Szeret, nem szeret – Szentendrei Teátrum
Nyár van, örüljünk magának a gesztusnak és a játszók tehetségének, s ne várjunk ennél sokkal többet…
Peller Anna Fotó: Szentendrei Teátrum
Chioggiai csetepaté a patak partján, Körmagyar a hangulatos udvaron, amely rövidesen egy esti koncertnek ad helyt, Szentivánéji álom a múzeumkertben. Jól hangzó program, s a néző, aki követi a Szeret nem szeret útvonalát, bejárja a szentendrei belváros nem kis részét. Látja a tehetséges fiatal színészeket, ahogy a kisváros nevezetességeit is, és az előadások között esetleg betér egy-egy vendéglátóegységbe. Hogy aztán a Városháza udvarán zajló második (vagy inkább harmadik) rész majd létrehozza a szintézist.
A Réthly Attila és Bezerédi Bendegúz rendezésében zajló színházi dzsembori a Szentendrei Teátrum régi hagyományait eleveníti fel. Hiszen a működésének 50. évfordulóját nemrégiben (a pandémia előtt) ünneplő színház fontos kezdeti célkitűzése volt, hogy a bemutatóknak az egész város adjon teret (az évek során aztán egyre beljebb, zárt udvarokba szorultak a produkciók), s elsősorban fiatal, pályakezdő művészek mutatkozzanak meg bennük. A Szeret nem szeret pedig szépen beteljesíti mindkét célkitűzésével kapcsolatos várakozásainkat. Egyrészt tényleg felkelti a vágyat a zárt terekből kimozdított, igazi szabadtéri színház iránt. Ahogy nézem a patak partján ülve a Chioggiai csetepatét, arra gondolok, milyen jó volna itt végignézni az egész darabot. Vagy egy másik előadást a Duna partján.
Merthogy a természeti környezet a maga különleges hangulatával, érzékiségével különleges többletet adhat a színészi játéknak, és módosíthatja, élénkebbé teheti a befogadás folyamatát is. Másrészt öröm látni a pályakezdő színészeket, akiket a bemutatásnál színiegyetemistának aposztrofálnak, s magam sem szívesen kezdeném szétszálazni, ki érkezik az SZFE-ről és ki a Freeszfe-ről – mindenesetre a most végzős, a negyedévet befejező és harmadévet befejező osztályok tagjaiból kerülnek ki a szereplők. Van, akinek tehetségét ismerem már (hiszen több vizsgában és/vagy gyakorlaton is láttam), és van, akivel most találkozom először. Az atmoszféra és a színészi tehetség ereje, megspékelve a színek közötti vándorlással és a szentendrei vendéglátóegységek megbízható teljesítményével, garantálja a jó hangulatot. De azért lehetne ezt még fokozni – leginkább azzal, ha mindeközben egy izgalmas, eredeti, élvezetes színházi előadás is megszületne. Ám e téren a vállalkozás azért hagy hiányérzetet maga után.
Nem tudom, hogy az előzetes koncepció mennyire van szinkronban a végeredménnyel; hogy a produkció eleve inkább gesztusként, mint kompakt előadásként volt-e eltervezve, s hogy a próbák ideje menet közben redukálódott-e erősen (a beharangozók szerint egy hétre), de amit láthatunk, az leginkább egy nagyobb ívű elképzelés vázlatának tekinthető. Goldoni, Shakespeare és Korniss Mihály darabjaiból 25-30 perces etűdöket játszanak el a színészek, amiből értelemszerűen nem bontakozhat ki látványos alkotói koncepció; a látottak leginkább az alsóbb éves, a műegész prezentálása helyett inkább a színészi személyiségjegyek felcsillantására lehetőséget nyújtó színiegyetemi vizsgákra hasonlítanak. Ráadásul nem is nézhető meg mindhárom produkció, mivel a Körmagyar és a Szentivánéji álom párhuzamosan megy. Ami annak fényében, hogy az előadások között 40-50 perces szüneteket tartanak, egészen érthetetlen.
Persze, nem jó, ha rohanni kell egyik helyről a másikra, de az azért mégis túlzás, hogy a szünetek időtartama csaknem megegyezik a teljes játékidővel. (Következésképpen a kávéra, sörre nem vágyó néző jobbára unatkozhat az egyes etapok között.) És a szintézis is elmarad. A Városháza nyári színházként funkcionáló udvarán tartott záró, összegző rész egy televíziós show formáját kölcsönzi, melynek házigazdája Peller Anna. Az alapötlet talán emlékeztet a bő tíz évvel ezelőtti, Dömötör Tamás rendezte Czukor Show-ra – amely Füst Milán Boldogtalanokját dolgozta fel e sajátos formában -, a megvalósítás azonban kevésbé. Merthogy a három darabból a show-ba érkező szereplők néha szóról szóra ugyanazokat a mondatokat mondják el, amelyeket már elmondtak korábban is, a felelevenített konfliktusok médiakörnyezetbe helyezésével pedig éppoly keveset tud kezdeni a rendezés, mint magával a formával: nem derül ki, hogy a show imitálását vagy paródiáját kellene-e látnunk (vagy egyszerűen csak egy továbbgondolás nélkül hagyott formai ötletet).
Ami nyilvánvalóan nem véletlen, hiszen a színlapon író vagy dramaturg nevét nem lehet felfedezni – márpedig ha ezzel a formával komolyan kezdeni akartak volna valamit az alkotók, a professzionálisan írni tudó munkatársat aligha nélkülözhették volna. Így aligha igazságtalan az a megállapítás, hogy a show-koncepció kizárólag azt a célt szolgálja, hogy az elhangzó dalokat – a műsorvezető és a „rangidős” kolléga szerepkörét egyaránt odaadóan és kollegiálisan betöltő – Peller Anna és a fiatal színészek ne véletlenszerű egymásutánban, hanem egy vázra felfűzve adhassák elő. A dalok között szerepelnek kuplék, musical- és operettrészletek is, többségüket jól ismerheti a publikum. A színészek pedig profi előadónak bizonyulnak, nemcsak a harmadévet végző „zenés színészek”, hanem felsőbb évfolyamos kollégáik is meggyőznek zenés színházi jártasságukról.
És ezzel a kiindulópontra kanyarodunk vissza: jó látni a tehetséges fiatalokat. A délutáni és az esti teljesítmények cserepeit összerakva lehet konstatálni, hogy Sipos László Márk pályakezdőként mennyire kész, érett, sokszínű színésznek tűnik, hogy az erős jelenléttel bíró Jeney Luca Viktória élesen eltérő darabok különböző karaktereit játszva is szikrázó feszültséget képes csiholni, vagy, hogy a különösen meggyőző vokális adottságokkal bíró Mechle Christian hogyan formálja át a Chioggiai csetepatéban a kissé lassú észjárású Toffolo szerepét amolyan felelőtlenül laza helyi amorózóvá. És felfedezni, most először látni másokat, mint a minden körülmények közt, még az éles váltásoknál is megragadóan természetes Kovács Dorottyát vagy a kislányos bájt dinamizmussal, szenvedéllyel ötvöző Szaplonczay Máriát. E kiemelés persze szubjektív, hiszen a többi szereplő – Hajdu Tamás Miklós, Hencz András, Kádár Kinga, Kiss Diana Aida, Kuttner Bálint, Tegyi Kornél – is felettébb meggyőző, valamennyiüknek vannak emlékezetes pillanataik.
A vállalkozást lehetne úgy összegezni, hogy nyár van, örüljünk magának a gesztusnak és a játszók tehetségének, s ne várjunk ennél sokkal többet – de éppen a produkció által felkeltett várakozások miatt érzek némi csalódást. Mert kiérleltebb koncepcióval, hosszabb próbafolyamattal, író(k) bevonásával mindebből nemcsak rokonszenves kaland, hanem akár jelentékeny bemutató is születhetne. De ha a Szeret nem szeretet vázlatnak gondoljuk, talán reménykedhetünk abban, hogy jövőre hasonló koncepció nyomán megszülethet egy olyan „vándorló” előadás is Szentendrén, ahol az egyes cserepek valóban jelentéses, erős egésszé állnak össze. Vagy ha az nem, akkor talán a patak vagy a folyó partján, esetleg a főutcán vagy a skanzenben élvezhetünk egy arra a helyre kitalált, izgalmas, eredeti bemutatót.
