Teljesen idegenek / Játékszín
Elmélázhatunk azon, hogy nem jobb-e olykor az igazság elhallgatása, nem tudása, mintha „igazságcunamit” kapunk a nyakunkba, amit lelepleződések tobzódása követ.
Debreczeny Csaba, Kolovratnik Krisztián, Makranczi Zalán és Nagy Sándor Fotók: Juhász G. Tamás
Pofára esések sorozata, lelepleződések orgiája, csalódások dömpingje a Teljesen idegenek. 2016-ban elkészült belőle Paolo Genovese olasz filmje, ami aztán eredetiben is végigtarolt temérdek országot, aztán jöttek a helyi specialitásokhoz igazított remake-ek, meglehetősen szép számmal. Nálunk tavaly mutatták be Goda Krisztina abszolút sikeres Búék című filmjét, ami a magyar verzió. Most a színpadi változat is jött, látott és győzött a Játékszínben.
A modern kütyük átvariálják a drámairodalmat is. Sok mindenben máshogy kellett írni vígjátékot a telefon feltalálása előtt, és megint máshogy kell az okosmobil rohamtempóban való elterjedése után. Ami régebben végeérhetetlennek tűnő kalamajkát, kibogozhatatlannak látszó bonyodalmakat okozott, az manapság akár egyetlen „megcsörgetéssel” kideríthető. Csak hát ezzel tulajdonképpen bárki bármikor bárhol elérhető, sőt, a holléte bemérhető, a szituációval rengeteg egyéb gubanc adódhat. És erre naná, hogy lecsapnak a színházi emberek is. Itthon először egész estét betöltő színpadi őrületek valószínűleg a Csörgess meg! előadásában, Máté Gábor rendezésében, tíz évvel ezelőtt, Egerben kerekedtek a zsebre vágható, akárhol ottfelejthető, más kezébe is könnyen kerülő, titkokat is tároló készülékek használatából. Ebben az esetben a színészek saját maguk formáltak jeleneteket velük megesett, általuk hallott históriákból. A próbákon rengeteget improvizálva, nevetve, mozaikos szerkesztésű, bohózati szituációkkal teli, de azért többször elkomoruló, dermesztő, vészterhes helyzeteket fűztek egymásba a fergeteges produkcióban. Ezt érezhetően ők is meglehetősen élvezték, és diákos hevülettel, kajánkodó iróniával, öniróniával, elementárisan játszották.
Martinovics Dorina, Makranczi Zalán és Erdélyi Tímea
Aztán jött a Bocs, félrement! a Belvárosi Színházban. Ahol főleg a számítógépen kapott, nem éppen azok által olvasott üzenetek, akiknek szánták, kerülnek fókuszba, és okoznak elképesztő zűrzavart, törnek össze lelkeket, kérdőjeleznek meg szerelmeket, baráti kapcsolatokat. Most „betört” a Játékszínbe a Teljesen idegenek, és már a premier első perceiben megnyerte a közönséget, azon nyomban hódított, Czukor Balázs nagyszerű rendezésében, óraműszerűen kidolgozott, mégis játékosan felszabadult színészi játékkal.
A történet szerint egy középkorú baráti társaság, melynek négy férfi tagja még az iskolában barátkozott össze, jónak tűnő heccként kiagyalja, hogy mint nyílt kártyákat, az asztalra kiteszik a mobiljaikat, és valamennyi bejövő hívást, SMS-t „közkinccsé” téve, ezzel majd még tovább fokozzák a már kezdetekkor feldobott, persze piálással és kajálással is megerősített hangulatot. Hét színész, egy csaknem zárt térben, szinte a produkció elejétől a végéig egyszerre lehet a színen, ami jót szokott tenni az ambícióknak. Senki nem érzi úgy, hogy statisztál a többieknek, el van nyomva, majd ő lesz a legszélső a meghajlásnál, miközben a kollégája középen parádézva aratja a babérokat. Hét teljesen egyenrangú színész folytat először könnyednek látszó társasjátékot, ami aztán mindinkább elkomorul.
Mesteri a fokozás, a laza élcelődéseket, haveri ugratásokat mind hevesebb egymásnak ugrások, összeveszések, dermesztő meglepetések, lesújtó megdöbbenések kezdik felváltani. Kiderül, hogy senki nem egészen az, mint aminek látszik. Nincs olyan, akinek ne lenne takargatnivalója. Először csak bocsánatos füllentésekre, megmosolyogtató kis hálószobatitkokra, intimpistáskodásnak is elmenő, bizsergető érdekességekre kerül sor. De aztán jönnek a súlyos ügyek, nagy hazugságok, oltári disznóságok, és már felbolydult, mérges fullánkokkal teli darázsfészekre emlékeztet a kedélyesnek indult baráti összejövetel.
Remek a szöveg, sehol nincs üresjárat, lötyögés, értelmetlenség, ebben nyilván oroszlánrésze van Lőkös Ildikó dramaturgnak és Sediánszky Nóra fordítónak is. Czukor Balázs pedig a színészekkel tűpontosan kidolgozta valamennyi szituációt. A pörgős ritmus ellenére is mernek döbbent, jól kiszámított csendeket tartani. Már-már zeneműszerűen komponáltak a hangulatváltások, a hidegből melegbe „rántások”. Szépen összehangoltak a veszekedések, a kifakadások, dührohamok, hisztériázások, vértolulások, amelyek belső bizonytalanságokból, ok nélküli, vagy nagyon is okkal alátámasztható féltékenységből, leplezni próbált, de kitörő előítéletekből erednek.
Erdélyi Tímea, Makranczi Zalán, Nagy Sándor, Martinovics Dorina és Lévay Viktória
Elmélázhatunk azon, hogy nem jobb-e olykor az igazság elhallgatása, nem tudása, mintha „igazságcunamit” kapunk a nyakunkba, amit lelepleződések tobzódása követ. Szinte lelepleződésorgia lesz belőle, hiszen egy ideig még élvezni is igyekeznek ezt a résztvevők, kéjes érzést okoz nekik az egymás titkaiban való vájkálás, de hát aztán fuccs ennek a sajátos gyönyörnek, bár ki tudja, talán mindvégig megmarad benne valami sátáni, kárörvendő kéj. Nem maradnak hullák a színen, mint egy tragédiában, de erkölcsi halottak, összetört emberek, szétzúzott kapcsolatok igen.
Martinovics Dorina és Kolovratnik Krisztián formálják meg azt a házaspárt (Eva és Rocco), akik vendégül látják a többieket. Már az előadás elején is érezni, hogy nincs köztük minden rendben, évődéseikben ott vannak a fullánkok. A plasztikai sebész munkájában való hozzáállásában a cinizmus, a felesége magatartásában a kielégítetlenség, tán ezért is gondolhatja, hogy egy a férje előtt elhallgatni akart mellplasztikával javíthat a helyzetén. Értelmiségi társaság ez, sok kiábrándultsággal, elkeseredéssel, élcelődő gúnnyal, ami feszültséglevezető is próbál lenni. A Debreczeny Csaba által megformált Lele tudja, hogy esténként, menetrendszerűen, hiányos öltözetű fénykép érkezik a szeretőjétől, ezért szinte könyörögve elcseréli a teljesen ugyanolyan telefonját Peppével, azzal, hogy nála ez nem ciki, mert nem házas. Végül ebből a remek ötletnek látszó cseréből lesz a legnagyobb katyvasz. Peppéről kiderül, hogy meleg, Lele felesége, a Lévay Viktória által játszott Carlotta azt hiszi, hogy az ő férje az, és iszonyúan kiakad.
Jelenet az előadásból
Ekkor már nem tudni, hogy az elhallgatás vagy a homoszexualitás-e a megbocsáthatatlanabb bűn a számára, előítélet-áradat tör ki belőle, amire a többiek is rátesznek jó néhány lapáttal. Hihetetlen indulatok dúlnak, amiket nem is gondoltunk volna ezekről az este elején kedvesen jópofizó emberekről. Süt belőlük a gyűlölet. Az előítéletek garmadájától pedig Lele akad ki, és ekkor már nem házastársak veszekedéséről van csak szó, hanem arról, hogy ennek a díszes társaságnak a tagjai milyen megrögzött tévhitekkel, ádáz gyűlölettel vannak tele, mennyire leszerepelnek. Nagy Sándor, aki sok nőcsábász macsót alakított már, ezúttal szorongó, csendes, intelligens, halk szavú Peppe. Erdélyi Tímea, Makranczi Zalán párosának háza tájáról is kiderül, hogy cseppet sem minden fenékig tejfel, és ők sem jobbak a Deákné vásznánál. Mondhatni, a maga nemében mindenki megéri a pénzét. Kovács Yvette Alida a díszletével és a jelmezeivel egyaránt a polgári jólét miliőjét teremtette meg. Ez nem vonatkozik Peppére, ő a csóró értelmiségi, a meg nem fizetett, kinyúlt pulóveres tanár, e tekintetben is kisebbségi.
Sikerül eltalálni egy olyan borotvaélen táncoló játékstílust, ami a fajsúlyos közlendő dacára alapvetően könnyed, szórakoztató, helyenként egyenesen virtuóz. A produkció, miközben az orrunk alá dörgöli, hogy milyen hatökrök vagyunk, mennyire oktondi módon dúljuk szét egymás életét, fölöttébb mulatságos. Tulajdonképpen magunkon röhögünk. És ez igencsak tetszik nekünk.
