Shakespeare: Titus Andronicus / Weöres Sándor Színház, Szombathely
A szombathelyi Titus Andronicus borzongatóan, néhol már alig komolyan vehető barbár és bestiális erőszakossággal, ugyanakkor megingathatatlanul önazonosan menetel a cseppet sem megnyugtató végkifejletig; egy kora újkori Trónok harca véres római tógába csavarva.
Fotók: Mészáros Zsolt
Már a segélykiáltásoknak sincs helye
A napi sajtóban Pálfi György filmrendező nevét az elmúlt hetekben leginkább a filmalappal folytatott konfliktusai kapcsán olvashattuk: saját bevallása szerint filmes térvesztése miatt fordult a színház felé. A Taxidermia és a Final Cut – Hölgyeim és Uraim alkotója második kőszínházi rendezéseként egy félig elfeledett Shakespeare-darabot választott, amelyet Thuróczy Katalin dolgozott át; Pálfi nagyívű koncepciójában és az eredeti alapanyag cseppet sem közönségbarát valójában igazán bátor választás az évad kiemelt részeként.
Ebben az elképzelt, a történelemkönyvekbe csak mozaikokban beilleszthető Rómában az erőszak olyannyira a hétköznapi élet része, hogy miközben a játszók az egyik döbbenettől a másikig kísérnek bennünket, ámulva figyeljük, még itt is nőhet élet, élhetnek emberek, sőt, gyermekek is születhetnek a homályban. Ez a fojtogató, ám az árnyékban szeretet- és ragaszkodáscsírákat is rejtegető állapot már előrehaladott, amikor Titus Andronicus (Bajomi Nagy György), a címszereplő hadvezér Rómába érkezik a hosszú és áldozatos gót háborúból: a fórumon, vagyis az arénarock-színpad közepén egy mikrofon áll, körülötte pedig a trónért vetélkedő hercegek, akik igyekeznek egymásra licitálni a tízezernyi képzelt szempár és harsogó torok gyűrűjében.
És már ez a rockszínpadi tér, háttérben a monumentális és mattszürke erősítőfallal (díszlet: Törőcsik Ambrus), ez a szembenállás a színpadon állók és az előtte ülők között olyan illúziót kreál, amely óhatatlanul a cselekmény részévé teszi a befogadót: nemcsak koncertélményeket idéz fel, hanem azt a másik képzetet, hogy van legalább egy maréknyi hatalmunk beleszólni a hatalmasok életébe; hamar érkezik a pofon, Pálfi hidegen és kimérten emlékeztet rá, hogy ennyi sincsen. Titus, a római nép bajnoka, a nép által választott császár saját emócióira hallgatva egyetlen percnyi uralom után nyújtja át a koronát az Orosz Róbert által megformált alkalmatlan pojácának, Saturninusnak; ez a kiszámíthatatlan tett kiszámíthatatlan összefüggések egész sorát indítja el, így az előadás azt is tudtunkra adja, hogy a „felettünk” állók is ki vannak szolgáltatva a káosznak: kár, hogy a látottak fényében ez cseppnyi vigaszt sem nyújt.
Ugyanis a valóban becsületes Titus önmaga hozta Rómába az ellenséget, a Gubík Ági játszotta gyönyörű és veszélyes gót királynőt, Tamorát, s annak egészen őrült fiait, akik közül Titus feláldoz egyet elesett gyermekei üdvéért. Tamora bosszúja és Titus ellenbosszúja az az előre nem látható pályán száguldó lövedék, amely senkit sem hagy állva és vértelenül; de a borzalmak diadalmenete ellen hogyan tiltakozhat az, akinek már nyelve sem maradt hozzá?
Mad Rome
Mert a nyelv elvesztése korántsem írói túlzás, hanem az arcunkba tolt, nyílt színi erőszak – és ezt az erőszakot, ahogyan minden más mozzanatot, Pálfi képes konzekvensen, finom jelképrendszerbe illesztve ábrázolni, ráadásul olyan formában, hogy az eufemizmus sem kevésbé felzaklató, mint a rögvalóság; tehát nem kevésbé megrázó, amikor vérpatak helyett egymás lelkét jelképező láncát szakítják le a szerencsétlen sorsú konspirátorok.
A fentebb fiktívnek bélyegzett Róma nem múlt, nem is jövő, hanem egy párhuzamos valóság. Egészen befogadhatatlan, mégis a tekintetünket a kívánt helyre vezeti hang- és látványvilágával. A játszók kosztümjei (jelmez: Müller Kata) a legsötétebb skandináv metálzenekarok fellépőruháját idézik a lehető legtöbb, első pillantásra diszfunkcionális, ám mégis kifejező elemmel kiegészítve: tüskék, láncok, bakancsok, sálak, függők, klipszek, csatok és bőrruhák egész sora van rájuk aggatva. Ehhez idomulnak a kézjelek, a híres rockzenekarok elferdített opusai, a hangfaldíszlet, a székbe taszítóan férfias zajhalmaz, s a többi, a rockzene világából megidézett jelkép; ezekből teremtenek számunkra nagyon következetes álvilágot. A pontosan mért kereteket pedig leginkább az erőszakosság megragadhatatlanul tömény lánca hitelteleníti el folyamatosan – nem is lehetne ez másképp.
Mert a közhely téved; hiába ömlik ránk mindenhonnan az erőszak, mégis kellemetlen látni Kenderes Csaba és Jámbor Nándor perverz és futóbolond kettősét, ahogyan megbecstelenítik Titus lányát, akit Gonda Kata kelt zseniális módon életre; minden sejtünk tiltakozik, de nem fordíthatjuk el a fejünket, a két férfi harsány kéje uralja figyelmünket. De ugyanígy kellemetlen, mégis megkapó minden érzékünk számára a cselszövő, Aaron jelenléte. Ha Tamora fiait igen, őt viszont korántsem írhatjuk le egyszerűen gonosznak, sőt, szeretetteljes apai érzéseinek célja minden bizonnyal a befogadó zavarba ejtése: lásd, hogy a világ nem fekete vagy fehér, hanem együtt a kettő; Antal D. Csaba kiváló munkát végez.
Továbbá felzaklat az emberevés, a játszi könnyedségű torokelvágás, a természetesnek vett csonkítás; sorolni is fárasztó, sőt, az esély végig ott lappang, hogy önmaga paródiájává transzformálódik a darab, ám a rendező vasmarokkal okosan végigvezet a pengeélen. Ráadásul kevés kivételtől eltekintve még ezekkel a kondíciókkal együtt is marad a deszkák réseiben valami emberi vonás, maradék.
Shakespeare-nek jól áll a töménység, a merészség, a kéretlenség, kiemeli az eredeti mű szemérmetlenül botrányelőadásnak szánt valóját; tovább is gazdagodik a számos belső utalásnak hála: ezek közé tartozik például egy vérengzés közepén énekelt, könnyed sanzon Kelemen Zoltán szájából; nem felejthetjük el, bármi megtörténhet.
Újra a mikrofonnál
Ahogyan a színen és mögötte hullanak a nyakláncok, úgy nyílik újra tér a mikrofon körül, s emelkedik fel az új vezér, Lucius, Titus fia. Endrődy Krisztiánt végre egy olyan szerepben láthatjuk, ahol megmutathatja vasmarkát, az új római hadvezért ábrázolva pedig valódi energiáit. A hatalmat jelképező mikrofon mögött, a stroboszkóp fényében megvívott végső harcjelenet párját ritkító, ritkán láthatunk ilyesmit; nyereség és káosz, harmónia és kegyetlen szépség ölelkezik, majd felemelkedik az új imperátor.
Lucius, a szeretett Titus fia végre megmutathatja méltó-e nemes apjához: megmutatja, hiszen első intézkedése Aaron fiának megölése. A tömeg helyeslően zúg, a tömegnek csak ennyi dolga akad. De, amennyiben a Titus Andronicus csak keveset túloz, akkor a hatalmasok sorsa sem színesebb ennél; esetleg több vörös folt kerül a szürke közé.
