Shakespeare: Macbeth – Pinceszínház
Tóth András Macbeth-rendezése tudatosan végigvezetett kódrendszerű, alapos színházi munka, melyben egyedül a finálé nem találja még a helyét, de vélhető, a sokadik előadásra beérik az is.
Fotók: Pinceszínház
A Török Pál utca 3. alatt remek dolgok történnek mostanában, kifejezetten erős előadás a tavaly ősszel bemutatott Három és fél nővér és a Színésznők is, Tóth András Macbeth-adaptációja pedig folytatja ezt a jó szériát, egy szó, mint száz, érdemes a Pinceszínházba járni!
Kopár térben, különleges jelmezek közt szólal meg a tragédia, Varjú Ági és Tringer Bea felel a látványért, melynek fő üzenete a rendetlenség, a harmónia hiánya. A több szerepben feltűnő Koós Boglárka (ő adja például a boszorkányokat és a kapuőrt) egyik lábán fekete harisnyát, a másikon hosszú nadrágot visel, egyik oldalán csupasz a karja, a másikon ruha rejti, a szimmetria nem tud létrejönni. Egymástól idegen színekbe és ruhadarabokba öltöztették a szereplőket, a skótkockás minta adja az egyedüli egységet. Az eklektikus kosztümök és a színpad közepén álló, beazonosíthatatlan ülőalkalmatosság (leginkább trón) látványa, valamint a tangóharmonika hangja (zene: Móser Ádám) összességében azt az érzetet kelti bennünk: ez a világ kifordult tengelyéből. Két jelenleg folyó, valós háború fenyegetettsége mellett az ilyen színpadkép érthető, de ez a tapasztalat ott van magában a Macbethben is, a háborús hangulat mellett az egészet átszövi a kibillentség: a mágia jelenléte, a természetellenes események, mint például, hogy Duncan lovai felfalták egymást azon az éjszakán, mikor Macbeth megölte őt. A természetellenesség egy másik síkon is tetten érhető, mégpedig a gyermekekhez és a születéshez, szüléshez kapcsolt jelentéstartalomban (trónöröklés kérdése, császármetszés, gyermekhalál, gyermekgyilkosság, gyermekek a jelenésekben).
A Pinceszínház előadása erős színészgárdával operál, a trónbitorló Macbeth szerepében Pallag Márton látható, Lady Macbethet Nagyabonyi Emese alakítja, Hermányi Mariann játssza többek között Malcolmot, a király fiát, Duncanként és Macduffként Boda Tibor, Banquóként pedig Kovács Olivér látható. A felsoroltak és a már említett Koós Boglárka mellett meghatározó résztvevője az előadásnak Móser Ádám zenész, aki szinte a teljes akusztikus matériáért felel, az állandó hangszeres játék mellett. Van valami kietlen üresség a tangóharmonika hangjában, mintha a világháborús korszakokat idézné, Móser Ádám kezében síri hangszerré és az előadás organikus részévé válik, ahogy minden hangadás, zaj és zörej, amit a játszók hoznak létre.
Mozgásos elemekkel tarkított ez a Macbeth, ami a strapabíró Forte-tag Pallag Mártonnak értelemszerűen jól áll (a koreográfia Vitárius Orsolya nevét dicséri), de nem idegen másoktól sem. Mindenki otthonosan mozog a térben és kimagaslóan jó a színészek szövegértelmezése. A rendező Kállay Géza modernizált Macbeth-fordítását használta, mely közelebb áll a jelenlegi nyelvállapothoz. Ez a verzió 2014-ben készült a Pesti Magyar Színház előadásához, melyet Horgas Ádám rendezett, azóta többen nyúltak az újszerű szöveghez, például Gáspár Ildikó és Szikszai Rémusz is, előbbi Örkény színházbeli, utóbbi tatabányai munkájához használta a textust más fordítások kíséretében. Kállay fordítása ötödfeles jambusai ellenére kevésbé költői, ám mégsem üres, Shakespeare képiségét megőrzi, a Pinceszínház előadásához pedig tökéletesen passzol. Sok a kiszólás, a poén és a fricska, mégsem hígul a szöveg, a játszók végig fenntartják a feszültséget.
Macbeth egyik utolsó megszólalásával indul a cselekmény: „Az élet csupán sétáló árny, egy nyavalyás / Színész, egy órát teszi-veszi magát fönn / A színpadon és elhallgat. Egy gyagyás / Meséje, hang és téboly, / És nem szól semmiről.” Ez a felütés előrevetíti azt az több szempontból is értelmetlen pusztítást, melyet a nemesi házaspár nagyravágyása okoz majd, de Macbeth jellemén is csavar egyet. Tóth András rendezésében a címszereplő mintha már a jóslat pillanatától vesztesként viselkedne, és véres tetteit nem a sikerért való elhivatott küzdelem magyarázná, nem a jóslat megmásítása a célja, hanem az eleve elrendeltség, a választás hiánya. Nem szabad elfelejteni, hogy a Macbeth-házaspár eleve átkozott, a Lady szavaiból kiderül, hogy egykor volt gyermekük, de elvesztették, Nagyabonyi Emese gyakran fájdalmasan öléhez kap, mely végig hangsúlyozza gyermektelenségük terhét, kapcsolatuk meddő voltát. Macduff, mikor meghallja a hírt, hogy Macbeth legyilkolta a családját, megjegyzi a friss skót királyról, hogy „neki nincs gyermeke”, tehát, ha lett volna, nem tudott volna gyermekeket ölni. Macbeth maga is használja a meddő szót, így jellemzi koronáját, egész küldetése elvetélt, elvetett. Macbeth azért pusztít, mert nem teremthet.
Tóth András darabértelmezésben Macbeth és felesége az élet ellenségei, mindkettő hasonló módon: vér tapad a kezükhöz és nem válhatnak szülővé. Pallag Márton Macbeth-je rendkívül összetett, tétova, ám rákényszerül a cselekvésre, örül a fényes jövőjének, de a kezdetektől kétségek gyötrik: „kezemből kitépték / A folytatás és siker fonalát” mondja. A tevékeny szereplő Lady Macbeth, akit Nagyabonyi Emese vérszomjas és szenvedélyes nőnek rajzol meg, mozdulataiban ott a vágy és a halál egybemosása: az ölés és a szerelmi összefonódás közt nem tesz különbséget.
Pallag Mártonhoz mindig is passzoltak a szélsőséges karakterek, őrülete sokszínű, viszketeg, mindig hoz meglepetést. Macbeth e rendezésben a szaporodó gyilkosságok közepette torz gyermekké válik. A gyermekség egészen sajátos formát ölt a színen, a leginkább a Godot-ra várva csonka fájára emlékeztető trónszerkezetbe minden haláleset után új, színes függőt tűznek az elhulló klántagok szimbólumaként. Pallag Márton egy ponton úgy nézi ezeket a függőkét, mint a csecsemők a bölcsőjük fölé aggatott körforgót. Lehet, hogy téves asszociációm, de Beckett műve visszaköszön más ponton is: a korona Pinceszínház előadásában fekete keménykalap, mely így valami egyöntetű hiábavalóságot, elérhetetlent szimbolizál. A vér itt nem vörös, hanem (természetellenesen) sárga, mely utalhat a nemesi származásra, „aranyvérűségre”, de magában a szövegben is ott lakozik a megoldás: Macbeth írja le így Duncan holttestét: „ezüstös bőrét arany / Csipkével verte ki a vér, s mint hitszegés / A természettel szemben, egy-egy tátongó / Sebe omladék volt, melyen betört / A rontás.”
Hermányi Mariann kitűnik az előadásban, nem számít, nőt vagy férfit alakít, kiapadhatatlan energiával van jelen; komédia és mélység közt jól talál egyensúlyt Boda Tibor; Kovács Olivér pedig, bár arca még a hullaszerűre sminkelt ábrázatok közül is legfiatalosabb, komoly erőt képvisel a színen.
Tóth András Macbeth-rendezése tudatosan végigvezetett kódrendszerű, alapos színházi munka, melyben egyedül a finálé nem találja még a helyét, de vélhető, a sokadik előadásra beérik az is.
