Szabó Magda: Az ajtó – Örkény Színház
Gáspár Ildikó kissé musicales, kissé revüs, a zenés és a prózai határán imbolygó előadása a futurisztikus elemek kezdeti kavalkádja után szépen összeér, gondolatisága célba ér.
Amikor először olvastam Szabó Magda regényét, már akkor is motoszkált bennem a gondolat, hogy bár az író meséli el E/1-ben a különös házmesterrel létrejött kapcsolatának epizódjait, tulajdonképpen nem ő az igazi főszereplő. Engem már akkor sokkal jobban érdekelt a házvezetőnő, Szeredás Emerenc személye önmagában, interpretáció nélkül.
Nem tudhatom, hogy Gáspár Ildikót is ez a gondolat foglalkoztatta-e, amikor úgy döntött, megrendezi Az ajtó című regényt. Az viszont tény, hogy egészen új megközelítésű adaptációt vitt színre az Örkény Színház csapata. Az ennél a műnél szinte megszokott (kis)realizmust felváltják a futurisztikus, erősen vizuális és zenei megoldások.
Szandtner Anna
Már az alcím – Szeredás Emerenc emlékkoncert – is jelzi, hogy az eddigi feldolgozásokhoz képest más fókuszt kap az előadás. Zenei eseményhez híven felvezető dallal indul el a kissé sci-fis és az űrt idéző elemekkel is gazdagított előadás. Szandtner Anna bársonyos, meleg mezzóján csendül fel a regényben is olvasható rémálom, amely az írónő prózában elmondott vallomásával zárul, miszerint ő ölte meg Emerencet.
Ettől a ponttól kezdjük felfejteni a történteket, és jelenetről jelenetre haladva kiderül, hogy a kezdeti zenei vallomás a színésznő által megformált író egyben legőszintébb pillanata is. Dívát játszik Szandtner Anna, aki remekül egyensúlyoz a műveltségével már-már kérkedő értelmiségi és az empatikus, emberi, egyszerű nő között. Férjét, a feleségét csendesen, az adott jelenethez készségesen átöltöztető karaktert alakító Vajda Milán öltözékében is szerény és visszafogott. Az író hol vörös, hol flitteres, hol extravagáns ruháinak harsánysága mellett szinte vonzza a tekintetet az egyszerű öltöny, ing, nadrág. És ami az öltözékben látszik, az hallatszik beszédstílusukban és hangszínükben: drámai, olykor nagyon teátrális versus halk, nyugodt, higgadt.
Fotók: Horváth Judit
Gáspár rendezése nemcsak Vajda férj-figurájára ad egyszerűbb öltözéket. Szabados Luca vagány, földöntúlinak ható jelmezei között még inkább az tűnik ki, akinek az egész előadást, a koncertet szánták. Pogány Judit hűvös, Buddha-szoborra emlékeztető, hétköznapi „Pogányos” ruhába bújtatott alakja szinte végig a színpad közepén ül – egy csészealjban. Merthogy hiába visel mindenki űrruhát, beszél recitativo vagy kórusműként ad elő egy-egy helyzetet – ugyanitt megjegyzendő, hogy Matisz Flóra Lili hangszerelésileg sokszínű, szuggesztív zenei világából juthatott volna még egy kicsi az előadás szövetébe.
Pogány Judit és Szandtner Anna
Hiába, mert az író által lefestett világban Emerenc az ufó, a maga földhözragadtságával, hétköznapi bölcsességével, keresetlen őszinteségével és sziklaszilárd jellemével. Pogány annyira tisztán és magától érthetően osztja meg a sok traumát átélő, sok pletykát kiváltó házvezetőnő véleményét és gondolatait, hogy már-már én szégyellem el magam a többi szereplő nevében. Egyenes jelleme nem veszik el akkor sem, amikor a darab vége felé megtörténik a sorsfordító kilakoltatás és a fertőtlenítés. Pogány Juditot csak ekkor emelik ki a csészealjból és teszik kerekesszékbe, de még abban, vagyis a kórházi körülmények között is minden nézőnél egyenesebb háttal ül.
Patkós Márton és Szandtner Anna
A csészealj mellett Antal Csaba beszédes díszletének másik fontos eleme a színpadot félkörívben elfoglaló, Colosseum-szerű, ókori építmény. Ez öleli körbe Pogány Szeredás Emerencét is. A műveltség, az értelmiség dicsőségét is hirdető építmény léte azonban nem gúnyolja a házmester tanulatlanságát, „rangon aluliságát”. Éppen ellenkezőleg, Emerenc uralkodik ezen is, ahogyan az egész színpadon. Lentről, nyitott csészealjából. A Colosseumon és az előadásban nincs egyetlen (látható) ajtó se, mégis, Pogány Juditot csak körbejárva, a szűk nyílásokon át lehet(ne) megközelíteni. Nem mellesleg az építmény, különösen lőrésszerű ablakaival, egy ponton Emerenc leghőbb vágyát, a hatalmas és csodaszép családi kriptát is eszünkbe juttathatja.
Pogány mellett Patkós Márton van még tiszta feketében. Egyszerűen, kedvesen és gyermekien formálja meg a regényben is már-már emberszerűnek leírt kutyát, Violát. Viola az, aki mindenfajta mászás nélkül, egészen egyszerűen odakuporodhat Emerenc mellé a csészébe, ő pedig hagyja. Patkós olyannyira „jó kutya” a színpadon, amennyire Viola – és amúgy minden állat – kiváló jellemű ember a könyvben.
A férj, Emerenc és Viola által képviselt jellemes viselkedést nagyon jól ellensúlyozza a többi, Emerenc szempontjából (is) fontos szereplő játéka és öltözéke. A parókás, tébláboló Polett, Adélka és Sutu – azaz Józsa Bettina, Kókai Tünde és Bajomi Nagy György – triója énekhangban és összjátékban is kiváló, mégis szánalmat keltő, mert a hacukák és triolák mögött a rendezés láttatja az embert is. A szkafanderben feszítő, ezüstösen csillogó űrhajós, Borsi-Balogh Máté, ’Józsi öcsém fiaként’ hiába mászik folyton a Colosseumon, az unokaöcs számító természete a talaj alatti szintekkel egyenlő. Ficza Istvánnal, valamint Mátyássy Bencével (m.v.) kiegészülve a többiek további, kisebb szerepet is eljátszanak, például Szeredás macskáit, akik táncra perdülnek, amikor író végre bebocsátást nyer a csészealj udvartartásába – és Emerenc szívébe.
Gáspár Ildikó kissé musicales, kissé revüs, a zenés és a prózai határán imbolygó előadása a futurisztikus elemek kezdeti kavalkádja után szépen összeér, gondolatisága célba ér. Ugyanakkor ambivalens érzéseket is kelt bennem. A rendezés a színház minden eszközét és elemét felhasználja azért, hogy megmutassa, Emerenc a maga földöntúlinak számító emberségével mennyire nem való a szemfényvesztő és képmutató színpadra – a világunkba. Mégis, Pogány Judit alakja nem esik ki a látványból, középre helyezésével olyan, mintha neki, a legkevésbé odaillő elemnek kellene összetartania az egészet. Elhiszem, látom a nyilvánvaló kívülállást, de ezzel együtt muszáj, hogy belül, ne kívül legyen földönkívüli, különben szétesik a tér. Ez a megoldás? Nem tudom.
Azt viszont érzem, amikor a nagyon is teátrális zárókép részeként az erősen megvilágított, üres színpadon, a Colosseum közepén enyhén megemelkedik a csészealj, hogy több Emerenc kéne ebbe a társadalomba, ebbe az országba, ebbe a világba. És ez a gondolat abban a nézőben is felmerülhet, aki életében ki sem nyitotta még Szabó Magda világhírű regényét.
