Szabó Magda: Az ajtó – Gyulai Várszínház
A két nő, Emerenc (Udvaros Dorottya) és az őt házvezetőnek fölfogadó írónő (Söptei Andrea) ellentétes jellemét ütköztetve, az álom és valóság örökös küzdelmének síkját emelte ki Szabó Magda művéből a rendező.
Udvaros Dorottya és Söptei Andrea Fotók: Gyulai Várszínház, Kiss László
Kiss Beatrix díszletében félhomály uralkodik: fehér textíliákkal letakart bútorok az amúgy is sápadt szobabelsőben: sejtelmes, fakó színvilág. Hozzá Verebes Ernő misztikus zongorazenéje és a Kozma András dramaturg közreműködésével kialakított, vendégmondatokban bővelkedő szöveg, lidércnyomásos egyveleget alkot Szabó K. István legújabb rendezésében. Az ajtót, a Szabó Magda világhírű regénye ihlette előadást – a Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház koprodukciója – várbeli bemutatóján láttam.
Félelem járja át az álomszerű teret, mely folyton a regény első sorait idézi. A két nő, Emerenc (Udvaros Dorottya) és az őt házvezetőnek fölfogadó írónő (Söptei Andrea) ellentétes jellemét ütköztetve, az álom és valóság örökös küzdelmének síkját emelte ki Szabó Magda művéből a rendező. A betegeskedő férj (Rubold Ödön) lázálmai és görcsei ugyanúgy kivetülnek, mint az írói képzelet szüleményei, vagy Emerenc fiatalkori emlékei; mindez egyetlen térben, a steril-fehér szobában.
Az alkotói stáb nem törekszik a regénybeli szerzőnő és irodalmár férje alakjának idealizálására vagy elrajzolására, eközben a regény egyéb szereplői stilizált jelmezeket viselve, elemelt karakterekként jelennek meg az előadásban. Rátkai Erzsébet ruhái történelem- és rang-függetlenné teszik a műben reálisan létező alakokat. Szűcs Nelli (Sutu), Tóth László (Alezredes), Gidró Katalin m.v. (Polett), Herczegh Péter (Unokaöcs), Varga József (Brodarics úr) szürreális lények; az e tekintetben kivétel bejárónőt leszámítva gyermekien, olykor groteszk-infantilis szituációkban mutatkoznak meg. Igen jellegzetes az epizód, amikor Udvaros Dorottya szenes vasalóval dolgozik: a munkaeszköze igazi, a mozdulatai avatottan célirányosak, hitelesek, szinte kínosan pontosak: Kiss Beatrix játékterében a valós kapcsolat a valós tárgyakkal az ő privilégiuma, míg a többiek, például az „ötösfogat” elképzelt és csak a kézzel jelzett lapokkal kártyázik. A műben szereplő kutya, Viola, az előadásban még csak említés szintjén sem szerepel, helyette a házaspárnak ajándékozott porcelánfigurák és Emerenc macskái lesznek az ízlés- és mentalitáskülönbség érzékeltetésének eszközei.
Nem sok olyan színházi előadással találkoztam eddigi életemben, amelyben helyesen és a megfelelő arányérzékkel bántak az audiovizuális technikával, a kitett mikrofonnal, a kamerázással vagy a vetítéssel. Az ajtó sem képez látványos kivételt, ám legalább félúton jár a funkcionalitás iránt: általában ugyan nem adnak többet a térfigyelő kamera szögéből felvett közelik a természetes színpadi jelenléteknél, viszont hatásos például Söptei Andrea előre rögzített írói köszönőbeszéde, vagy a macskasereg ábrázolása. Egyértelműen odaillő, hogy a rendezés beemeli és felnagyítja a regényben megjelenő filmforgatást, mintegy demonstrálva általa a kamera hatalmát. A film keretbe foglalja az írónő bűntudatát és a végső következtetést, hogy kíváncsiságával és örökös kutatásával végül ő ölte meg Emerencet.
Jelenet az előadásból
A regényt ez idáig párszor alkalmazták színpadra. Nehéz. A memoárszerű írás mellérendelt szekvenciák láncolata: csak erős személyes invencióval lehet kiragadni a kulminációs pontokat, aligha elkerülhető, hogy ne sérüljön a forrásmű lényege. Szabó K. Polett öngyilkosságát és Emerenc múltját – a zsidó kislány és egy ávós életének megmentését – helyezi fókuszba, díszítve az érzelmi pillérek környékét megannyi ötlettel, fanyar iróniával. Tömörebb és koncentrikusabb az előadás a regénynél, ritmusában azonban olykor ahhoz hasonlóan lankadozó.
Ahogy Szabó Magda számos műve, Az ajtó is bővelkedik az önéletrajzi áthallásokban, gyakran azonosítjuk a főszereplőt megalkotójával, így komoly kérdéseket vet föl alakjának tényleges ábrázolása. Ezen a ponton visszatérnék Rátkai Erzsébet munkájára, külön kiemelve Söptei Andrea jelmezét, amely nem írónőként, hanem valami értelmiségi kirakatfeleségként jeleníti meg az alakot: mintha otthonában, a saját énjében is színészkedne, a szerepjáték az identitása volna. Adott helyzetben a férje gyógyulását áhító, betegápolói előjogát védelmező harcos, akit egyébként egy selymesen simulékony természetű művész-nőként mutat meg Söptei Andrea. Kötelező attribútuma, az írógép is csak – ha jól emlékszem – az előadás második órájában kerül elő, addig szinte azt hihetnénk, a házaspár két tagja közül a kissé habókos, elvarázsolt, komplexusoktól szabdalt lelkű professzor a domináns alkotó.
Emerenc: Udvaros Dorottya
Emerenc, közege ellenpontjaként maga a megtestesült konkrétum: idegenkedik mindentől, ami absztrakció, ami nem igazi. Udvaros Dorottya változatos színészi eszközökkel jeleníti meg: járás közben fejét kissé előreszegi, de nem görnyed, hiszen a karakter egyik legfontosabb eleme éppen az egyenes gerinc, a rendíthetetlenség. Rengeteg humorral és érzékenységgel dolgozik, pontosan olyan, mint amilyennek a regény mutatja. A színésznő bármit visel, látható rajta egy patyolatfehér ruhadarab (ing vagy kendő), a kórházban pedig már vakító fehérben tündököl, amikor a fekete zsákruhát viselő írónő könnyek közt kéri a bocsánatát, amiért kijátszva a bizalmát, engedte betörni mindenki elől elzárt lakásába az egészségügyieket. Ekkorra az összes, bútorokat takaró textília eltűnik, Emerenc lelepleződött. Az élete a lakása titka volt: a szanitécek őt magát fertőtlenítették ki onnan.
Az előadás a Gyulai Fesztivál keretében, a Szabó Magda Napokon volt látható. Budapesti bemutatója szeptemberben lesz a Nemzeti Színházban. Mind a keskeny színpad és az aránytalanul hosszú nézőtér, mind a technika befolyásolta munkájában Szabó K. Istvánt, aki igazában stúdiószínházi környezetbe szánta rendezését. Mégis úgy gondolom, hogy egy sokrétű, egyedi jelnyelvvel operáló előadás született, amely ősszel, a fővárosban, tisztábban mutatkozhat meg.
Jelenet az előadásból
