Spiró György: Csirkefej / Gózon Gyula Kamaraszínház
Nehezen eldönthető, hogy mitől és mikortól válik klasszikussá egy szöveg. Spiró György Csirkefeje iránt nem szűnik a színházak érdeklődése az elmúlt három és fél évtizedben.
Fotók: Ilovszky Béla
A Gobbi Hildának írt tragédia cselekményének a hátterében ott a magyar történelem traumája, a holokauszt, amely feldolgozatlan máig, de főleg az volt az 1980-as években. Elvadult társadalmi közegben jobb sorsra érdemes emberek próbálnak értelmet adni az életüknek. A lazán egymás mellé rendelt, kötőjellel összekötött szövegegységek nagy szabadságot adnak a színpadra állítóknak. A szokatlan ritmusban általában az utolsó mondatrészre esik a hangsúly.
Spiró drámájának fő karaktere a középkori moralitásjátékokat idézi. A halálra készülő búcsúzik élete lényeges szereplőitől. Akivel nem tud találkozni, például az elhunyt férjjel, azt az emlékei ködén keresztül idézi meg. A Csirkefej szereplői a rögvalóságból lépnek elénk, kivétel a Vénasszony, aki macskája elvesztése után pontosan tudja: az útja nem vezet tovább, élete a végére érkezett. A Gózon Gyula Kamaraszínházban mégsem az akárki allegorikus, több rétegű dimenziója működik. Árkosi Árpád rendezése kapcsolatot keres és talál 1985, a darab megírásának ideje és a jelenkorunk között.
Veszélyes környéken járunk, de nemcsak az itt lakók teszik azzá.
Horváth Zsuzsa és Nagyváradi Erzsébet
Horváth Zsuzsa alakítja a Vénasszonyt. Az idős nő a vészkorszak idején nem segített bújtatni a rászorulókat. Nem szerette a férjét, de annak betegségekor odaadással ápolta élettársát. Sokan követtek el jóval nagyobb bűnöket az elmúlt évtizedekben. A kényelmetlen emlékek mind falsabb színei formátumosan jelennek meg Horváth Zsuzsa játékában. Például ahogy a régen eltemetett múltat éli újra a Vénasszony. A monológokban jól érzi Spiró mondatait, mert a megszólalások vége gellert kap. A kapkodva beszélő, maga után rendet hagyni kívánó ember beszédfolyama sokáig eldöntetlen marad, mígnem az utolsó tagmondat(ok) kérdései és felkiáltásai már a bizonytalanul fodrozódó víztükörben önmagát megpillantó, riadt asszonyéi.
Sütő András szerepformálása a műfajmegjelölésként feltüntetett tragédia záloga. A Srác jólelkű, tehetséges fiatalember, aki mégis brutálisan gyilkol. Egy értékes ember élete bicsaklik meg, amelyet vélhetően sohasem hever ki. Mi minden lehetett volna belőle, ha máshová születik. Bazmeg, mondja rögzült nyelvi elemként, szinte szünet nélkül, de a személyiség labilitásának elfedésére szolgáló indulat hiányzik a blaszfémia mögül. A nyelv devianciája mögött ellenben ott a vágy az összetartozásra a családjával, bármilyen is legyen az. A nyolcadik intézetet járja, amióta először elkerült otthonról. Sütő egyik emlékezetes pillanatában összeomlik az Apa (Menszátor Héresz Attila) ajtaja előtt. Homlokával érinti az ajtó felületét, afféle profán oltáriszentségként. A színész belső folyamatokat tesz a néző számára megélhetővé. Ilyen a gyilkosság előtti közvetlen időszak. Ahogy a vékony test mind kisebbre húzódik össze, úgy omlik össze a világ a fiatalemberben, hiszen tudatosul a Srácban, hogy annak idején éppen a segíteni akaró Vénasszony feljelentése után került először intézetbe.
Horváth Zsuzsa
Kálid Artúr a Tanár szerepében a férfi, aki nem akar. A dögös Nő (Nagyváradi Erzsébet) hiába teszi ki a combját, villantja a mellét, a férfi csak nem veszi észre őt. A Tanárt a retardáló miliő mocsárként veszi körül, akárcsak a többieket. A pedagógus a higgadt, az intellektuálisan a környezete fölé magasodó értelmiségi. Erről tanúskodik Ady Endre Menekülés az Úrhoz című versének érzékeny elemzése, amelyet a különóra végén a Csitri (Kátai Kinga) és a Barátnő (Szűcs Laura) hallgatnak. Elhisszük a Tanárnak, hogy Ady kompromisszumot nem ismerő messianizmusa itt is érvényes lehet, hogy még a lepukkant belső és külső környezetbe is eljöhet a könyörtelen, mert a tökéletes behódolást elváró fényhozó.
Vígjátékba illenek az előadás rendőrei. De a humor mögött komoly tartalom van. Megy is minden addig, amíg intézkedni nem kell. Az elhivatott járőr sohasem veszít a hivatalos fellépésének magabiztosságából. A rend őrei, ha nem tesznek semmit, akkor is dolgoznak. Az október 29-i előadást beugrással mentő Stubnya Béla a Törzs szerepében okítani próbálja a rutintalan Közeget (Illés Dániel). Nagyszerű az, ahogy a mindenkori hatalom kiszolgálója sok éve rögzült automatizmusokban gondolkodik és soha nem kételkedik. A Törzs kétségtelenül szolgálja a feletteseit, de hogy véd-e bárkit, az nagy kérdés.
Jelenet az előadásból
Ismételten kattannak a zárak és a reteszek a cselekmény helyszínéül szolgáló udvar lakásainak ajtóin. (Díszlet: Ondraschek Péter.) Az itt lakók szívósan őrzik a nehezen megszerzett függetlenségüket, ki-ki a maga néhány négyzetméternyi felségterületén. Ennyi az élet. Többen közeli ismerőseink a színpadról. Az önhibáján kívül lejtőre került fiatalember, akinek az útja felfelé már nem, de meredeken lefelé még vezethet. A pedagógus, aki különórák vállalásával is épphogy biztosítani tudja a megélhetését. Az egyedülálló nő, aki felett repülnek az évek és már most elkésett a szüléssel. Még lesz néhány éve, mielőtt belenyugszik a megváltoztathatatlanba, pedig mennyit adna a gyerekért meg valami „családszerűségért”.
A Csirkefej a megvalósítatlan álmokról szól. A problémák a rendszerváltás óta nem sokat változtak. Az állam akkor is és most is a kívül rekedteknek, a társadalom döntő többségének megadta, megadja a lehetőséget, hogy ne haljon éhen, másoknak egy bizonyos, csalóka életszínvonalat, de többet nem kínál. Fájdalmas másfél óra várja a nézőt a Gózon Gyula Kamaraszínházban, de megéri, mert gondolkodásra késztet az elmúlt három évtizedről.
