Tennessee Williams: A vágy villamosa / Berliner Ensemble, MITEM
Mindegy, hogy a két nővér közül épp Blanche halottsápadt sorsába csekkolunk bele, vagy a nyers szexből erőt merítő, várandós Stelláéba, a két úrilányéba, akik végül a New Orleans-i munkásnegyedben landolnak. Egyik a polák férj oldalán, másik a saját romjaiba dőlve.
Fotó: Matthias Horn
„Futóhomokban állt, belém kapaszkodott, de én nem tudtam kihúzni. Magam is csúsztam vele lefelé.”
A történet nem fontos. Az így is, úgy is száguld a semmibe. A forma a fontos. A létnek az a formája, amely magát a létezést gátolja. Amely elszívja az éltető energiákat. A meredek a lényeg, amely lefelé életveszélyes, fölfelé pedig meghághatatlan, talán ha csúszva, mászva, földre görnyedve vezet rajta út. Innentől mindegy, hogy a két nővér közül épp Blanche halottsápadt sorsába csekkolunk bele, vagy a nyers szexből erőt merítő, várandós Stelláéba, a két úrilányéba (Tennessee Williams 1947-ben írta), akik végül a New Orleans-i munkásnegyedben landolnak. Egyik a polák férj oldalán, másik a saját romjaiba dőlve. Úgy kapaszkodnak a saját életükbe mint egy meredeken le-föl száguldozó éjszakai járaton, a vágyaik – undorítóan őszinte – villamosán, amely soha nem lassít le, soha nem áll meg velük…
A játék tere meredeken lejt.
A szereplők alig tudnak járni rajta. Főleg a nők. Eszméletlenül magas, strapabíró cipősarkokon ingadoznak. Minden lépés az életüket jelenti. Ahogy Nekrošiusnál (a MITEM másik, szintén kultikus rendezője) egy súlyos farönköt kell görgetni ahhoz, hogy a lét mindenkori vesztese a következő lépését megtegye, itt sem az egyéni sors – jót, rosszat aránylag egyformán adagoló – mozzanatai hatnak meg, hanem a pszichés státusz, ami ezt viseli.
Fotó: Matthias Horn
Michael Thalheimer a pillanatot teszi színpadra.
A pillanatot, amelyért permanensen meg kell küzdeni. Azt a mélyről táplálkozó, letaglózó életérzést, amellyel a 21. század porhüvelyei harcolnak nap mint nap. A tárgyi világ lepusztult nihilizmusa itt csak díszlet. A lecsupaszodó lélek, a kifogyó energia minimalista háttere. Azé a léleké, amelyet láttatón példáz Blanche alakja. A vidéki ültetvényen fölnőtt egyszervolt irodalomtanárnő úgy érkezik meg fiatalabb testvéréhez New Orleansba, hogy már elfogytak az élethez szükséges energiái. Sápadt, áttetsző, alig pislákoló alak, aki belesüppedt a saját érzékenységébe, aki otthontalanul, ellehetetlenülten, csendes hisztériával hajszolja a saját nem létező békéjét, akiből már csak a múlttal való monoton elszámolás csihol fáradt érzelmeket, s akit csupán a fölhorgadó düh múlékony adrenalinja képes pillanatokra megmozgatni.
Vágyai már alig lehelnek bele életet.
És itt jön a rendező nagy truvája – költőiség, mélyre fojtott líra suhan át ezen a pengeéles, rettenthetetlen világon. Egy történetszál, amely ellentétben a megszokottal Thalheimernél nincs előre lejátszva. Az anyját vesztő Mitch és a józan lemondással új kapcsolatra áhítozó Blanche liezonja. Blanche-é, aki nyílvánvalóan nem szerelmes Mitchbe (és történjen bármi, nem is fog beleszeretni soha), de megérinti őket egyfajta lágy harmónia. Távolba vesző, elérhetetlen nyugalom. Egy rekonstruálhatatlan, soha nem volt pillanatra hatalmába keríti őket darabokra eső, miszlikbe szaggatott létezésük édes-bús mámora. Cordelia Wege fehér ruhát viselő, örök menyasszonyságra kárhozott Blanche DuBois-ja az ártatlanság idilljét csiholja föl ott, ahonnan kiveszett minden idill.
Fotó: Matthias Horn
Gyönyörű alakítás.
Ahogyan Sina Martens életigenlő Stellája, Peter Moltzen mint a fejletlen érzelemvilágú, mégis vonzóvá magasztosuló Mitch vagy épp Andreas Döhler inkább joviális, mintsem izompacsirta polákja, a szokottnál is szélsőségesebbre formált Stanley. A szép álom, Belle Reve elveszett. A birtok már nincs meg, emlék, mintha nem is létezett volna soha. Megejtő gyászmisét látunk egy letűnt birodalomért. Blanche celebrálja hideg hittel fűtve, istentelenül – egy hitevesztett világban. Még Stanley-re se tudunk haragudni, aki örökre tönkretette egy reménytelenségre ítélt kapcsolat illékony reményét. Végül is ki akarja jövendő sógorától azt hallani, hogy a kifinomultság hófehér szobra, a nő, akit elvett, egy levitézlett kurva. Arra vártál, hogy megteszem? – kérdi gúnyosan Blanche-tól miután örök magányra ítélte, majd perverz módon nem erőszakolja meg. (Ellentétben a közel hetven éve készült, Marlon Brando és Vivien Leigh féle filmklasszikus letaglózó jelenetével.) Ez egy másik világ. Az igenek helyett a perverz nemek világa.
Fotó: Matthias Horn
Thalheimer lemeztelenített modernsége élettel teli.
Élhetetlen élettel teli. Szétfoszló érzelmi háló tartja össze, kicsikart líra élteti – tétovaságukat erőtlen agresszivitásba, elomló nihilbe fojtó – alakjait. Minden rendben lesz. Hajtogatja gépiesen Stanley a zokogó Stellának, miután megérkeznek Blanche-ért az elmegyógyintézet üveges tekintetű ápolói. Minden rendben lesz, mondja mindannyiunknak, kiáltja bele újra és újra a világba személytelenül, és ez a legsötétebb jóslat, amit valaha hallottunk.
