Szétáradó boldogsághormonok

|

A Slava’s  Snowshow vendégjátéka a Fővárosi Nagycirkusz és a Nemzeti Színház szervezésében / MITEM

Elementáris, az egyik ámulatból a másikba ejtő, nevettető és könnyeztető a világhírű Slava’ s Snowshow, ami már több mint 7000 telt házas előadást vonzott a világon, és most a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében a Fővárosi Nagycirkuszba jött több előadásra vendégszerepelni. 

Fotók: Urbán Ádám, Fővárosi Nagycirkusz

Mintha sok orrát lógató, szomorú ábrázatú Füles lépne elénk a Micimackóból. Ábrándosak, elkámpicsorodottak, valószínűtlenül nagy a fülük, hatalmas a tappancsuk, roggyantul, ijedezve járnak, sőt inkább lopakodnak, groteszkek, mesebeliek, imádni valóan kajlák; az égimeszelők között van egy kicsi is. Egyszerre lépnek, vagy éppen hogy elvétik a lépést, piros krumpliorruk van, ahogy ez bohócoknál illendő, sejtelmesen hatásos a kísérőzenéjük, ami tele van rafinált effektekkel. Zöld, hosszú a lebernyegük, téglaszínű kalpagjukból nő ki az eszméletlen nagy fülük, a tappancsuk pedig vagy egy méternyire is előre nyúlik, igencsak mulatságos, amikor emelgetik. Van köztük egy sárga, bő hacukában, piros hajjal, piros sállal, piros tappanccsal, ő lélekben némiképp hasonlít Micimackóra, annyira elmorfondírozóan, kedvesen lomha, hogy aztán mégis mennyire ruganyos a teste, és mi mindent képes vele csinálni, az később derül ki. Mindehhez egy már-már Chagalléhoz hasonlatos, mesebeli, légies, lélekemelő látványvilág társul. Tíz perc se telik el, de én bizony meg vagyok véve kilóra. És nincsenek annyira eloltva a lámpák, csak a fényük csökkentett, hogy ne látnám, hogy mások is.

Féltem pedig azért én ettől, hány világhírű, óriási sikerszéria esetében koppantunk már, mire ideért hozzánk, erősen megfakult, kifáradt verziót kaptunk, netán a sokadik, futottak még szereposztással. Hogy mást ne mondjak, lehetett ilyen antiélményünk az amúgy méltán hódító, grandiózus Cirque de Soleil esetében is, amikor az Arénába, több előadásra, aranyárban vett jegyekkel, tömegek vonultak ki, és hát nem csupán én tartoztam, az egyik esetben, a csalódottak közé.

Aki most csalódott, annak a saját zsebemből fizetem vissza, az amúgy most sem olcsónak nevezhető jegyek árát. Kevésszer láttam olyan produkciót, ami ennyire nyilvánvalóan mindenkinek tetszik, legyen felnőtt, gyerek, idős, fiatal, férfi, nő, művészetekben járatos vagy kevésbé. Ez a Hóshow arra lefegyverzően pazar példa, hogyan lehet valami szuper színvonalasat úgy csinálni, hogy azt mindenki élvezhesse. Ezek a jelenetek merítenek Tatiból, Chaplinből, Picassóból, megmutatják az elesett, tétova lényünket, és azt, hogy azért valahogyan, ha lehetne, ha hagynák, ha megszeppenve, megrettenve is, de csak szeretnénk boldogulni ebben a zűrzavaros világban. Tipródunk, félünk, végletekig tétovák vagyunk, de boldogságra vágyunk, és vannak is örömteli pillanataink. Akkor is, ha kint hideg van, a bensőnk, a lelkünk fel tud melegedni. Kuncogunk a ballépéseken, szörnyülködünk a rémségeken, kinevetünk másokat, és akár kiröhögjük saját magunkat, de valahogy azért csak elvagyunk, hiszen minden fájdalom dacára, ez a produkció is az életszeretet himnusza.

Szinte hihetetlen mit művel ez a bohócsereglet. A díványon szülői intelem ellenére leállíthatatlanul, örökmozgóként tovább ugrabugráló rosszcsont kölykök igazán kismiskák hozzájuk képest. Ők a hivatásos, vérprofi rosszcsontok. Kizúdulnak a nézőtérre is. A székeink karfáján lavíroznak. Sokakat kaján élvezettel vízzel spriccelnek le. Vannak, akikkel összeölelkeznek. Valamelyikük vásott kölyökként egy hölgy kezéből kikapja a ridiküljét, és odaadja egy másik hölgynek, akinek a fia szalad oda a „kifosztotthoz”, hogy visszaszolgáltassa a nem általa elcsent szajrét.

A közönség-macerálás is annyira bájos, olyan játékos, improvizációval telien eleven, hogy senkinek nem jut eszébe érte megharagudni. És hát vannak olyan gyöngyszemeknek is beillő jelenetek, amelyek feltehetően örökre belénk vésődnek. Ilyen például, amikor a sárga bohóc több nyíltól átlőve beesik a színpadra. A földön vonaglik, láthatóan haldokol, már kezdjük elhinni a tragédiát, amikor bundaszerű ruháját aprólékos gondossággal igazgatni kezdi, jókora kíváncsisággal szemügyre veszi az őt keresztül döfő nyilakat, lefittyedt szájjal, majd vigyori képpel kibámul ránk, aztán újra reménytelenül elterül a földön, halottként megmerevedik, hogy utána hirtelen felpattanjon, és peckesen, rátartian, kidüllesztett mellel, hatalmas ováció közepette kivonuljon a színről. Ezzel még nincs vége, bekullog az egyik nagyra nőtt, sovány kajla, kezében a nyílpuskával, nyilvánvalóvá téve, hogy ő lőtt. Először bűnbánóan lefelé horgasztja a fejét, majd gondol egyet, mint egy tréfamester ravaszul kinéz ránk, és meghajol, hogy igen, ő volt a tettes, ő volt ilyen ügyes, tapsoljuk meg. És persze meg is tapsoljuk, mert ekkorra már abszolút benne vagyunk minden csínyben. A világ egyik legfantasztikusabb, ha nem a legfantasztikusabb, élő bohóca, Slava Polunin, az egész produkció kieszeléséből, a díszlet-, jelmeztervezésből, a speciális effektek kiagyalásáig, mindenből kivette a részét.

Fenséges a látványvilág, a kis pausz papírok garmadája formájában gyakran ránk is hulló hópihék, amiket hiába próbálunk lesepregetni magunkról, otthonra is marad belőlük rajtunk, a nyakunkban a zsebünkben, ahogy a cirkusz előcsarnokát is ellepi a képzeletünkben valóságossá váló műhó.

A produkció vége akár örömódának is nevezhető. Megdicsőülten robbannak be elénk a szereplők, és jóformán a teljes nézőtér egyszerre pattan fel, állva vastapsol, üdvrivalgásokat, bravó kiáltásokat hallat. Ekkor csaknem egyszerre, temérdek különböző színű, a szokásosnál vastagabb anyagú lufit lőnek ki felénk. Vannak köztük irgalmatlanul nagy méretűek is, de ezek is vidáman szállnak a légben. Leállíthatatlan lurkókként kezd mindenki velük lufizni, egymáshoz pöcköljük, dobjuk ezeket a gyönyörű, légi balettet járó játékszereket, hógolyózunk a tenyérbe összemarkolt papírfecnikkel. Kossuth-díjas művészek, politikai ellenfelek, kiskölykök, aggastyánok infantilis gyerekekként nem bírnak magukkal, örömmámorban hajigálnak, dobálóznak, összenevetnek, újra és újra megtapsolják a színpadról minket néző szereplőket, hiszen most mi váltunk a fő látványossággá. Elszabadultak a boldogsághormonjaink.

Ha valaki eddig nem volt tisztában vele, mi a katarzis, akkor most megtapasztalhatta. A hét szereplő, Arthem Zhimolokhov, Ivan Polunin, Alexander Frisch, Chris Lynam, Yuri Musatov, Nikolai Terentiev, Aelita West laza magától értetődöttséggel, a bűvkörükbe vont minket, legalább időlegesen elűzték a rossz szellemeinket, naiv, tiszta, kíváncsi, befogadásra kész, nyitott nebulókat formálva belőlünk. Ott marhultunk még vagy húsz percig, játszottunk és játszottunk, néztük egymást, és csodák csodája, ebben az állapotában mindenki megszépült, mindenki szimpatikusnak látszott, mert ott, akkor, mindenkiből a legjobb énje tört elő.

Azt hiszem ez a legtöbb, amit művészet elérhet.

CÍMKÉK: