Szentivánéji álom a képernyőn
A sugallatos képek felidézik a hajdani érzést, ami már nincs, de volt egykor..
Na, főnök, siker?
Nyilván, Pukkermukker. Ezer százalék.
Emlékszem… az eufóriára, az önfeledt örömre a POSZT-on; az érzésekre, a hangulatokra, az illatokra, a felforrósult levegőre, a nézőtér hullámzó kacajaira, az összelélegzés ritmusára. Az érzéseimre. Hát ez hiányzik, momentán.
S mindez felidéződik bennem, mikor szobába zárva nézem Mohácsiék zseniális költői fantáziáját a képernyőn, Facebookon.
Akkor is és most is, először Kovács Mártonék szivárgó, lágy zenéje ragad magával, a klarinét nosztalgikusan fájdalmas hangszíne, ahogy aurát von a játék köré, s körbekeríti az előadást, akár a lomha Pukk, úgymond, a golyóbist.
S a titokzatos, csengő-bongó hangok, amelyekből kibontakoznak a színi káprázatok, az árnyak, a lények, a testet öltött képzetek; a sugallatos képek felidézik a hajdani érzést, ami már nincs, de volt egykor, s akkor teljes volt, még nem dúlta szét a külvilág. „Árnyak után kapkodunk.”
Az egyszeri és megismételhetetlen élmény kiegészülni látszik most, a mozgóképen: premier plánban látom az arcokat, megállíthatom a felvételt; „visszalapozhatok” pár percnyire, s kedvemre rögzíthetek majd’ minden poént, szövegsziporkát, szóleleményt, amelyet a Mohácsi-művek prezentálnak újra meg újra, csak nem mindig vagyok képes azonmód meghallani, appercipiálni.
S látom a színészeket nyolc évvel korábbról (bár nem tudom pontosan, mikor is készült a felvétel), nézem a szombathelyi társulat érett ensemble-munkáját, a gesztikus poénokat, a nyelvi zsonglőrködéseket; a csillogást-villogást, a könnyű lebegést, a képzuhatagot; a harsány, sokszorosan csavart ripacsériát a mesteremberek szcénáiban. Jó visszanézni, ahogy Bajomi Nagy György kaján Pukkermukkerként évődik gazdájával, a tündérkirállyal, s dévaj élvezettel varázsolja szerelmesekké vagy durcás, undok lényekké a játszókat, míg végül önmaga is áldozatul esik: beleszeret abba, ami épp a keze ügyében van (mi másba, mint egy kávéfőzőbe). Mert az érzés nem ismer határokat. S látom a tűnődő, komoly, megfontolt és empatikus Oberon közeli arcát; Mertz Tibor tündérkirálya egyszerre fenséges, kicsinyt távolságtartó, s mégis hozzásimul a káprázatok világához. S látom az összevissza csereberélt szerelmeket és szerelmeseket, Hermiát és Helénát, Lysandert és Demetriust – Csonka Szilvia tüneményes Hermiájára sokféle jelzőt ráaggatnak a játékban, Zayzon Zsolt vehemens Lysandere egyszer csak kiböki kínjában: „te padlizsán”.
Közben sokszor zuhog az eső, áznak Szentivánéj játékosai, s Remete Kriszta gyönyörűséges átlátszó nejlon esőkabátjai csillognak a fényben. S előtűnik Szabó Győző szamárfeje – az egyik legpoétikusabb szamárfej-ék, amelyet valaha Szentivánéji-előadásban láttam. És a mesteremberek burleszkje, Orosz Róbert szoknyásan szökdécselő Thisbéjével, Szerémi Zoltán hisztérikusan rohangászó rendezőjének meg-megújuló dührohamaival, s a nézőtér bugyborékoló kacajával, amelyet megörökített valamelyest az egykori felvétel.
Mohácsi János és alkotótársai nemcsak eljátszották a Szentivánéjit, hanem villódzó, sistergő kortársi játékként hívták életre a megunhatatlan színművet.
Akkor is úgy gondoltam, s ma sincs okom másképp vélekedni, mint hogy ez az egyik legkomplexebb színjáték, amit a Mohácsi-csapat prezentált.
Legtovább a víziók maradnak meg: ahogy a kékesen derengő félhomályban szkafanderbe (?) bújt lények vaskos kötelekkel húznak valamit maguk után. Meg az éteri boldogság, a virgonc játékok képei, s a slusszpoén, a mindent átható aranyfénnyel, a felragyogó nappal.
Sajnálhatod, ha nem láttad.
Szentivánéji álom – William Shakespeare műve alapján, Arany János és Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával írta Mohácsi István és Mohácsi János
A szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásának felvétele a Facebookon