Pergolesi: Stabat Mater
A gyermek elvesztésének fájdalmát, a gyász és a továbblépés lehetetlenségét mutatja be a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója, a 2013-ban bemutatott Stabat Mater. Az előadás felvételét 2021. március 12-én tekintettem meg.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
A Stabat Mater kifejezés jelentése: siralomének, Mária Krisztus halálakor átélt fájdalmának bemutatása. Ennek ismeretében meglepően hat, hogy a színpadon nem egy, hanem hét nő is megjelenik. Noha a középpontban egyértelműen Mária áll és számos táncjelenetben egyedül rá fókuszálunk, alakja a csoportos koreográfiákban beolvad a többiek közé, megmutatva, hogy a gyermek elvesztése után érzett gyász és fájdalom sok nő fájdalma a Földön.
Az egyéni helyett inkább a közös szenvedésre, sorsra helyeződik a hangsúly, ezt jelképezik az egyenruhaszerű hosszú, fekete, zárt jelmezek is. Az anyák fájdalmát helytől és időtől független sorsként mutatja meg az előadás, ennek megfelelően a színpadon egy rendkívül letisztult, fekete teret látunk, ahol a nők az elkeseredettségtől és tehetetlenségtől görnyedezve ténferegnek, vagy padokból emelnek maguknak háromlépcsős kivégzőhelyet, emeletes kriptasírt. Mária történetének kontextusa a zenén, Giovanni Battista Pergolesi Stabat Mater című műve által, illetve a háttérben időnként kivetített reneszánsz kori festményeken keresztül értelmeződik (például Leonardo da Vinci Angyali üdvözlet című képe is megjelenik). A képek végigvezetik a nézőt Krisztus születésének, majd kereszthalálának történetén.
Az előadás két idősíkon játszódik: a sivár, kilátástalan jelen és a boldog múlt emlékképei váltakoznak. A jelen világa a gyászé, ahol a megjelenő férfialakok halottak, a nők pedig fájdalmukban haldokolnak. Ezt jelképezik a fekete jelmezek, a hideg fények, a táncosok fájdalomtól görnyedt testtartása és a megtört, semmit ölelő mozdulatok imitálása. Ezzel szemben a múlt sokkal melegebb fényekben jelenik meg, a vörös szoknyás férfiak és rövid vörös ruhás nők váltakozó csoporttáncai is pörgősebbek, élettel telibbek. Ugyanakkor ez a múlt már magában hordozza a baljóslatú jövő ígéretét: a vörös jelmezek és fények egyszerre jelképezik az életet, amitől nemcsak a gyermekek, hanem az anyák is megfosztatnak, a továbbörökítés lehetetlensége által, illetve magát a vért, a halálra ítéltséget. A két sík végül az előadás utolsó jelenetében ér össze, ahol a fekete- és vörös ruhás nőalakok együtt ölelik magukhoz az elveszített fiúkat, így jelképezve a veszteség és reménytelenség mértékét, a jelen és a múlt fájdalmassá válását.
A Stabat Mater, hűen címéhez, Juronics Tamás koreográfus, a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház által tolmácsolva a gyász és veszteség hangulatát, érzéseit jeleníti meg. Egy táncban elbeszélt siralomének, ami időtlenségének köszönhetően a gyermekét elvesztett minden nő segélykiáltásaként értelmezhető.
Fény: Stadler Ferenc. Díszletkoncepció: Juronics Tamás. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Balettigazgató: Pataki András. Koreográfus: Juronics Tamás
A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója
