Spiró György: Főtitkárok / Katona József Színház, Kamra
A szereplők életének egy-egy döntő stációja Khell Csörsz díszlettervező kopott, pártvörös, szocreál szemétdombján a nézők által adományozott tárgyak között elevenedik meg.
Fekete Ernő és Mészáros Béla
A diktatúra természetrajza bontakozik ki Spiró György nemrégiben bemutatott darabjában. A Főtitkárok a Kamrában látható dokumentumdráma, a Katona József Színház előadásában. „A történészek és a levéltárosok sok évtizedes feltáró és elemző munkája nélkül nem boldogultam volna; az anyag válogatása, csoportosítása és értelmezése azonban az én felelősségem” – szól a szerző bevezetője. Spiró szövegdrámája az 1946-56 közötti időszakot idézi, főszereplői Rákosi Mátyás és Kádár János. A mű eredetileg a Sajnálatos események című kötetben jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. A dráma szövegei jellemzik a kort, amelyben feljegyezték, lehallgatták, kikényszerítették őket: bírósági tárgyalásokon, vallatásokon, bizottsági ülések felszólalásain, beszédeken, kihallgatásokon. A mesterien egybedolgozott szövegmű rendezője Zsámbéki Gábor, aki már ötödszörre rendez Spiró-darabot.
Míg az író szövegrelikviákat kutatott a levéltárakban, a színház olyan emléktárgyakat kapott a nézőktől, amelyekből az alkotók összeállítottak egy, az előadást megalapozó fülszöveg-kiállítást. Kommunista mozgalmi buzdító dallamok kottája, Lenin-fotók, munkásszobrok, mindenféle, ami ezt a kort jeleníti meg. Gondolatban valószínűleg a legtöbben hozzá tudunk tenni ezt-azt a tárlathoz: ha nem is az ötvenes évekből, de a szoft-szocializmusból. Amíg el nem kezdődött a darab, sajnáltam, hogy nem a nagyszínpadon játsszák, mert így talán még több olyan nézőhöz is eljutna, akiknek mindez már csak papírízű történelem. Aztán a színpadi játék meggyőzött arról, hogy mégis kell ez a pinceérzés ehhez a dokumentumdrámához: a bezártság, amely egy országé, az egyéné, akár észre akarja venni, akár nem.
Fotók: Szilágyi Lenke
A színpadon kilenc dühös férfi akar szabadulni egymástól – mikor kire esik a büntetés vetésforgója. A szereplők életének egy-egy döntő stációja Khell Csörsz díszlettervező kopott, pártvörös, szocreál szemétdombján, a nézők által adományozott tárgyak között elevenedik meg. S mivel a vezetők hatalmát leginkább a nép alázatával lehet szemléltetni, hatásos ötlet a vetítés (videó: Koltay Dorottya Szonja, videotechnika: Nagy Réka), amelyben felidéződik, többek között, a párt vastapsa vagy a boldog emberek repetitív sormintája is.
„Úgy döntöttem, hogy a szereplőket elsősorban a saját eredeti szövegeikkel fogom jellemezni” – írja Spiró, és van ebben a gesztusban egy erőteljes tetemrehívás jelleg. Az író nem kreált szövegekkel alkotja újra a történelmi alakokat, hanem saját visszakereshető mondataikkal ítélteti meg őket a jelen közönsége előtt, vagyis a korábban valóban elhangzott szövegtestek élednek újra a színpadon. (Kortárs Magyar Dráma-díj, 2021: Sajnálatos események.) Kádárból és Rajkból ebben a darabban azonban mégsem lesz a szokásos értelemben vett drámai szereplő, mert a Főtitkárok főszereplője a Spiró által összegyűjtött kordokumentum, amelynek legfontosabb jelentéstartalma a diktatúra börtönlogikájának kifejezése. A szereplők folyton egy felsőbb hatalmi pozíció gondolatait próbálják kitalálni, erősnek látszanak, habár ők a következő elbukottak is, hiába helyezkednek. Folyamatosan gyanakodva nézik a következő gyenge láncszemet, hogy ne ők legyenek azok. Ennek megfelelően a párbeszédek már szinte abszurdnak hatnak. Rajk és Kádár masszív szövegű kihallgatási jelenetei rendkívül részletgazdagok, de az események, találkozók, megbeszélések felidézése végül csak a vádlóknak jelent előnyt. Az éppen soros bűnbakok, ha nem fogadják el a sorsukat, gyorsan testidegenné válnak egy olyan rendszerben, amely az igazságra egyáltalán nem kíváncsi. Sőt, minél inkább logikusan érvel a kihallgatott, annál gyanúsabbá válik, de aki együttműködően hazudja a bűnösségét, az elkerüli a kivégzést. Vagyis amikor egy szöveg megszűnik kommunikálni, csak kinyilatkoztat, könyörtelenül előír és dönt, akkor már megjelent a diktatúra, amelynek sajátos gravitációjában a szereplők mindig egy épp soron következő hatalmi játszma bábui. A darab dokumentarista, levéltári tényszerűsége szenvtelenül hitelesen közvetíti ezt a gondolaton elkövetett erőszakot.
Jelenet az előadásból
A rendezés jól működteti a dokumentumdrámát. Nem tereli el a figyelmet drasztikus vallatási jelenetekkel, inkább csak jelzi az agressziót. Fontosak a „hangszínházi” elemek, mint a sorsdöntő lánczuhanások, a vallatók keményen döngő katonacsizmás léptei, az ajtócsapódások. Ezek a zajok egybevonják a színpadot és a nézőteret, mert a dörrenések a nézőkre is ugyanúgy hatnak. Ugyanakkor a zajok elmaradása is árnyalja a mindig ott bujkáló veszélyérzetet: a léptek hiányzó kopogása, amikor a távozók zörejei elmaradnak és hangtalanul mennek ki a játéktérből. Ide tartozik Vizi Dávid „hanghibás” Kádár-beszéde is, amely egyrészt beszédtechnikai remeklés, másrészt a darabot uraló abszurd szövegérzet újabb árnyalatát adja, ahogy a szónoklat második részében a kimaradozó szótagoktól, szavaktól a retorikai eszközök szinte átveszik a közlés szerepét. Az addigra már a hallgatóság fülébe beivódott beszédritmus, hanglejtés, hatáskeltő szünet és felkiáltás is közvetíteni tudja a buzdító tartalmat, mintha a diktatúrának kottázható szövegdallama lenne. Vizi jó érzékkel és felismerhetően utánozza Kádár beszédének sajátosságait, elkerülve a paródiát, játéka végig szívósan állhatatos, ahogy a hatalmi hullámvasúton a helyét keresi. Elek Ferenc Rákosija még kedélyes pillanataiban is veszélyes, az a típus, aki nem dühös és nem vidám, mert figyel, hogy egy lépéssel mindig előrébb járjon, mint a többiek. A Rajkot megszemélyesítő Fekete Ernő rendíthetetlensége a kihallgatási jelenetében fontos pillére a darabnak. Gloviczki Bernát remek orgánummal, határozottan bánik Farkas Vladimir szövegével Kádár vallatójaként.
Kétórányi szövegszínház
A majd kétórányi szövegszínház olyan tömény „szórakozás”, amely hasonlatos azokhoz a szabadulószobákhoz, ahová a vállalkozó szellemű kiszabadulni vágyókat egy órára bezárják, és a helyiségekben elrejtett nyomok segítségével kell megtalálniuk a kivezető utat. Ehhez meg kell érteni a szoba logikáját és együtt kell működni a többiekkel, közös nyelvet kell találni, mert mindenki más lényegeset vesz észre. Így lesz a megoldás közös öröm: a szabadulás beteljesülése. A Kamra pincéje a Spiró-dráma játékideje alatt az aktuális nézők szabadulószobája, ahol össze vagyunk zárva a Főtitkárok szereplőivel, megelevenednek nekünk a szövegek. Ott az esély, hogy meghallgassuk őket, megtaláljuk a kapcsolódási pontokat, megfejtsük őket, szembenézzünk magunkkal, hogy végre szabadulni tudjunk tőlük… Bandukolunk felfelé a szűk lépcsőn, de az az érzésem, mintha a pincében rekedtünk volna: ebbe a szabadulószobába még vissza kell térni, mert még nem találtuk meg a kiutat, csak a jegyszedők engedtek ki a végén.
