Szigligeti Ede – Mohácsi István – Mohácsi János: Liliomfi / Weöres Sándor Színház
A Mohácsi testvérek úgy nyúlnak bele a Liliomfiba, hogy az népszínmű-paródiává válik – mindemellett nem veszti el azt a báját sem, amiért eredetileg nevetett rajta és megszerette a magyar színházba járó közönség.
Gonda Kata, Lábodi Ádám, Endrődy Krisztián, Alberti Zsófi, Nagy Cili és Róbert Gábor Fotók: Mészáros Zsolt
Ez az egymásba fonódó és olthatatlan kettősség nyilvánvalóan egy a megszokottan markáns Mohácsi-stílusjegyek közül, ám a szombathelyi Liliomfi egyik legszerethetőbb vonása pontosan az, hogy csak halványan emeli ki a két lehetséges humorértelmezési lehetőséget. Emellett, váratlan módon, egyszerre tud harsány és mértéktartó lenni, aláhúzva, de el is lökve egyes nézői várakozásokat.
Boldogan elmerül a népszínműi kavalkádban a játék, és annak eredeti humorforrásait igényesen, az előzetes elvárásoknak megfelelve futtatja ki: egyszerű, sőt, egy kiművelt főnek akár túl egyszerű a közismert történet nyitányának liliomfis-szellemfis kavarodása, ám kellő pontossággal megvalósítva, a játszók élvezetét is beleszőve mégis saját jogán működnek ezek a poénok is. Ám azoknak, akiknek ez kevés, Mohácsi tud mást is nyújtani, és pontosan az egyszerűségre csap le egy-egy tekintettel vagy megjegyzéssel, amely rádöbbenti a figyelmes nézőt arra, hogy mennyire bugyuta dolgokon szórakozott az imént jóízűen. „Jé, ezek itt cigányzenészek!” – töri át a falat Schwartz fogadós, azaz Szabó Tibor, rámutatva Kovács Mártonra és társaira, majd tovább csodálkozik – „Jé, ez itt egy asztal! Ráülök erre az asztalra!” Az evidencia nevetség tárgya, ezzel együtt pedig metahumor, utalva arra, hogy egy népszínműben általában nagyon egyszerű dolgokon szórakozunk. A Mohácsi-féle Liliomfi nem is mond erről elmarasztaló ítéletet, csak a gondosan dramatizált helyzetkomikumok közé csempész egy kevés öniróniát, ezzel pedig el is végzi azok leporlását. Releváns lesz egy olyan világ, amelyet eredeti formájában már nem érdemes megmutatni a kései romantikát kedvelő nézőknek sem.
Egy mozgalmas jelenet
Az előadás kimondottan mértéktartó más módon is. Aki azért vált jegyet a szombathelyi Liliomfira, mert kíváncsi, hogy akár a Revizorhoz hasonlóan, már-már menetrendszerűen éles, jelenkori politikakritikát fog látni Mohácsiék tollából (ahogyan a szintén vasi, celldömölki Soltis Lajos Színház Liliomfija le is csapott erre a lehetőségre), az bizony csalódni fog; ellenben felszabadítóan, gátlástalanul merül el önnön kreált őrületében, fürdőzik az ismerős gegekben, és beszél rólunk, egyszerű, szerelmes emberekről úgy, hogy a tükörképünk nem éppen hízelgő.
Mert nem mellesleg, az alkotók szédítenek minket a szintén elvárt, ám ebben az esetben meg is valósuló ingerözönnel. Felbukkan Petőfi Sándor (Kenderes Csaba varázsolja elénk), aki gatyában táncol és tömegpszichózist okoz a második felvonás maratoni kocsmajelenetében. A koreográfus jobbkeze, a saját magát alakító Móri Csaba beront a díszletek közé, akárhányszor megszólal a népiesch muzsika („Dínomdánom, muzsika?!”). Öklendező, óbégató, egymásról a ruhát letépő kanos csődületek üvöltöznek, táncolnak. Pálinka, pálinka, pálinka. Minden sarokban, minden szereplőnek releváns és érdekes mikrotörténései vannak, el-elvezetve a figyelmünket a fősodorról. Végül pedig megérkezik a Halott, aki nem más, mint isten a gépből és a két lábra állt feketehumor egybegyúrva, feloldva a feloldhatatlannak tűnőt, ezzel aláhúzva azt is, hogy semmiség volt az egész Szigligeti-féle szerelmi bonyodalom. Mohácsi két kézzel szórja ránk saját szerzőiségét, mi pedig hálásak vagyunk azért, hogy újra láthatjuk még karikírozottabban azt; úgy, hogy a bolondság nagyon is szigorú következtetéseket hordoz.
Róbert Gábor, Jámbor Nándor, Szabó Tibor és Alberti Zsófi
A szélesvásznú filmként pergő Liliomfi (és ha már filmes hasonlat, egész estés mozi is a maga 190 percével) a játszóin át kegyetlen portrét is rajzol úgy általában a kapcsolatokról és a boldog beteljesülésről. Mert olyan ebben a miniuniverzumban nem is történik, a látszatok ellenére nem lehetséges a teljes kielégülés. Lábodi Ádámnak nem esik nehezére jó Liliomfinak lenni, mondhatni, lubickol a szerepben, ám kvalitásait végül azzal mutatja meg, amikor Mariskával (Dunai Júlia) végre egymáséi lehetnek: a férfi fájdalmasan és némán sír, hiszen ezzel együtt elveszti szerelmét, a feslett, de őt őszintén és önmagáért szerető Rózát, akit legalább ennyire rétegzetten Alberti Zsófi formál meg; Mariska kezének elnyerése azonban egy tervezhetőbb, élhetőbb jövő felé vezet. Nagy vesztes még Erzsi is, a fogadós lánya, akit Gonda Kata kelt életre: rengeteg erőfeszítése, amellyel a gazdagnak hitt Gyurit (Antal D. Csaba) megszerzi magának, szinte felesleges, hiszen kiderül, hogy a pincérlegénynek egy vasa sincs, jövőjük bizonytalan vagy az apai árnyékban rejtőző. Őszinte és mindkét felet kiteljesítő szerelem nem létezik, a darab végi megrendítő tablószerű felállás arcait ezzel a szemmel is érdemes megvizsgálni.
Vlahovics Edit, Lábodi Ádám és Dunai Júlia
Ki kell emelni a Kányai fogadóst játszó Endrődy Krisztián és a Szilvai Tódort alakító Kálmánchelyi Zoltán működését is, mindketten a szombathelyi társulat jól ismert színészei. Az ő karaktereik is azáltal kapnak önnön harsányságuknál mélyebb színeket, hogy bemutatják a férfilét zsákutcáit: az erejében és hangjában biztonságot kereső apa és főnök, illetve az intellektusát okosan felhasználni próbáló machinátor megtestesítői ők. Emellett olyan szülőapák, akiknek gyermekei és gondviseltjei iszonyatos súlyokat hordoznak személyük miatt, végső soron az ő zsarnokságuk lesz minden eseménynek a mozgatója, s ez tereli őket a fentebb már kifejtett szerelmi kielégületlenségbe is. Ebben a végértelmezésben is tud egészen mást nyújtani Mohácsi rendezése az eddig megszokott Liliomfi-befejezéseknél, ahol általában a happy end okoz katarzist. Itt az a felismerés látja el ugyanezt a szerepet, hogy kompromisszumok és lemondások nélkül még látszatboldogság sem lehetséges, ezért nem is jut eszünkbe megkérdőjelezni a szerelmi négyes örömét és fájdalmát.
Végezetül érdemes megemlíteni Remete Kriszta jelmeztervező munkáit. A 19. század végi kosztümöket idéző ruhák azok zanzásított másolatai: a különböző ruharétegek eggyé forrnak az ing-mellény-zakó nyomott mintás öltözetben. A vékony textilre csak felfestett elegáns toalettek minden bizonnyal nagy könnyebbséget nyújtanak a színészeknek is, különösen a darab intenzív, táncos szakaszaiban. A szombathelyi Liliomfi egy funkcionális térbe helyezett (Khell Zsolt), anakronisztikus, elmés szöveggel átírt vígjáték, amelynek az erénye nemcsak a dupla fenekű humor, hanem a vígjáték komor tartalommal való mohácsis házasítása is.
