Tar Sándor: Szürke galamb / Katona József Színház, Kamra
Az utolsó képben mindenki a színpadon áll, aki életben maradt. Csupa kisszerű bűnöző, nézik a közönséget. Minket, akik nem vettük észre, hogy már ők vannak hazai pályán.
Kocsis Gergely és Mészáros Béla Fotók: Dömölky Dániel
Tar Sándor a szociografikus riporttól, a 6714-es személytől jutott el a Szürke galambig, a bűnügyi regényig. A kilencvenes évek meghatározó könyvéig vezető út azt is jelzi, hogy a szerző milyen nyelvet gondolt alkalmasnak a valóság leírására, ráadásul azoknak az embereknek a valóságára, akik nem nagyon szerepeltek az irodalomban. Mert Tar azokról szól, akikről nem írtak soha hitelesen. Azokról, akik mindig készen kapták azt a nyelvet, amin csak elfogadható, de nem megfogalmazható a világ. A munkásosztály? A prolik? A Kádár-korszak tipikus alakjai? A magyar nehézipar dolgozói? Esetleg a munkájukat és biztonságukat féltő magyar emberek? Ennek az eltagadott osztálynak a kapcsán írta Esterházy Tarról, hogy „akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”.
A magyar irodalomban Babitstól Szerb Antalig többen is megpróbáltak bűnügyi regényt írni, ám a stílusgyakorlatokkal szemben Tar a valóság felől érkezett. A Szürke galamb ezért bűnregény: középpontjában nem annyira a bűncselekmény áll, inkább a bűn maga. Mert a Szürke galamb regényként a bűncselekményeken keresztül a bűnt mutatja be, ami nem jogi, hanem erkölcsi, sőt teológiai kategória. És fontos a szociográfiai háttér, mert az igazi bűnügyi regény mindig társadalomrajz is. A még mozgásban lévő társadalmak, vagy a már elfedni vágyott mozgások ábrázolása olyan megkérdőjelezhetetlen erkölcsi nézőpontot feltételez, ahonnan a bűn fogalma definiálható. Ám a Szürke galamb éppen azt mutatja, a kilencvenes évekbeli Magyarországon minden erkölcsi alap problematikus, a hétköznapi bűnök és a bűncselekmények között egyszerre véletlen és törvényszerű a kapcsolat: „(…) odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította bennük addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett.”
Jelenet az előadásból
A Szürke galamb vásznon lenne az igazi, igazából érthetetlen, miért nem készítettek még belőle nagyjátékfilmet. A színpadi adaptációknak ezért egyrészt mindig választaniuk kell, hogy a társadalomrajz vagy a bűnügyi szál legyen erősebb, bár a kettő összeér, mint a metafora két oldala. Míg néhány éve a Stúdió K-ban Mikó Csaba átirata és Horváth Csaba rendezése inkább a magából kifordult város eseményeire helyezte a hangsúlyt, a Katona Kamrájában most Németh Gábor és Gothár Péter a krimi szálát erősítette fel. Ám mindezt úgy, hogy a bűnügyekben is a gonosz abszurditása domináljon.
Gothár díszlete lepukkant közép-európai alagsor, bármilyen közintézmény lehetne: kórház, székház vagy rendőrkapitányság egyaránt. A város eseményeiről a rendőrök párbeszédeiből értesülünk, ám míg a fertőzéses halálesetekről hallunk, a rejtélyes gyilkosságokat látjuk is. Ám erősen kétséges, hogy aki nem ismeri a regényt, ezekből a párbeszédekből mennyire képes koherens történetté tenni a meglehetősen bonyolult cselekményt. Van benne őrült igazságosztó, aki mérgező keverékével megvadítja a városi galambokat. A lúzer, aki bosszút áll a világon. Aztán van egy önbíráskodó rendőr, aki kezdetben bűnözőket öl, hideg szakértelemmel és kegyetlenül, de kiderül, ugyanannyira bolond, mint amennyire profi. Van még sok másik rendőr, akik kergetnek valakit, de azt sem tudják kicsodát, ráadásul a fontosabbak valami gyanús titkosszolgálati kiképzésben részesültek. Ezeken kívül van szerelmi szál, sőt a regény happy enddel ér véget. Ebben az előadásban azonban ilyesminek nincs helye. Ez egy igen kemény világ, ahol jobb, ha folyamatosan a hátunk mögé nézünk.
Pelsőczy Réka, Fekete Ernő, Kocsis Gergely és Mészáros Béla
Az elején rosszul öltözött figurák várják a nézőket a színpadon, pingpongoznak, téblábolnak, a nézőtér mögötti erkélyről szólal majd meg Vámosi, az egyik legfontosabb szereplő. Rosszul öltözött, slampos emberek, akár rendőrnek, akár bűnözőnek álltak, nem jött be nekik az élet. És menthetetlenül bűnösök, mert nincs remény arra, hogy tisztán éljenek. Aki öreg, az cinikus, aki fiatal, az kegyetlen. Az ember ebben a világban természeti lény: úgy él, mint állat a vadonban. Öl, megölik, megy előre, ahogy lehet. És nem lehet máshogy élni: ezért játszik a színpadon lévők többsége több szerepet, ahogyan az életben is egyforma emberek állnak a felcserélhető szerepek mögött. Mindenki felcserélhető, még az őrült házmester is. Bezerédi Zoltán Vámosi szerepében félelmetes: bolond, nevetséges, kisszerű, de kiszámíthatatlan. Ő a gonosz, de csak követi egy nála is gonoszabb világ szabályait. Kocsis Gergelyre Tihanyi Ildi jelmeztervezőként szerintem túl kopottas ruhát adott, de az általa alakított Borbán ezredes a legjobb dialógusokban vesz részt. Tucatfigurának látszik, de nem az: Tarnál a beszéd, a világ megértésének az igénye tesz különbséget az egyéniség és a tömeg között. A beszéd emel ki ebből a világból, de az sem segít, mert csak arról tudunk beszélni, ami körülvesz minket. A Molnárt játszó Fekete Ernő is azért lesz több rosszul öltözött, alkoholista rendőrnél, mert beszélni tud. Az Aczél Györgyöt idéző bajusz most szerencsére hamar eltűnik az arcáról, és ez is csak kiemeli, hogy ez a vidék itt nem az amerikai filmek világa. Ha már valami, akkor sokkal inkább Wolf Haas Ausztrája.
A jó duma azt az illúziót kelti, hogy uralhatjuk a világot. Ám Fekete Ernő Molnár hadnagya csendben marad, ha beszélni kellene: a nőkkel gyámoltalan, a többieknél lassúbb, de legalább szolgál és véd. És centrumos szatyorban hordja a stukkert, hogy elférjen mellette az ajándékba vitt macskanyelv annak a nőnek, akit feleségül kér, de aztán nem tér vissza erre a dologra, ilyenek ezek mind. Legalábbis ezt állítaná Malvin őrmester, alias Sági Éva, elvált: Pelsőczy Rékáé az előadás legjobb alakítása: okos, erős és olykor cinikus, mint a többiek, de érzékeny is, aki képes kilépni a hivatalos szerepeiből. Mészáros Béla hiába jó, ez a Csiszár őrnagy éppen a nyelv hiánya miatt nem lehet elég erős figura, sem Borbánnal, sem Molnárral nincsen egy súlycsoportban. Nem értettem, ha ő a militáns erőszak embere, miért lóg rajta nyitva a zubbony az őrnagyi rangjelzéssel, és miért viseli decensen az egyenruhát az előléptetése után. Hiszen Csiszár erejét éppen az adja, hogy nem kevésbé jelentéktelen Borbánnál vagy Molnárnál, sőt a három figura tulajdonképpen hasonlít is egymásra. Borbán intellektuálisan, Csiszár az erőszak által akarja megérteni a világot, Molnár pedig megrémül attól, hogy tulajdonképpen igazuk van. És ezen még Malvin sem segíthet.
A darab párbeszédekké alakítja Tar szövegét, és így a társalgások elmeéle ellensúlyozza a tárgyi környezet reménytelenségét. A dialógusok nagy részét a szóváltás mellett valamilyen egyéb csere is kíséri: az egymással beszélők asztaliteniszeznek, pétanque-golyókat dobálnak egymásnak, figyelniük és küzdeniük kell. A párbeszéd harc, de az egész élet az.
Díszlet: Gothár Péter, jelmez: Tihanyi Ildi
Jól tudja ezt Bátyó, aki Ujlaki Dénes alakításában egyszerre állását vesztett cigányprímás, kültelki vállalkozó és alvilági kiskirály. Ha mindenki annyit ér, amennyije van, mindegy is, honnan, akkor ő a mai kor hőse is lehetne. Ugyanakkor van benne valami Goriot após illúzió, akinek a családja érzelmi és egyben gazdasági egység, bíznia kell a gyerekeiben. A lányát, Jasát játszó Mészáros Blanka mindegyik szerepében jó, de az utolsó jelenetében, amikor fiatal, már mégis fáradt asszonyként elmondja, miért nem szereti Molnárt, akkor felvillantja azt a reményt is, hogy mindenki élhetne másképp, és azt a belenyugvást, hogy mégsem élhet.
A végén úgy pörög fel a cselekmény, mint egy tragédia. Malvin kivételével szinte mindenki meghal, itt happy end nem lehet, de katarzisra sincs esély. Az utolsó képben mindenki a színpadon áll, aki életben maradt. Csupa kisszerű bűnöző, nézik a közönséget. Minket, akik nem vettük észre, hogy már ők vannak hazai pályán. Vagy ami még rosszabb, hogy mi is ilyenek vagyunk.
/A szerző irodalomtörténész/
