Korrup Schőn @ Trafó / TÁP Színház
„Olyan szó, hogy korrupció nincs is, ez nem magyar szó!”
Dögöndön valami bűzlik.
Dögönd az egész ország és dögöndi benne minden nő és férfi. De ez normális is, hiszen Dögöndön valami bűzlik. Nem csak a fehérjefeldolgozó üzem miatt, melynek a melléktermékként terjedő bukéja elviselhetetlenné teszi az ittlétet… Bár mindent meg lehet szokni, mint tudjuk… De biztos, hogy meg kell szoknunk? Ha már más nem, hát a TÁP Színház Korrupt Schőn című előadása csendben, halkan, de annál kitartóbban megkérdezi ezt. Remélhetőleg előbb-utóbb nem csak helyettünk.
A Trafó színpadának előterében hatalmas vetítővászon néz velünk farkasszemet. Hogy lehet így majd játszani? – kérdeztem csak úgy, együgyű módján magamtól a kezdés előtt, helyemen nézelődve. Hát remekül, mondhatom. Sötét lesz és a vásznon, vetítve szemközt látjuk magunkat a nézőtéren. A szereplők meg közöttünk szintén ülve. Mert itt mindenki játszik. Az is, aki nem akar, vagy nem tud róla. Az is, aki azt hiszi, hogy ő csak a székébe süppedt csendes, mélázó „néző”. Persze, lehet ezt hinni, csak nem érdemes. A Vajdai Vilmos dirigálta előadás pont erre játszik rá, ezzel él vissza. De ez a mi egyetlen szerencsénk.
Itt mindenki játszik. Az is, aki nem akar, vagy nem tud róla.
Olyan ez így, mint valami stadionnyi népgyűlés. Mindig valaki föláll és meséli, szövi tovább a dögöndi történetet. Nem tudni miért, de valahonnan olyan ismerős ez a Dögönd… Például egy dögöndi trafiktulajdonos (Bach Kata) kezdi el népies keresetlenséggel mesélni, hogy édesapja halála után miként vezette (volna) tovább azt a trafikot, azt a nemzetit. Mindaddig, míg Dögönd polgármestere, Misi bácsi (Márton András) az újrapályáztatás során – feleségének elfoglaltságot akarván szerezni – el nem pályázza a koncessziós jogot a trafikot évtizedek óta üzemeltető családtól. Bach Kata mesél, és mi nem is veszünk észre mindebben semmi különöset.
Nincs is idő sokat tűnődni, mert az egyik, a fehérjefeldolgozó üzemben dolgozó férfi felesége emelkedik szólásra (Boros Anna), hogy részletesen ecsetelje házastársa elviselhetetlen, átható szagát, jelezve, hogy minden próbálkozása dacára ezt a szagot egyre kevésbé tudja már tolerálni. Mindezt olyan könnyedén és szuggesztíven adja elő, hogy elkezdi az orrunk a levegőt vizslatni. Mert hát ha mást nem, a szagok birizgálják az ingerküszöbünket, elvileg.
Olyan ez így, mint valami stadionnyi népgyűlés.
De még mielőtt mélyeket szippanthatnánk a fehérjefeldolgozó illatanyagából, a nézőtér távolabbi pontján megszólal az oknyomozásra idehívott újságíró (Egger Géza), hogy igyekezzék feltárni e bűz „tulajdonviszonyait”. Megnyugodhatunk, hisz foglalkozásához méltóan minden közhelyből épületes bölcsességet fabrikál, ha már az oknyomozás minden tényét és adatát – dögöndi módra – előre legyártották számára. Van is itt mit feltárni, mert az óvoda hirtelen bezár a fűtésrendszerének hibái miatt – meséli az egyik apuka (Hajmási Dávid), aki iparkodó, a településért áldozatokat vállalni kész fűtésszerelőként nem érti, hogy javítás helyett miért is lett inkább az épületből Casino.
Akadna itt más miatt is ok a nyomozásra, hisz ha Dögöndön a mutyizás beindul… Az EU-s pénzből megépült kétszázötven méternyi kerékpárút pont a polgármester, Misi bácsi házától a hivataláig vezet. Bár végül is ez is normális a dögöndi viszonyok közt, mert a pénz egyszeriben elfogyott a továbbépítésre, na de azért a lényeges szakasz elkészült. És egyébként is, az esetleges elégedetlenkedők lássák meg végre a jót: Dögöndön van kerékpárút! De nincs idő ezen az örömteli tény okán nagyon vigadni. Mert a földüzletét a papírozós Norbival (Fekete Ádám) előre lezsírozó erdész (Schramek Géza) nagyon komoly sirámait vagyunk kénytelenek meghallgatni. Amelyekben teljesen átszellemülten, már-már transzba esve előadja, hogy a csak rá szabottan kiírt földpályázatot – őt és az előre leboltolt pályáztatást semmibe véve – miként nyerte meg előle egy másik protekciós vevő. Gyalázat ez, igazságért kiáltó!
Ezen a dögöndi „népgyűlésen” a sárdobálásban és a másik bemószerolásában amúgy sincs hiány. Az expolgármester (Janklovics Péter) – akit választási sumák-bumákkal túrt ki a helyéről a jelenlegi, Misi bácsi – egyszerre magyarázza a bizonyítványát és keni az ellenfelére a frissiben dagasztott ürüléket. Mindezt olyan virtuózan, vérbő lendülettel mondja, teszi, hogy egyre jobban pironkodunk magunkban: mit is furcsállunk ezen a normális, hazájáért élni-halni kész igyekezeten. Mert igenis értsük meg: az állati tetemek „fehérjefeldolgozása” ugyanolyan magától értetődő és tökéletesen bevett gyakorlat, mint az, hogy százötven darab közvécéből – miközben minderre uniós forrás áll rendelkezésre – csak egyetlenegy épül fel. Azt az egyet is az expolgármester zárva tartatta, nehogy a szomszéd faluból, Fosondról átjövő roma etnikum a használat során lelakja.
És ha nem teljesen értenénk, hogy egy állami apparátusban (ha tetszik: a dögöndi önkormányzatban), ahol minden dokumentálva van, hogyan lehetséges ez a dögöndi őskáosz, akkor majd Fekete Ádám papírozós Norbija útba igazít. Magyaráz és magyaráz, levegőt sem véve, aminek hatására egy pillanat alatt megérteni, hogy a Minden Papírok Tudója, a jegyző urasága nélkül semmiféle simlisség, urambocsá’ korrupció nem tudna létjogosultságot nyerni. Mondja, mondja szenvedéllyel, hittel, és amikor váratlanul berekeszti – más dögöndire hagyva a mesélést –, már előre várjuk az elkövetkező magyarázat-futamait.
Az EU-s pénzből épült kerékpárút pont a polgármester házától a hivataláig vezet.
Ülünk, ülünk, hol erre, hol arra a derék dögöndi polgár történetfolyamára figyelve, és már egyre kevésbé lepődünk meg bármin, amit hallunk. Vajdai Vilmos és a csapat pont erre törekedett, hogy ezt elérje. Kézenfekvő természetességgel ücsörgünk a sok dögöndi vaskos panasz, sérelem közepette. Mert mindaz, amit hallunk, már nem lep meg és nem okoz újdonságot. Mert ez a nézőtérnyi Dögönd kollektíve mi vagyunk. Tisztára Mario és a varázsló-effektus. Ami a színpadi tér elejére állított vetítővászonnal – mint bennünket tükröző felülettel – csak tovább erősíti ennek az effektusnak a hatását.
Ezek után Márton András Misi bácsija nem is mondhat mást, mint azt: „Olyan szó, hogy korrupció nincs is, ez nem is magyar szó!” Meg: „Mindennek ára van! Kinek több van a tarsolyában, az többet is tud fizetni!” Mint Cipolla eldördült pisztolyára, úgy kapjuk fel e mondatokra a fejünket. De csak a dögöndiek kezdenek közöttünk kiabálni, trappolni, ordibálni. Mi ülünk tovább csendben, hogy mindezek után szépen megtapsoljuk a vetítővásznon velünk szemközt ülő önmagunkat. Holott éppúgy tudjuk, a TÁP-os csapattal együtt: a mi tarsolyunk is csordultig tele van, de persze nem a korrumpáláshoz szükséges pénzzel.
