Táncok a sárban

|

Bertolt Brecht: Baal / Szputnyik Hajózási Társaság – Jurányi Ház

A “gonoszba”, a sárban fetrengő szadizó pasiba sorra beleszeretnek – ki tudja, miért?

Jurányi Inkubátorház – nyersgyémánt-csiszoló üzemmódban: nagy dobás volt a kialakítása, nagyon él, stammpublikuma lett – és persze többen is itt lelnek átmeneti otthonra: egy fél tucat start-up társulat. A Ház most ezzel a bosszantó Brecht-darabbal olyan színházat mutat be, amilyet még nem láthattál. Igaz, hogy van benne pár gikszer, de a rendezés, a társulat és a játéktotalitás felsőfokon pörög. Eredetileg egyetemi vizsgaelőadás volt, most a Szputnyik társulat tagjaival adják. (Azt hiszem, az egyik utolsó előadást kaptam el: a Szputnyik Hajózási Társaság – támogatás híján – feladta.)

Az önpusztítás csábító agresszivitása, mondanám. Baal (Király Dániel fantasztikus előadásában) zseni, körülrajongják haverok, csajok, nők, favágók – ő meg mindenkit lerúg magáról, iszik, kefél cefetül –, közben líratöredékek jönnek ki belőle. Amitől még jobban csábulnak hozzá a nők, hogy elküldje őket a jó francba. Kibírhatatlan alak, a végén mégis megrendít, ahogy kilép az életből. Brecht tizennyolc évesen, pár nap alatt dobta össze – ő is zseni volt, nem csak a drámahőse. Az önpusztítás okés lenne, de Baal mellékesen gyilkos is, egyik szeretője – akit elküld – öngyilkos lesz. Meleg barátját (Ekart: Hajduk Károly) egy veszekedésben tán meg is öli.

baal_eajuranyi_domolky_daniel_PRINT_001 (1140x641)

“Brecht tizennyolc évesen, pár nap alatt dobta össze…”

A színpadon visszafogott haláltáncot látunk. A színpad sáros föld – amiben a szereplők kúsznak, verekednek, kefélnek, egy csatornalejárat mellett. Utalás a „csatornatöltelék” társaságra. A játék szavaló-, illetve énekkórussal indul – ládákból barkácsolt hangszerek kíséretével. (Zene: Keresztes Gábor, Barna Márk.) Amíg Baal és a mellette majdnem végig kitartó Ekart beszélgetnek, a többiek kúsznak a sárban, filmszerűen koreografikus megoldásban: polifónia. Ez a sár-balett másutt is megjelenik: egy időben szaval egy lány (Rainer-Micsinyei Nóra) és ugyanakkor vedelnek-veszekednek az asztalnál, Baal a sárban fetrengve teszi magáévá Johannát – ruhája, inge egyre mocskosabb –, ez is jelzés. Mert közben az expresszionista líra felső fokán fogalmazott sorok hangzanak el. Világtagadás – nehéz kibírni…

A rendezés sajátsága, hogy itt nem dühöngenek – jóllehet olykor ordítanak is –, a groteszk tragédia visszafogott hangon bontakozik ki, a mozgásművészeti betéteket is lassúra, álomszerűre veszik a szereplők. Baal szép lassan mindenkit leráz magáról, megsért vagy halálba küld – csak a felhők az égen, a fák, az erdő látszik érdekelni őt –, meg persze a nőfalás, a hiperszex. (A nőszereplők majd mindegyike sorra kerül – ő meg azzal bánik a legkegyetlenebbül, aki szerelmes lesz bele. Pető Kata (Emilie/Maja/Idősebb nővér) játéka kiemelkedő, talányos, mert ostobán szerelmes figurája emlékezetes marad, fáj a szívünk érte. Nagyon kidolgozott játék.

baal_eajuranyi_domolky_daniel_PRINT_015 (1140x814)

“Kúsznak, verekednek, kefélnek, egy csatornalejárat mellett.”

A rendezés is játszik ezzel az abszurd sorozattal: a „gonoszba”, a sárban fetrengő szadizó pasiba sorra beleszeretnek – ki tudja, miért? (Egyébként klasszikus toposz, hogy a véres-szadizó, egocentrikus pasira buknak a nők… – Kovács D. Dániel csak köznapi balesetté könnyíti ezt az abszurd vonzalmat. Ami persze tudatos rendezői fogás: a játék végén Baal közönyös embergyűlölete, mindenkit sárba taszító szabatossága üt vissza: az előadás katartikus jelenete Baal halálra készülése – egyedül van a színen, érzi, hogy itt a vég, már csak egy kis időt kér (kitől? senki sincs a színen…) – delíriumában, már csak mászni képes, anyját hívja, és visszaszámol – kopf és lassan beáll a sötétség. Pompás zárlat.

baal_eajuranyi_domolky_daniel_PRINT_036 (760x1140)

Király Dániel, Kurta Niké

Mert fogalmam sincs, mitől kap el a katarzisélmény – itt a Baalt játszó Király Dániel komoly színész-nagysággá emelkedik. És persze a jelenet beállításában, és az utolsó sorok – a favágók közönyösködése – elhagyásával Kovács D. Dániel rendezése is itt ér csúcsára: itt jön össze a sár, az aljasság kétértelműsége, a „Les Fleurs du mal”, a diabolosz – a szarházi zseni kereszthalála –, akármi: e polifónia abszurd és lebilincselő. (Pedig nem akarod, hogy lebilincseljen…) Ezt a véres, elevenen remegő pillanatot nagyon elkapta az előadás.

baal_eajuranyi_domolky_daniel_PRINT_048 (760x1140)

Baal: Király Dániel      Fotók: Dömölky Dániel

Ami zavart: az a faszlengető férfivetkőztetés. Kisült, hogy Baal és Ekart között homoerotikus viszony feszül (mert tépik egymást kegyetlenül), de ezt a meztelenséggel rágja szánkba a rendezés. Egyszer még elmegy – a néző sem kapcsol azonnal –, de többször már nevetséges. „Szegény színházi” az előadás, vagyis egy-egy színész több szerepet játszik, így nehezen tudok tájékozódni, ki kicsoda a történetben. A tájékozódást az is gáncsolja, hogy csak halvány utalások jelzik, éppen hol vagyunk – lakás, kocsma, erdő, mező stb. Kiemelném Bach Katát (Johanna szerepében), valamint Kurta Nikét (Sophie Bargerként).

Az amúgy üres színpadon két biztos pontunk van, az egyik a fenék mélyéből keresztbe előrenyúló trambulin (rugalmas deszka) – ami asztalként, ágyként, kikiáltó pulpitusként vagy ringként funkcionál. Nem egyszerű díszletelem: félelmetes, mert olykor ketten-hárman is ugrálnak rajta, az ember csak szorong, mikor roppan össze a deszka… Persze nem roppan össze – ki van ez találva: itt, ezen a bizonytalan pallón történnek a legfontosabb ember-ember kontaktusok, itt ölnek vagy ölelnek. A másik fix színpadi elem a csatorna, vasfedéllel: innen bújnak elő a szereplők – nők főként, de fiúk is, és ide ugranak be, ha Baal elzavarja őket, vagy megunják a szívatást, vagy csak vonzódnak a „csatornaléthez”.

baal_1138x400

Az előadás plakátja

CÍMKÉK: