlítható inkább. Viszont akik észlelik, elviselik vagy megpróbálják őt kivédeni, azok mind hiteles drámai helyzetbe kerülnek, megélve azt, hogy cselekszenek, vagy nem cselekszenek, tűrnek, vagy álljt parancsolnak. Elhullik, kihullik egy ember a közelünkből, s mi, mert segíteni nem tudtunk rajta, szégyenkezünk, és megkönnyebbülünk. Szép számmal vannak mifelénk is Blanche-hoz hasonló nővérek, anyák, elháríthatatlan egyéb hozzátartozók, sőt, munkatársak és főnökasszonyok, s tudnak olyan pánikot kelteni a környezetükben, ami fájóan ismerős lehet sokaknak – még sokáig.
