Idézőjelek közt lángoló zenedoboz

Szerelmek városa / Vígszínház

Szerelmek városa, valóban, bár a szerelem témakörénél jóval többről mesél ifj. Vidnyánszky Attila rendezése: a valóság és valótlanság kérdése, a művész érzékeny, szabálytalan léte és a színház útkeresése foglalkoztatja.

Fotók: Dömölky Dániel

A Vígszínház legújabb ősbemutatója, a Szerelmek városa, az eredeti 1945-ös film szövevényeit majdnem egészében elénk táró, háromfelvonásos, zenés produkció. Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós adaptációja nyomán az előadás két síkon mozog: egyik a francia történet, a másik pedig néhol szervesen idomulva, máskor kiszólások és etűdök szintjén, minden lehetséges eszközt bevetve, csapongva beszél a jelenről és a magyar színházi világ helyzetéről.

A tervező Pater Sparrow a végletekig ingergazdag környezetet fest, a forgón többemeletes épület helyezkedik el, megannyi helyet magába foglalva, akad benne színház, panzió, kocsma, szobabelső, gyorsétterem etc., amit épp a díszletkomplexum neonfényei, graffitijei és ledfalai kiemelnek; olyan, mint egy pörgő zenedoboz. Bár a Jerikó szerepében színre lépő Kőszegi Ákos többször hangsúlyozza: színházban vagyunk, a jelmezek (Cs. Kiss Zsuzsanna) leginkább egy időtlen mozgóképvilágra emlékeztetnek (a színészek később megjegyzést tesznek a filmes elemek színházban való térnyerésére). Ifj. Vidnyánszky Attila bebizonyítja, hogy a rengeteg is lehet több: láthatunk szuperhősöket, de filmcsillagnak öltöztetett szereplőket, vagy mindezektől teljesen eltérő hacukákban görkorcsolyázó táncosokat is. Számos alkalommal előkerül a térmikrofon, a játszók arcába irányított fénysugár, a szélgép, a vetítés, vagy az eredeti filmből származó hangeffektek. Karácsonyi Zoltán ügyelője egészen mai alak, de főnöke, az igazgató (Hegedűs D. Géza), az eredeti mű korát – 1830-as évek – és színházi közegét jelző kosztümben látható. Az eklektikus környezetben teljesen elvész a néző, valahogy mégsem zavarja a színpadi szituációkat, a könnyed hangvételű játék mindent felülír. Az idézőjelezett világot Kovács Adrián finom muzsikája erősíti. A nyakatekert rendezést voltaképp nyakatekert helyzet szüli: a vígszínházi előadás egy olyan forgatókönyv színpadi adaptációja, amely egy régi világ színházáról szól. Egyszerre kuszálódik össze több műfaj és kor, mindez különböző nyelvi eszközökkel (jó és rossz szóviccekkel) zsonglőrködő szöveggel, megzenésített formában, Bakó Gábor színes koreográfiájával egy olyan kaotikus, giccstől sem mentes látomást tár a nagyérdemű elé, amely sokáig szándékoltan az értelmezhetetlenség határán mozog.

Radnay Csilla és Wunderlich József

Történik valamikor, állítólag Párizsban (de valójában itt és most); a feltörekvő színész, Frederick Lömetrö (Wunderlich József), könnyed viszonyokat ápol a város lakóival, de most igazán szemet vet az elbűvölő és szabad Gáránszra (Radnay Csilla), akibe viszont a különc pantomimművész, Báptiszt (Gyöngyösi Zoltán) lesz halálosan szerelmes, Báptisztért odáig van a teátrum habókos igazgatójának lánya, Nátáli (Waskovics Andrea). A szerelmi sokszöget dúsítja a vérszomjas költő, Pier Fránszoá (Csapó Attila) és a kőgazdag gentleman, Eduard Gróf (Hirtling István), akik ugyancsak a szépséges Gáránszt akarják megszerezni. Szerelmek városa, valóban, bár a szerelem témakörénél jóval többről mesél ifj. Vidnyánszky Attila rendezése: a valóság és valótlanság kérdése, a művész érzékeny, szabálytalan léte és a színház útkeresése foglalkoztatja.

Gyöngyösi Zoltán Báptiszt szerepében meggyőzően alkalmaz számos pantomimmozdulatot, otthonosan mozog a Pierrot-jelmezében (pantomim oktató: Karsai Veronika), helyzete különleges: egy túlburjánzó világban ő az egyetlen, aki az eszköztelenség művésze, „aki szavak nélkül próbálja elmondani az igazságot”. Az első felvonás vizuális túletetése után a második rész mutatja meg a pantomimművész tárgyi világban való botladozását, rombolását, Gyöngyösi Zoltán percekig tartó etűdje több szempontból bravúros. Radnay Csilla Gáránsz szerepében izgalmas, egyedi szépség, teljesen hihető, hogy mindenki beleszeret, még a pöffeszkedő Frederick is, Wunderlich József ez utóbbi szerepében hihetetlen komédiás, jól áll neki a szürreális miliő. Kimagasló alakítást nyújt Csapó Attila, aki még a neki szánt dalban is maximálisan teljesít, Kovács Adrián munkája egyébiránt nagyszerű kísérője az eseményeknek, a zenekar Mester Dávid vezénylésével még az előcsarnokba is kivonul a második szünetben, a színpadon pedig hibátlanul játszik. Az este abszolút nyertese Hegedűs D. Géza, aki szemmel láthatóan fürdik a szerepében, némiképp rezonőrnek tekinthető – végig gondoskodik az állandó „lebegtetésről” – és többször adatik neki magánszám a vörös függöny előtt. Waskovics Andrea Nátáli karaktere igazán az utolsó felvonásban teljesedik ki, ott azonban értékes percekkel ajándékoz meg. A szüntelenül pörgő Karácsonyi Zoltán mellett Kőszegi Ákos is szokatlan szerepet kap, egyfajta omnipotens kommentátor, a Jerikó nevű apokalipszis-hírnök hajléktalanként egy egész szerelmi duettről eltereli a figyelmet banyatank-táncoltatásával.

Jelenet az előadásból

Az ősbemutató legfontosabb újítása a tűzvész-jelenet, mely az eredeti filmben nem szerepel: itt Pier Fránszoá veszi rá a félbolond Áprilist (Ertl Zsombor), hogy gyújtsa föl a színházat. Ertl Zsombor kommandós ruhát viselve egy videójáték karakter mozgását tökéletesen utánozva elvégzi a feladatot. Miután a bűntettel Gáránszt gyanúsítják, a Gróf segítségére és támaszára szorul, elutazik vele.

A teátrum leégése fontos motívum, egészen más kontextusba helyezi a színházi világhoz kapcsolódó mondatokat. A harmadik felvonás elején megtudjuk, eltelt hét év; ez a rész mintha már nem lebegne úgy, mint az első kettő, konkrétumtól itt sem kell tartani, de valami természetes elveszettséggel találkozhatunk: Gáránsz visszatér Párizsba, Nátáli és Báptiszt időközben összeházasodtak és gyermekük született; de Báptiszt ugyanúgy szereti Gáránszt, mint egykor, a nő szintén őt; az illúziók közt létező pantomimes képtelen választ adni felesége kérdéseire, inkább elindul a tapsrend. A művészet alapvető talajvesztettségére egyetlen választ ad az előadás: „maradok lebegve”.