Székely Csaba: Semmit se bánok / Rózsavölgyi Szalon
Székely Csaba gyakran párhuzamot von a dermesztő múlt és a dermesztő jelen között. Ezt teszi a Semmit se bánok című darabjában is, ami a Rózsavölgyi Szalonban látható.
Schneider Zoltán és Elek Ferenc Fotók: Gordon Eszter
Schneider Zoltán több ember haláláért felelős, brutális kínzásairól a „szakmában” elhíresült nyugdíjas, Dominik névre hallgató, Securitate-ezredest játszik, aki az előadás elején éppen azt nézi az otthonában, a tévében, hogy egy volt kollégáját bebörtönözik. A kegyetlenkedéseiről ismert román titkosszolgálat egykori tisztje, konyakozás, erőteljes italozás közben mérgelődik, pufog magában. Méltánytalanságnak tartja. Úgy gondolja, mindent meg kellett tenniük, amit csináltak, a hazáért tették, azokban az időkben erre volt szükség. Tolja el magától, hárítja a felelősséget amennyire lehet. Idegesen tesz-vesz, morgolódik a szűkösen lepukkant lakásban. Enyvvári Péter olyan lehangolóan sivár szobát teremtett köré, ami önmagában felér egy börtöncellával. Ebben kuksol. Fölöttébb mogorva. Lerí róla a világtól való elzárkózás, a magányosság. Lányával évek óta nem beszélt, azt sem tudja, hol lakik. Nyilvánvaló, hogy akár hosszú-hosszú ideig senki nem nyitja rá az ajtót, és ő se megy senkihez. Az elhagyatottság megtestesülése.
Schneider Zoltán és Sztarenki Dóra
Amikor kopognak, igencsak meglepődik, és elutasítóan otromba durvasággal kiabál az ajtón túlra, hogy ki az?! Én kapásból visszatántorodnék, aki viszont érkezik, Alex, ez a fura szerzet, éppen hogy benyomul. Egykori kollégáról van szó, aki szintúgy vastagon bűnrészes, de ő átmentette magát a rendszerváltás utáni erőszakszervezetbe. Elek Ferenc remekül eljátssza a magabiztosság és a félelem, sőt rettegés keverékét. Érzékelteti, hogy ez a fickó attól, hogy maga mögött tudja a hatalmat, fölényeskedő, pozíciójára rátarti, benne érzi magát a tutiban, de ha ráüvöltenek, fenyegetően néznek rá, azon nyomban összerezzen, mert az ő zsigereiben is ott az a rettegés, amit okozott másoknak, és amit a felettesei nyilván okoztak neki. A Cselényi Nóra tervezte telitalálat ruhájában hol feszeng, hol feszít.
A félelem öröklődik generációkon át, a múltból átnyúlik a mába, és sajnos a jövőbe. Ez a produkció a félelem országáról beszél. Arról a helyről, ahol bárkiről bármikor előkaparható valami kompromittáló, amivel lehetetlenné tehető. Arról a helyről, ahol rengetegen vannak olyanok, akik a múltjuk, a jelenük miatt nem bűnhődtek, nem bűnhődnek, és ahol temérdek olyan ember van, aki alól koholt vádak alapján igazságtalanul húzták ki a talajt. Vagyis bűnösnek, ártatlannak egyaránt van félnivalója. Dominik abbahagyta bűneit, Alex elaljasultsága folytonos, és ezt váltig megideologizálja magának, hogy most is ezt kívánja a haza szolgálata. Látszólag mézes-mázos, mosolyogva mond tőrdöfésnek is beillő dolgokat, foghegyről vet oda rémségeket. Olyan alattomos módszerekkel alkudozik, hogy közben kevéssé lehet kétséges a számára kedvező végkimenetel. Arra akarja rávenni Dominiket, hogy igen fontos érdekből még egyszer vegye elő szerszámait, rémisztően durva, egyedi módszereit, és igen fontos érdek miatt húzzon ki valakiből meglehetősen lényeges információkat. De az egykori ezredes azért annyit már érzékel, hogy ez manapság semmilyen körülmények között nincs rendben. Ezt már képtelen lenne maga előtt igazolni.
Schneider Zoltán
Két ember ádáz lélektani hadviselését látjuk. Szócsatát. Villódzó tekinteteket. Fenyegető, védekező gesztusokat. Rögeszmecseréket hallunk. Hamissá torzuló érveléseket. Árulkodóvá váló hangsúlyokat. Schneider a hamar felfortyanót, trágárul fogalmazót, vértolulásost adja, Elek az alamuszit, körmönfontat, hát mögöttit. Időnként felforr a levegő. Remekelnek a színészek. Igaz ez a harmadik szereplőre, a Lizát megformáló Sztarenki Dórára is. Ő az a kamaszlány, aki egy emelettel följebb lakik, az apja minden nap, menetrendszerűen ugyanakkor veri, ezt már annyira megszokta, hogy természetesnek veszi. A megalázottság létformájává vált, nem is gondolja, hogy lázadni lehetne ellene. Nem elég a baja, még halálos szívbeteg is. Benéz Dominikhez, a morc ember a tiszta lényétől oldódik kicsit, a maguk tartózkodó módján valamennyire összebarátkoznak. Kiderül az is, hogy a szívbetegség nem véletlen, ugyancsak a múltban gyökeredzik, és köze van hozzá Dominiknek, a kínzásoknak.
De nincs az életmentő szívátültetésre pénz. Sztarenki Dóra eljátszik egy olyan lányt, aki ezt is simán elfogadja, a beletörődés netovábbja. Született áldozat. Belenőtt ebbe a „szerepbe”, nem is lát más lehetőséget. De jön a sátáni alku. Dominik elvállalja a rútul piszkos munkát, olyan hatalmas összeget kialkudva, ami elegendő a lány életmentő műtétjéhez. És még elindul egy emelettel feljebb is, hogy lerendezze a lányt ütlegelő apát. Többet nem illik elárulni. De annyi elregélhető, hogy végig nézhetjük, ahogy Schneider megmutatja, hogy a tettei tudatára ébredő férfi, az amúgy jó cél érdekében, hogyan állatiasodik el újra, hogy válik késszé arra, hogy ismét lidércesen kegyetlen legyen, hogyan igazol önmaga előtt mindent, hogy a csaknem vezeklő állapotból miként tör elő belőle a régi énje, ha úgy teszik, miként tör be ismét a hátborzongató múlt a jelenbe.
Elek Ferenc
Hát valahol itt tartunk most, erről szól a Lőkös Ildikó hozzáértő dramaturgi segítségével, a szatmárnémeti ősbemutatót követően, Magyarországon először színre került darab. És erről beszél Sztarenki Pál gondos rendezése, ami hagyja kibontakozni a művet és a színészeket. A zalaegerszegi teátrumból kényszerűen távozott művész már nem először rendez, és több darabban játszik is a Rózsavölgyiben, úgy tűnik, befogadó szakmai otthonra talált. Székely mesterien tudja keverni a tragikumot és a komikumot, példa erre a Bánya-trilógia, amivel berobbant a köztudatba, de példa a Szeretik a banánt, elvtársak?, az Öröm és boldogság is. Ezúttal kevesebbet nevetünk a nála megszokottnál. Van persze most is fekete humor, irónia, gúny, de nincs bohózati elem, alig akad vérbő harsányság. Ez a produkció mind jobban elsötétülő világot mutat. És ebben sajnos elég nehéz vitatkozni a szerzővel meg az előadás létrehozóival.
