Szinetár Miklós: Önéletrajz-szerűség és egyebek
Szinetár Miklós meséli az életét. Azt az életet, amit kitölt nála az operarendezés, a televízió (művészeti vezetés), valamint a filmcsinálás, a színházrendezés, a világutazás, az irodalom – és mindenütt: sztorik, históriák (kordokumentumok), meg a jelen kultúraellenességét csipkedő utalások kommentjei. Totalitás.
Szemtelen vágással a televíziózás fénykorát megteremtő Szinetárral kezdem, ahol huszonnyolc évig dolgozott, és amit olyan nemzetközi szintre emelt, amit nemcsak a keletiek irigyeltek (vagy ami miatt az oroszok dühöngtek), de Angliában és Kanadában is elismertek. Mert abban az időben ugyan csak egy – később két – csatorna volt (szemben a ma elérhető több mint százzal), de az ő direkciója idején minden héten volt színházi közvetítés (aktuálisan futó darabokkal vagy klasszikusok fényesítésével), táncdalfesztivál, nyugati művészfilmek, olyan kabarék, amiért ma megnyalnánk tíz körmünket, és karmesterverseny (a világ nagyjait vendégszerepeltetve), riporter kerestetik, Röpülj páva – valamint tudományos világjárás. A ma már lenézett tévé akkor a kultúra teljeségét tudta szolgálni. Szinetár, miközben írja az életét, kicsit szomorú, hisz mindez már csak a múlté.
Ha már Kanadát említettem, egyik sztorija éppen a magyar tévé kanadai vendégszereplését eleveníti fel, ahol alkalma volt a tengerentúliaknak bemutatni a magyar (keleti, szovjet leuralta, ám kivételezett) magyar megoldást. A műsort persze nemcsak a küldöttség meg a vendéglátók nézték helyben, de néhány ”felügyelő” káder is (kultúrfunkci, ahogy akkor neveztük őket, illetve gonoszkodva: zebrák, azaz vonalas lények…). Az egyik be is szólt neki egy külföldi vendégszereplés alkalmával: miért ezt az Alfonzó nevű bohócot mutogatjuk itt a Nyugatnak, mikor vannak nekünk színvonalas tartalmaink is. Szinetár erre beidézi az akkori csoportot vezető főnök válaszát: „Jolikám, ha otthon vagyok mindig elmegyek a Katonába, mert nagyon szeretem. De gondolod, hogy a kanadai farmer, aki most ezt nézi, annak a Katona jobban tetszene, mint egy vidám műsor?” De a történet egy vastagabb „zebra” beszólásával folytatódik: „én az Alfonozót nem szeretem, mert amit művel, az nem közérthető humor. Vonósnégyessel viccelődik? Mi köze ehhez egy melósnak…” Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a Vonósnégyes című Alfonzó-darab mind a mai napig része egy-egy évad műsortükrének, akármelyik csatornát nézzük: klasszikus mű, mit mondjak, melósok számára is…
De még itt sincs vége a Szinetár bosszús-vicces emlék-idézetének: a legendás moszkvai Csárdáskirálynő óriási sikere után egyes zebrák azzal jöttek, hogy miért ezzel a giccsel kell reklámozni a magyar kultúrát? By the way: Szinetár huszonéves, főiskolai hallgató volt, mikor az Operettszínház akkori igazgatónője, Gáspár Margit óriási kockázatot vállalva, rábízta a Csárdáskirálynő rendezését, de az eredmény fergeteges siker lett, Moszkvában éveken keresztül lelkesedtek érte.
De ezek apróságok. Ha Szinetár elkezd mesélni, nem lehet kacagás nélkül abbahagyni olvasását, tenném hozzá, hülyére csodálkozom magam a teljesítményén, pedig kortársa voltam annak az időnek, elsősorban a televíziónak: 1967 és 87 között – ahogy ő mondja: az aranykorban – az intézmény művészeti centrum lehetett. Volt olyan év, hogy 72 tévéjátékot mutattak be, klasszikus magyar irodalomból készülteket és friss hajtásból adódókat. És persze számos, nyugaton sikeres művészfilmet is élvezhetett a nagyérdemű. (Ami akkor, a KGST-országaiban felháborodást keltett…) Ezt csak azért idézem ide könyvéből, mert ma hiába keresünk akármelyik csatornán színházi közvetítést, tévéjátékot, netán művészfilmet… itt-ott, éjfél körül akad, de nem Szinetár korabeli rendszerességgel. Csodálkozásom folytatódik: mert amikor a hetvenes évek közepén a reformokat leállította a munkásellenzék, Kádár János nem engedett hozzányúlni a tévéhez. (Szinetár pl. akkor lett elnökhelyettes, azaz hatalmi döntéseket tudott hozni, még több kultúrát tudott betölteni a dobozba…)
Apróságokat írok itten, pedig Szinetár mint színházi és operarendező bejárja az egész világot: Helsinkiben, Moszkvában, Szentpéterváron, Kanadában és az USÁ-ban (a mormonok földjén!); csak azért soroltam fel ezeket az egymástól több ezer kilométerre lévő helyeket, hogy érzékeltessem, Szinetár még ma is – 92 évesen – járja a világot, nem fél a trombózistól a repülőn, nem érdekli a jetlag, megérkezik és rendez, mintha csak ide ugrana le a sarokra, a Vígbe, és mindenféle nyelven állít színpadra zseniális darabokat. (Csak zárójelben: Wellingtonban – Új-Zélandon – is dolgozott, ami Ferihegytől számítva huszonhárom óra – vagyis minimum kétnapos légikaland. Tokiót már nem is említem, annyira túl van képzeletemen…) Ilyen ember nincs, gondolom: Szinetárnak hihetetlen fizikuma van, túl azon, hogy nála műveltebb, invencióval és humorral teltebb emberrel még nem találkoztam. Azonban ezt a „repkedést” kilencven felett egyszerűen nem tudom elképzelni: hogy bírja? És leszállás után, hogy tud azonnal átkapcsolni és dolgozni? Elképzelhetetlen.
Szinetár már ifjúkorában legenda lett. A Főiskolán bemutatott Koldusoperát forradalomként tartja számon a színháztörténet. A zenés darabot végzősökkel és harmadévesekkel vitte színre (Blum Tamás fordításában), de a rendezése teljesen más modorban történt – emberközelibb lett, hogy úgy mondjam – , mint ahogy azt Brecht elképzelte. Bombasiker, sőt sokszor ismételt előadás lett: „Nem sok ilyen sikerben volt részem életemben, ami ennyire arról szólt, amiben éppen élünk.” – írja némi malíciával. Merthogy az ő színpadán Bicska Maxi akasztására készülnek – gondoljuk el, mit érzett az akkori közönség, hisz még alig múlt el az ’56 utáni leszámolás emléke…
Ritka egy önéletrajzban (korrajzban), hogy valaki a főnökeit jó szóval illesse. Nos, Szinetár kalapot emel Pécsi Ferenc tévéigazgató előtt, mert mindig megvédte embereit a felsőbbség ilyen-olyan támadásairól. És persze némi nosztalgia is érződik sorain, mikor a tévészékház kupola alatti büféjét, valamint a rádió híres-hírhedt Pagodáját említi: merthogy annak idején (’80-as évek) itt kávézott, trécselt a magyar értelmiség krémje, dugig voltak ezek a pletykafészkek: végre egymás között lehettek. „Elmúlt. Bevallom én bizony visszasírom. Manapság, ha bemegyek a mai Magyar Televízió Kunigunda utcai épületébe, akkor ott tüntető csenddel találkozom. Csak ebédlődben van élet… De hogy a művészeti, szellemi élet emberei rendszeresen találkozzanak, véleményt mondjanak a világról, az életről? VITATKOZZANAK! (Szinetár kiemelése…) Ez csak volt.” Hát igen, ez szomorú.
Operarendezéseiről is ír. Nekem máig alapélményem a Szöktetés a szerájból című Mozart-darab, ahol a zsarnok Szelim pasát ünneplő kórus dicshimnuszát Szinetár a gályarabságra ítéltek „boldog” szájába adja. Még ma is röhögés fog el, ráadásul a jelenet „akkor” a kor kritikájaként funkcionált. A Cosi fan tutte előadásában pedig megcsendítette a mozarti szomorúság hangjait is, amire manapság tán senki se vállalkozna.
Ezúttal jobbára a jelenleg kétkötetes mű második kötetről írtam, fókuszban a ’80-as évekkel (és áttételesen, Szinetár gyilkos kommentjeit idézve olykor a jelennel). Sok mindenről nem szóltam. Az afganisztáni bevonulás hatásáról, Csernyenko – szovjet pártfőtitkár – félholt támolygásáról, Pozsgay színeváltozásáról, érintőlegesen Berecz Jánosról…). Ha már itt, hadd említsem, hogy soha senkiről egy rossz szót nem ír le könyvében: nem egy magyar szokás: Nagy piros pont.
A Rock Színház felkérésére Szegeden megrendezi a Nyomorultak című világhírű musicalt. A színház művészeti vezetője, Miklós Tibor meglátja Szinetár akkor tízéves (ám színházért rajongó) lányát, Dórát, és azt mondja, hogy ez a gyerek olyan, mint Cosette (a darab egyik főalakja). Szinetár be is teszi az előadásba. Így tárul ki (és záródik) művelődéstörténeti és egyben családi körképpé az önéletrajz.
A címben egy-kettő-hármat írtam (Molnár Ferencet híres darabja címét idézve) – mert Szinetár beígérte, hogy lesz folytatás, azaz harmadik kötet is… Várom.)
Szinetár Miklós: Önéletrajz-szerűség és egyebek. A legvidámabb barakkban, 1-2. kötet, Free Spirit Publishing, 2023, 2024. 407 oldal, 5990 Ft
