Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk / Jászai Mari Színház, Tatabánya
A tartalmas, invenciózus, rendezői-dramaturgiai szempontból alaposan végiggondolt előadás abban sem tér el elődeitől, hogy igen meggyőző, erőteljes alakítások sora és kitűnő színészi csapatmunka látható benne.
Fotók: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta
Úgy látszik, Tadeusz Słobodzianek drámáját minden évadban műsorra tűzi valamelyik színházunk: tavaly Miskolcon, tavalyelőtt Szombathelyen, kevéssel korábban Nagyváradon mutatták be, a Katona József Színház repertoárján pedig még mindig megtalálható a 2011 őszén tartott magyarországi bemutató. Az egymást követő premierek sora aligha véletlen; magyar nyelven még mindig nem született hasonló dráma – vagyis olyan, amely nyíltan, felkavaróan, elgondolkodtatóan szólna az elmúlt évtizedek magyar, illetve közép-európai történelméről, társadalmi kataklizmáiról. Emellett A mi osztályunk érzékletesen ábrázol egyéni sorsokat, tragédiákat, tíz színésznek kínálva érdemleges szereplehetőséget. S noha magát a szöveget mindig is egyenetlennek és kissé túlírtnak éreztem, fenti erényei miatt biztosra vehető, hogy jó színészekkel, szakszerű rendezésben hatásos, erőteljes, sikeres előadás komponálható belőle.
A mű eddigi magyarországi bemutatói azonban ennél többet is igazolnak; azt, hogy az alkotói kreativitás minden esetben hozzá is tud tenni a szöveghez, s hogy az igencsak kötött formájúnak látszó mű stilárisan élesen eltérő előadásokban egyaránt érvényesen és szuggesztíven szólaltatható meg. A Kamrában Máté Gábor rendezése az iskolai közegből indult ki, ezzel a közeggel – és a megjelenítésükhöz használt játékos, ötletekkel – képeztek éles kontrasztot a megjelenített szörnyűségek. A Lukáts Andor rendezte szombathelyi produkció puritán, az iskolai környezetre csak áttételesen hivatkozó, erősen színészközpontú előadás volt, míg Béres Attila miskolci rendezése látványosan teátrális, színpadiasságot naturalizmussal ütköztető, élőzenével kísért interpretáció. (Anca Bradu nagyváradi értelmezését sajnos nem láttam.)
A friss tatabányai premier stilárisan talán a Kamra bemutatójához áll legközelebb, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy az iskolai közeg Guelmino Sándor rendezésében is hangsúlyosan jelenik meg. Ám ezt a közeget a rendező specifikálja. A helyszín a tatabányai előadásban ugyanis nem az osztályterem, hanem a tornaterem.
Az első jelenetben a gyermekeket játszó színészek az előcsarnok felől, énekelve masíroznak a színre, még iskolai egyenruhában (jelmez: Kárpáti Enikő). Az nyitójelenet, a bemutatkozás azért válik különösen emlékezetessé, mert az alakítások egészen kiválóan sűrítik a gyermeki gesztusokba, mozdulatokba, hangsúlyokba, mosolyokba, grimaszokba a karakterek későbbi, felnőtt énjének jellemzőit: van, aki kíváncsian tekint mindenkire, van, akiből már ekkor az agresszió sugárzik, van, aki különcködik, s van, akinek az arcára gyermeki bárgyúság ül ki. Aztán mindenki leveti felsőruházatát, és fekete-fehér tornaruhába öltözik. Fekete Anna játéktere stilizált tornaterem. Rendelkezik ugyan a tornatermek szokásos attribútumaival (bordásfalak, mászókötelek, tornaszerek, medicinlabdák), de a bordásfalak között tábla áll, amelyre felkerül a játszók neve és születésének, majd elhalálozásának dátuma. A tábla felett pedig az aktuálisan regnáló államférfi képe, amely a történet során sűrűn cserélődik – de a cserét nem a szereplők, hanem láthatatlan kezek végzik el (színpadtechnikai értelemben igen egyszerű, akár ironikusan teátrálisnak is érthető megoldással). Vagyis a tornatermi környezetbe nem illő berendezések rögvest tágítják is a metafora jelentését. Merthogy a tornaterem mint helyszín nem pusztán azt szolgálja, hogy a rendező kreatív játékötletekkel tegye látványossá és hatásossá az előadást, hanem metaforikusan, illetve metonimikusan társít különböző és gyakran ellentétes értékű jelentéstartalmakat a mozgáshoz. Éppúgy megjelenik a mozgás esztétikuma, mint ahogy asszociálhatunk a testkultuszban megjelenő ideológiára, érzékelhetjük a mozgás szabadságát, de azt is, ahogy az alakzatokba (vagy akár a tornasorba) rendeződés uniformizálja az embereket, s éppúgy láthatjuk azt, ahogy a mozgás levezeti a felgyülemlett feszültséget, mint azt, ahogyan a mozdulatok megszülik az agressziót.
A tornatermi kellékek szintekre is tagolják a termet, amit az előadás szintén kiaknáz: a halottak a bordásfal tetejére mászva, illetve a bordásfalak feletti szinten kuporogva követik végig a történéseket, hogy aztán a kitüntetett pontokon pillanatok alatt a földön teremve kísértsék az élőket (rájuk mászva, beléjük csimpaszkodva). A mozgás sokféleségét Király Attila koreográfiája igyekszik változatos mozgásformákon keresztül visszaadni – aminek azért némiképp határt szab, hogy minden igyekezet ellenére érezhető: a társulatot nem egyforma mozgáskészségű színészek alkotják. Mindemellett a tornatermi környezet sokféle játékötletre ad lehetőséget; a rendező és a színészek az eszközöket invenciózusan és változatosan használják; érdemes nyomon követni, hogy például a medicinlabda mennyi funkciót tud betölteni, milyen jelentéstartalmakat tud kifejezni a színészi-rendezői találékonyságnak köszönhetően.
A tartalmas, invenciózus, rendezői-dramaturgiai szempontból alaposan végiggondolt előadás abban sem tér el elődeitől, hogy igen meggyőző, erőteljes alakítások sora és kitűnő színészi csapatmunka látható benne. Talán nem véletlen, hogy a drámát az utóbbi években olyan vidéki színházak tűzik műsorukra, ahol látványosan megerősödött a társulat, s ahol korban, nemben, alkatban eltérő, de egyaránt karakteres aktorok állnak rendelkezésre. Ez a bemutató is nagyjából követi azt a Máté Gábor rendezése által megteremtett (kézenfekvő, bár némiképp vitatható) tradíciót, hogy a színészek életkora az adott figurák elhalálozásának dátumához illeszkedik. Egyes szerepek és kapcsolatok értelmezésében azonban máshová esik a hangsúly, mint a korábbi bemutatókban. Jakob Kac Mikola Gergő megformálásban nem naiv idealistának, hanem agresszív, veszélyes kölyökdiktátornak tűnik, Danis Lídia szenvedélyes, energikus, életerős Dorája pedig inkább Dévai Balázs parttalanul sodródó, könnyen manipulálható és egyre több gazemberséget elkövető Rysiekjéhez kötődik, mintsem Crespo Rodrigo opportunista, egoista, majd a tragédia után indulatos bosszúhadjáratot folytató Menachemjéhez. Az, hogy a lány elpusztításában kulcsszerepe van Rysieknek, még felkavaróbbá teszi Dora tragédiáját.
A szerepformálásokra általában jellemző, hogy a színészek a karakter egy domináns sajátját ragadják meg és abból kiindulva bontják ki a figurát. Bakonyi Csilla Zochája kezdettől fogva kívülállónak látszik, aki félénken szemléli a történéseket, és csak akkor avatkozik bele bármibe is, ha nincs más választása – és végeredményben kívülállóként éli le a saját életét is. Miként látszólagos boldogsága, nyugodt élete ellenére kívülálló marad Kardos Róbert mindenkihez szeretettel közeledő Abramja is, akit olyannyira lefoglalnak saját mindennapjai, hogy távolba szakadt emberként, gyanútlanul és értetlenül követi az otthoni tragédiákat. Egri Márta Rachelkája mind fásultabban és frusztráltabban szenvedi el a történéseket, és eljut odáig, hogy konklúzióként nem fogalmazhatja meg azt, hogy érdemes volt túlélnie. Pedig az őt megmentő Wladek a maga együgyűségével együtt is a legszerethetőbb szereplők egyike – igaz, ebben közrejátszik Megyeri Zoltán többiekétől kicsit elütő, stilizáltabb, komikus túlzásoktól sem mindig tartózkodó játékfelfogása is. Ellenpontja Jegercsik Csaba minden gazságban „csupán” passzívan részt vevő Heniekje, aki alamuszi helyezkedésével, nyugodt magabiztossággal és manipulációs készségével szinte minden számonkérés elől megmenekül, s aki intellektuálisan egyértelműen felette áll Király Attila árulástól árulásig sodródó, gerinctelen, erőszakos, de kevésbé tudatos és egy fokkal kevésbé érzéketlen Zygmuntjának.
A néhány kimagaslóan erőteljes alakítás – elsősorban Danis Lídiáé, Dévai Balázsé, Egri Mártáé, Jegercsik Csabáé – mellett igen meggyőző színvonalú színészi csapatmunka igazolja a tatabányai társulat erejét. Guelmino Sándor rendezése pedig azt a tézist, hogy egy hatásos, fontos témákról szóló dráma szakmailag színvonalas megvalósítását az alkotói invenció, az értelmezési sablonok kreatív továbbgondolása emelheti valóban jelentékeny előadássá.
