Shakespeare – Mohácsi István – Mohácsi János: A velencei kalmár / Miskolci Nemzeti Színház
Megrendítő, nagy alakítás Görög László sebzett és sebezni akaró Shylockja. Kősziklaként áll az utolsó képben, a megtört Jessica és a valamit éppen felfogó Antonio között, s szinte érezni, ahogy belenő a földbe. Az évad nagy pillanata ez.
Mészöly Anna és Görög László Fotók: Éder Vera
Ezt a darabot négyszáz évvel ezelőtt mutatták be, s vígjátékként játszották a következő évszázadok során. Egy-egy nagy színész érezte néha Shylock, a zsidó pénzember kapcsán, hogy van itt valami feldolgozatlan fájnivaló. Aztán eljött a huszadik század, a maga borzalmaival, s azóta, bénult időszakok és szorongó tiltások után, újra és újra közönség elé kerül a játék. Vígjátékként azonban nem lehet tálalni többé. A tizennyolc éven felülieknek ajánlott miskolci előadás gyűlöletkomédiának mondja magát. Rendezője: Mohácsi János.
Azokhoz a lendületes dramaturgiai fejszecsapásokhoz képest, amikkel Shakespeare alakította át maga számára a hasonló témát feldolgozó darabokat, a Mohácsi testvérek nem is nagyon rendezték át a történéseket. De: kihagyták a férfiak ajándékgyűrűvel való, nők általi megleckéztetését s vele az egész ötödik felvonást, összevontak pár szerepet, s Velencében játszatják az összes jelenetet. Dramaturg: Perczel Enikő. A Nemzeti Színház színpadán pár évvel ezelőtt megjelent szövegkönyv érett változatát látjuk most, ebben az egyre fontosabbá váló színházban.
Velencében – buli van. Szól a zene, Kovács Márton hegedül, Móser Ádám harmonikázik, Szegedi Dezső a bőgőt meg az ukulelét, Nagy Nándor és Bódi Tamás a billentyűsöket kezeli. Antoniónak, az ifjú kalmárnak (Simon Zoltán) – talán messze járó hajói, talán rendezetlen szerelmi élete miatt – rossz a kedve. Pedig őt köszöntik harmincadik születésnapján Velence aranyifjai. A lengeteg lelkű Bassanio (Papp Endre), aki Antoniónak fontosabb, mint a többiek, szorult anyagi helyzetét szeretné rendezni azzal, hogy megkéri a szerencsejátéknak beillő lánykérési matinékat rendező, gazdag Portia (Láng Annamária) kezét. Az alkalomra illene ajándékot vinnie, mondjuk egy gyémántot. Úgy háromezer dukát oldaná meg a gondját, ennyi pénze viszont most senkinek sincsen.
Antonio: Simon Zoltán
Remekül vezetett nézői figyelem, csöndek és dörrenések hálózata jellemzi a játékot. Káprázatos a hőbörgő galeri-hadova partitúrája. Egyrészt azért, mert minden eleme ázik és dagad a jelenkor nyelvében, de úgy, mintha Szomory vagy Szép Ernő csippentené föl a mai szleng használható formációit. Meglehet, később lábjegyzet kell majd némelyikhez, de most pattog és ficánkol minden beszólás. Másrészt, mert a Mohácsi-darabok speciális duplaszövésű dialógusait halljuk. Ezeknek van egy első síkja, a vezérgondolatot kibontó párbeszéd, s van egy második, rojtosra dumált hátlapja, a mellékszereplők karattyolásából szőve. Remek az izgága csapat minden tagja, különösen Rózsa Krisztián (Gratiano), de Feczesin Kristóf (Lorenzo), Farkas Sándor (Salerio) és Somhegyi György (Francesco) is. Ebben a közegben a meghatott férfiöröm tetőfokát is csak zaftos káromkodás tudja kifejezni.
Néha már szinte zavaró az a lágy és finom dallam, mely mintha azt suttogná, ne félj, ne félj, mindez messze van, ez csak mese, hadd, hogy végigmondjuk. Igen ám, de Mohácsi András nagy erejű díszlete első pillanattól kezdve oly fenyegetően magasodik fölénk, hogy a látvány ellenpontozza a muzsikát. Ezek a meztelen falapokból ácsolt építmények egyszerre idézik a velencei házak tömegét s életünk nyomasztó lakótelepi blokkjait, miközben ravasz labirintust képeznek az elforgó színpadon. Nem vágyódunk Velencébe.
A történet legerősebb szála épen maradt. Antonio vállalja a kezességet, ha Bassanio képes kölcsönt szerezni valakitől. Ez a „valaki” viszont egyedül Shylock lehet, a zsidó, akit Antonio, a kamatot sosem kérő, finnyás nemes, nemegyszer megalázott, sőt, egyszer le is köpött. Zsidócsúfoló csujogatás csap föl a töprenkedés közben, immár harmadszorra. A pénz viszont kell. No, hol az a zsidó? Shylock (Görög László) megjelenik, hogy szemrevételezze a kezest. Üveggé válik a levegő. Pisszenés sincs. „Nem kedveljük egymást” – szól nyugodtan Shylock. „Hát nem” – válaszol Antonio. A megaláztatását feledni nem tudó bankár ad pénzt, de kiköti, hogy ha nem kapja vissza határidőre, Antonióból vághasson ki fél fontnyi húst. Nagy a szörnyülködés, de ráállnak, hisz ott van Antonio hat hajója, közülük egy is százszoros hasznot hoz majd. A sors azonban közbeszól, s míg Bassanio gyémántot vásárol a megszerzett összegen, Antonio minden hajója odavész, s aztán lekésik a visszafizetési határidőt is.
Remete Kriszta szürke, fekete és farmerkék színekbe öltöztetett velencei ifjai a pesti utcákon is röhincsélhetnének. De mintha köztük járt volna a reneszánsz, s kit karján, mellén, nyakánál, kit csak zsebhajtókáján érintve meg, jelet hagyott volna rajtuk, virágformák foltjai jelennek meg a szereplők ruháin. Ciklámenkaftánban jár köztük a marokkói pasa (Molnár Sándor Tamás), akit mak-makolva küldenek a halálba, selyemcukor fényű, vállpántos rózsaszínben érkezik, és Sappho sorait idézi az aragóniai Nagymogul (Litauszky Lilla), aki később, miután nem tudta elnyerni szíve választottját, maga ugrik alá a magasból az utcakövekre. A kibontakozó nőszerelem mindenkit érdekelni kezd, majd amikor Portia közli, hogy ő meg húrelméletből – vagy miből – doktorált, egészen kiritkul a pillanat. Jólesik a lazulás. Mert a többi poén, a mesteri ritmusban adagolt, egyre gorombább zsidóviccek sora, lélegzetelállító és bénító. Olyan aljas indulatokra utal ez a városi folklórszöveg, melyek létezése nem vitatható. Borzasztó hallani. És ezek nagyobb részével találkoztunk már.
Jelenet az előadásból
A marokkói pasa kikészítése futballistaviták stílusában zajlik, a lányszöktetési jelenet maga a vaskos laktanyahumor, a szökés felfedezése kész krimiparódia. Apró nevetések kísérik a Mohácsi-féle gellert kapott ragozások (…annak a szörnynek akkora szeme van, mint egy lavórnak!) sziporkáit, miközben Nerissa (Tenki Dalma/Prohászka Fanni), Portia komornája hárfafutamszerűen ismételgeti a választható ládikók nevét: „Arannnny – ezüssst – ólohoom”. A játék egyik legsikerültebb figurája a több alakból összegyúrt Lanzelo (Szegedi Dezső), Shylock öreg, félzsidó haverja és szolgája, aki mellékállásban a keresztényeknek pengeti a talpalávalót. Szegedi Dezső játszotta már Shylockot is, ebben a színházban, 2001-ben. Mostani, kétkulacsos bohóca mindent tud már az életről, meg a gazdájáról is. Mély emberi kapcsolatot jelez kettejük minden hümmögő találkozása.
A fekete kalapos, fekete kabátos, fehér inges, göndör, ősz szakállú bankár elegáns, de korántsem idealizált alak. Jessicát, a lányát (Mészöly Anna), aki ebben az átiratban fájdalmas sorsot kapott a szerzőktől, elzárja a világtól, de ő azért elvenné Portiát. Hisz a nő szép is, okos is, gazdag is, betérhet az még zsidónak. A játék igen szellemes jelenete az, amikor a Sabbatra vonatkozó tilalmak miatt hezitál, kinyissa-e az egyébként helyesen megcélzott ládikát. Shylock eleinte csak büntetni akarja a méltatlanul viselkedő Antoniót. De aztán megszökik a lánya, s ő a fájdalomtól begörcsölve csúszik bele a maga által is kavart örvénybe, kapaszkodik és kapkod, s így veszít el mindent. Mikor halmazati büntetésül „megkeresztelik”, nem sír, a szenteltvíznek hazudott lé csorog csak végig az arcán. Majd később tán eljut hozzá a hír, hogy a kereszténység reformátorai, kicsit messzebb, elkezdték már feloldani a kamat tilalmát, új világrendet indítva el ezzel a földön. De most még azt érzi, vége. Nincs mit tenni, így fog élni, és itt fog élni. Titokban tárgyal majd az ő istenével. Megrendítő, nagy alakítás Görög László sebzett és sebezni akaró Shylockja. Kősziklaként áll az utolsó képben, a megtört Jessica és a valamit éppen felfogó Antonio között, s szinte érezni, ahogy belenő a földbe. Az évad nagy pillanata ez.
Shylock: Görög László
Szatmári György játssza a Dózse figuráját, azokkal a lusta, sikló mozdulatokkal, melyekkel minden rendszerben felszínre lehet kerülni. Ő a kedélyes polgármester, a dörzsölt párttitkár, a hatalomhoz szokott, hímzett palástú léggömb, aki helyesen írni nem tud ugyan, de vívásban tán ügyes volt valaha. Most a marokkói háborúra fogja eltapsolni Shylock vagyonát.
Amikor Bassanio a mutatvány kedvéért lángra lobbantja a kölcsönből vett óriásgyémántot, lényegében a mi szemöldökünk pörkölődik le, pedig kezdünk már hozzászokni a közvagyon „elégetéséhez”. Az előadás legkeserűbb vonulata a velencei hőzöngők ábrázolása. Nem akartan gyűlölködnek ezek. Azt se tudják, mi van. Egyetlen másodpercnyi figyelemért, picike státuszemelkedésért megy a locsogás, az elfogadást jelző röhögésre várva. Élményhiányosak és tanulatlanok, s adrenalinszükségletük van, mint mindenkinek. Pallérozatlanok. Nem ismerik sem a jól végzett munka élményét, sem az alkotás feszültségét, csak a pénz meg a hecc kínál nékik silány, de pusztító kielégülést.
A velenceiek – jelen állapotukban – életveszélyesek.
