Székely Csaba: MaRó / Marosvásárhelyi Yorick Stúdió – Gyulai Várszínház
A MaRó mind a tíz jelenete arról szól, hogyan marja kívülről-belülről a románt és az erdélyi magyart a feldolgozatlan múlt s jelen.
Fotók: Kiss Zoltán
Ülök a vonaton Gyula-Budapest viszonylatban. Hosszú az út és meleg a nyár, így a légkondicionált kocsiba váltottam jegyet, ahol azonban a légkondi nem működik, így sokadmagammal átvonulunk a másik és egyben egyetlen tényleg légkondicionált kocsiba, ahol a kalauz nem túl udvariasan konstatálja, hogy ezzel most felborítottuk a világ rendjét. Szóvá is tesszük a legnagyobb jóindulattal sem elfogadható szolgáltatói hozzáállását, amire foghegyről közli, hogy ha Temesvárról jövünk, akkor lehet már ebben tapasztalatunk, hiszen a román kalauz modora se lehetett egy matyó hímzés. Ez most történik, 2018 nyarán és a sztori csak azért nem folytatódik, mert a kocsi összes utasa elengedi a füle mellett ezt a megjegyzést.
A marosvásárhelyi Yorick Stúdió pedig épp előző nap vendégszerepelt MaRó című produkciójával a Gyulai Várszínház Erdélyi hetének programjában. Olyan, mintha ezek lennének a tizenegyedik jelenet első sorai Székely Csaba darabjából, átlépve ezzel egy dimenziókapun a színházból a valóságba. A MaRó mind a tíz jelenete arról szól ugyanis, hogyan marja kívülről-belülről a románt és az erdélyi magyart a feldolgozatlan múlt s jelen és az, hogy nemcsak a szó szoros értelmében beszélnek más nyelvet és beszélnek el ezáltal egymás mellett, hanem valóban feszül közöttük valamiféle kibékíthetetlen ellentét.
Túl valóságos az, amit Székely Csaba írt, aki az elmúlt években méltán vált közismert és közkedvelt íróvá Bánya-trilógiájával. A Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című drámáiban elegáns lazasággal volt képes a kilátástalanság tragikumát egy hirtelen váltással olyan abszurdan humorossá tenni, hogy az emberből szinte sokkszerűen buggyant ki a nevetés, hogy aztán jól el is szégyellje magát és miután megbánta bűneit, már tiszta lelkiismerettel röhögjön tovább. A nevetés most is ösztönös, de a szomorú valóság inspirálja és nem a csavaros humor. Mert bizony ezek a jelenetek, talán két kivétellel, egyáltalán nincsenek elemelve vagy megkönnyítve néhány jó érzékkel beszúrt poénnal, vagy abszurdba hajló szituációval. A kalauz megjegyzése is csak azért nem nőtte ki magát Székely Csaba egyik jelenetévé, mert nem a „megfelelő”, erre érzékeny közegben hangzott el. A MaRó történetei azonban Erdélyben játszódnak, ahol még mindig vannak városok, falvak, ahol felforr a levegő, ha magyar zászló kerül a ház homlokzatára, valaki magyarul szólal meg vagy épp román fiút hoz haza az erdélyi magyar lány jövendő férjeként bemutatva.
Az egyik legkeményebb jelenetben az erdélyi magyar apuka az udvaron tesz-vesz, fennhangon énekel egy bús magyar nótát, miközben odabenn fő a leves és az erdélyi magyar lány nyugtatgatja román barátját, hogy nem lesz baj, nagyon elfogadó az ő családja, adja csak magát, akkor minden jól fog menni. Ahogy azt Móricka elképzeli… A tény ugyanis, hogy a fiú román, már önmagában kipattintja az apa bicskáját, szó szerint is, az pedig csak olaj a tűzre, hogy nem beszél magyarul, nem bírja a pálinkát és még az erőspaprikától is majdnem defibrillál. Félelmetes, ahogy az apa úgy hozza nagyon kellemetlen helyzetbe a fiút, hogy humorosnak álcázza a szituációt, így szinte látom, ahogy képzeletben fegyvert szorít a fiú halántékához és megkérdezi, tetszett-e a vicc. Amikor pedig a forrásponton betoppan a cigány expasi, az apuka hirtelen magához vonja, a saját oldalára állítja az előbb még pokolian gyűlölt román fiút, hiszen ő még mindig jobb, mint a cigány, hogy aztán nagyon elégedetten együtt gyűlöljék a közös ellenséget. És ebben nincs semmi abszurd vagy groteszk. Ez a valóság. Ez a tudat pedig nálam leszabályozza az ösztönös nevetést, ami nem jelenti azt, hogy a jelenet nem briliáns.
Ahogyan fergeteges egy másik jelenet is, amelyben az erdélyi magyar egyetemistát magyar beszéden kapja két román fiatal és a legmagasabb intellektuális szintű érvelésnek tűnő maszlaggal igyekeznek neki elmagyarázni, miért kénytelenek őt agyba-főbe verni. Az pedig egyenesen hab a tortán, amikor a két elvakult magyar focidrukker is hasonlóképpen cselekszik, amikor a fiú megpróbálja megmagyarázni nekik, hogy az cseppet sem tesz jót az ott élő magyaroknak, ha ők odajönnek, randalíroznak és ezzel még nagyobb szakadékot ásnak a szemben álló felek közé.
Ahogyan folyamatosan emelkedik az ingerküszöb, egyre nehezebb lesz puritán módon ábrázolni és minden egyéb eszköz nélkül humorossá tenni azt, ami körülöttünk történik. Székely Csabának ez már többször sikerült, ez az ujjgyakorlat azonban drámaibb és provokatívabb lett, mint az eddigiek. Talán ezért is vált többszörösen díjazottá az Andi Gherghe rendezésében, magyar és román színészek parádés összjátékával 2015-ben, Marosvásárhelyen bemutatott előadás, mely érzésem szerint közegtől függően képes vígjátékká vagy realista tragédiává, esetleg ezek különös elegyévé válni.
