Szigligeti Ede: Liliomfi – Szolnoki Szigligeti Színház
Keresztes Attila ott folytatja most Szolnokon, ahol A doktor úr vásárhelyi rendezésében abbahagyta: a stilizáció magas fokán, szereplőivel alaposan elemelve, a szituációkat aprólékosan kielemezve játsszák el a színházi névadó nem avuló komédiáját.
Molnár Nikolett és Csákvári Krisztián Fotók: Szolnoki Szigligeti Színház
A teátristák hófehér térben, színpompás jelmezekben, fehérre mázolt arccal tűnnek fel Szolnokon – egy gyönyörűen újjávarázsolt, minden szegletében megújult, s nem mellesleg új direkciójú színházban. Hőseink valahogy mégis mintha mindig ugyanazt kapnák – legalábbis a pörgős tempójú, színházi ínyencségeket, remek szórakozást kínáló előadásban. Keresztes Attila rendezésében minden és mindenki sürög-forog, térül-fordul, peregnek a dialógok, szikráznak a szópetárdák, virgoncan évődnek a játékosok, és Szigligeti Ede örökzöld vígjátéka is új fénytörésben mutatkozik meg. Szellemfi az, aki a lendületes játékot vezényli, Ónodi Gábor lubickol az önironikusan szarkasztikus játékmester szerepében, szóba elegyedik a nézőkkel, s leüt minden kínálkozó poént…
Gombos Judit, Ónodi Gábor és Mészáros István
És akkor Cseke Lilla Csenge, Kányai fogadós uram szeleburdi Erzsi leánya leugrik az emeleti, magaslati ajtóból, és egy azonmód magasba lendülő éles lábtempóval visszarúgja az ajtót. Ezt tessenek utánacsinálni, töprengek, miközben elnézem a ritkán látható, kecses mozdulatot. De hát ilyen jelenetekben bővelkedik az egyébként minden ízében kidolgozott előadás.
Keresztes Attila ott folytatja most Szolnokon, ahol A doktor úr vásárhelyi rendezésében abbahagyta: a stilizáció magas fokán, szereplőivel alaposan elemelve, a szituációkat aprólékosan kielemezve játsszák el a színházi névadó nem avuló komédiáját. Amelynek több mint százhetven éves nyelvezete frissnek, üdének mutatkozik, igaz, finom és arányos beavatkozásokkal, apró betoldásokkal árnyalatnyit modernizáltak a textuson. Szabó Réka dramaturg és a rendező láthatólag prímán működnek együtt a szövegek kezelésében is, s aligha tévedek, ha azt vélelmezem, hogy a társulat tagjai is részt vehettek a nyelvi fordulatok újragenerálozásában.
Liliomfi: Csákvári Krisztián
De a lényeg a lényeg: a Liliomfi gördülékenyen szól Szolnokon, a mondatok, mondhatni, siklanak a játékosok ajkán, akik képesek elvarázsolni, magukkal ragadni a publikumot. Takkra, pontosan adagolt mozgáskoreográfia mentén történik minden, a minőségi zene (zeneszerző: Cári Tibor), a feszes koreográfia (Gergye Krisztián), a szövegek, a gesztusok, a gegek, a színészi alakformálások harmonikusan simulnak egymáshoz, s Keresztesnek sikerül megteremtenie a különféle elemek mulattató összhangját. Mert az efféle játéknak nemcsak az a célja, hogy eljátssza a dráma cselekményét, lebonyolítsa a konfliktusokat, kibontsa, kibogozza a szerelmi szálakat, a félreértések, félrehallások gubancait, hanem az is, hogy szórakoztasson – a nyelvvel, a látvánnyal, a szereplők játékának precíz kompozíciójával. A stílussal, az iróniába ágyazott cselekvésekkel.
Keresztes újabb rendezéseiben jól kitapintható ez a vonulat: a jelenetek rendre fonákjukról is megmutatkoznak, a színjáték egésze elemelődik, s kap valamiféle üdén groteszk, zabolátlanul játékos fílinget. Ezt szolgálják az erőteljes arcfestések, a szereplők fehérre meszelt arcú clownokként játsszák szerepeiket, a jelmezek némiképp meseiek, a látvány festői, de ugyancsak messze rugaszkodik olykor a reáliák világától.
Polgár Kristóf, Molnár László és Cseke Lilla Csenge
Fodor Viola színpadképe egyszerű, letisztult: a hófehér térben takarékosan adagolt, olykor csak jelzett, avagy „rajzolt” tárgyak, díszletelemek kivétel nélkül a stilizáció eszközei, ám funkcionálisan a helyükön vannak. Papp Janó színes, pazar ruhakölteményekbe öltöztette a szereplőket: Kamilla (Gombos Judit) habosan elomló, rózsaszín toalettje, Szilvai professzor (Mészáros István) pompás útiköpenye, az ifjú Liliomfi orrára biggyesztett, fémkeretes pápaszeme, parókái, lebegős hacukái, Mariska (Molnár Nikolett) szépséges palástjai, Szellemfi clownszerelése mind stilizáltan korhű-modern remeklések.
Színészi erőkben bővelkedik az előadás. Csákvári Krisztián Liliomfija üde is, könnyed is, bohókás is: hajlékonyan, drámai erővel, illúziót keltően adja az epekedő szerelmest, a vadóc, kicsit hebrencs, kicsit csélcsap, kiszámíthatatlanul szeszélyes, de nagyon szerethető, sistergően szenvedélyes ifjút. Akrobatikusan mozog, remekül énekel, odateszi magát, ha kell; öröm nézni. Akárcsak Cseke Lilla Csenge tüneményes pincérlányát: annyi öniróniával, duplafenekű humorral, reflektáltan, parodisztikusan játssza a humorosan csetlő-botló leányzó figuráját, hogy még a legszőrösebb szívű nézőt is képes megnevettetni. A premieren többször kapott nyílt színi tapsot, akárcsak Csákvári Liliomfija. De Kamilla kisasszony (Gombos Judit) szétironizált franciás akcentusa, Mariska (Molnár Nikolett) szelíden nyomuló rámenőssége, Polgár Kristóf zöldfülű, süvölvény Gyuri pincére, Molnár László ízes beszédű, akkurátus, és rendre hoppon maradó Kányai fogadósa (aki, ha kell, még láncfűrészt is képes bevetni, érveit nyomatékosítva), mind emlékezetesek.
Díszlet: Fodor Viola, jelmez: Papp Janó
Jókedvű, fergetegesen komédiázó az előadás: a Szigligeti-dráma originális interpretációban, élvezetesen szólal meg a szolnoki társulat ajkán. Hőseink, ama gyakran lesajnált, sokféleképpen aposztrofált teátristák nemcsak a félreértések csapdáiból próbálnak mielőbb kimászni, hanem közben – szemérmesen vagy harsányul, vidorul vagy sistergően – vallanak mesterségük titkairól, a színjátszás örök dilemmáiról. A produkció lendülete a játék utolsó harmadában törik meg kissé, a „ki kicsoda”-játék, a nevek, a személyek azonosítása kissé hosszadalmasra nyúlik, ám a stílusegység így is végig fennmarad.
Ütős előadással, sikeresen és stílszerűen nyílt meg Szolnok újjávarázsolt teátruma. S bár a hivatalos közleményekből már tudni lehet, hogy a színházat energiatakarékosság okán a téli hónapokra bezárják, csak remélni lehet, hogy a teátristáknak jó dolguk lesz majd a Tisza partján.
