Shakespeare: Macbeth / Jászai Mari Színház, Tatabánya
Szikszai a történetet Macbeth lázálmos víziójaként állítja színpadra, ami a maga mozgalmasságával stabilan meg is áll rajta.
Nagypál Gábor és Danis Lídia
Shakespeare talán legsötétebb drámájának alaptörténetét Skóciából importálta, de a hatalomra szomjazó és azért minden határon túlmenő ember alakja familiáris szinte bárhol és bármikor. Különösebb aktualizálás nélkül is. A Jászai Mari Színház és a Szkéné közös előadásában sincsen erre szükség, bizonyos pontokon így is összekacsint egymással Duncan és Malcolm népjóléti szólamokba csomagolt önös törtetése és a nézőtér. A Macbeth a színpadokon éppen ezért általában a hatalomvágy természetéről szokott szólni és nem sok jóval kecsegtetni. Szikszai Rémusz rendezése sem hallgat el semmit ezzel kapcsolatban, ám Macbeth ámokfutássá váló erőltetett menete mögé egy végzetes szerelmi történetet növeszt anélkül, hogy erőszakot tenne a szövegen.
Ebben az olvasatban Lady Macbeth nem csupán egy vérszomjas és rátarti feleség, aki saját nagyra törése eszközeként hecceli fel királygyilkosságra a bizonytalankodó Macbethet, hanem egy szerelmes asszony, aki szerelmes férje legtitkosabb vágyait is támogatja, ha pedig a szükség úgy kívánja, mert morál és félsz lohasztja azt a vágyat, akár ösztökéli is. Bevet minden női praktikát, de nem a királynéi trónra ácsingózik és nem is hatalmat akar, hanem egy önmagát megtaláló, erős és elégedett férfit maga mellett. A dráma itt nem a sorra meggyilkolt főurak halálából ered (ezekről amúgy is főként csak hírből értesülünk), és nem is a hataloméhség embert és országot leromboló természetéből fakad. Hanem abból, amit mi nézők Macbeth monológjából már az elején tudhatunk: ennek a férfinak soha nem lesz elég semmi, az asszony pedig egy olyan ponton segíti át a kedvesét, ami után az már képtelen leállni. Halálra támogatja szerelmét. Mindkettejük halálára.
Macbeth: Nagypál Gábor
Szikszai Rémusz kisebb színterekben is folyamatos tanújelét adja, hogy egy-egy jelentéses díszletelemmel varázslatokra képes, gondoljunk például a tatabányai Tartuffe akváriumára, ami a maga hétköznapisága mellett egyben az egész előadás metaforájává válik. A rendező most Fekete Anna díszlettervezővel együtt egy teljes nagyszínpadot kapott hasonló varázslatra. Egyszerű elemekből, füstből és félhomályból (fény: Gergely Erzsébet és Mervel Miklós) hoznak létre egy álomszerűen szürreális, nyughatatlan világot: Szikszai a történetet Macbeth lázálmos víziójaként állítja színpadra, ami a maga mozgalmasságával stabilan meg is áll rajta.
A kétembernyi, mozgatható kulisszák mint mészkőbe szilárdult és fekete lávába fagyott csendéletek kúsznak át meg át a színtéren, hol várfallá, hol ággyá, asztallá vagy emelvénnyé merevedve. Néha egészen váratlanul mögülük, belőlük vagy éppen rajtuk jelennek meg a színpadi alakok, máskor a téglatest tömbök maguk mozdulnak és rebbennek meg játszóként vagy dőlnek el nagy port felverő robajjal. Egy kiismerhetetlen, nyugtalanítóan dinamikus és színek nélküli világ kulisszái. Sok esetben kifejezetten találó a használatuk (például amikor az egyiken egy felszakított hasadékból másznak ki a vészlények, vagy amikor ugyanebben az elemben Macbeth embriópózba kucorodva fejjel lefelé jelenik meg) és atmoszféraként is jól működnek, azonban a második felvonás közepe felé elfogynak az ötletek és az újdonság ereje is csökken, márpedig valamit kell kezdeni velük, hiszen a színen vannak, így néhol az ide-odamozgatásuk kimódolttá és modorossá válik.
Az az ötlet viszont nem igazán talál magára, hogy a Macbethet játszó Nagypál Gábor a monológjainál a saját arcát videózza, amit ki is vetítenek a színpad hátsó falára. A nem jól látható kép, illetve a kiemelés és felnagyítás gesztusa nem ad hozzá az előadáshoz, még úgy sem, hogy ha akarjuk, értelmezhető az álom ellenpontjaként: kívülről mutatja meg nekünk azt, akinek az agyában járunk. A szemmel láthatóan és szándékoltan helyzetidegen technika (vastag kábel vezeti a jelet a megfelelő helyre, amivel a szereplők is látványosan bajlódnak) lehetne éppen egyfajta eltartó gesztus, ami előadásként leplezi le az előadást, ám mivel ennek sem társa, sem előzménye, sem következménye nincs, így mindvégig idegen elem marad.
Fotók: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház
Egy szerelmi drámához a rendezői ötleteken túl elengedhetetlen két, minimum nagyon jó színész, akik között az úgynevezett kémia is működik. Nagypál Gábor és Danis Lídia (Lady Macbeth) ezt a minimum elvárást messze felülírja. Danis Lídia megejtő természetességgel mintáz egy pajkosan kacér, hétköznapi nagyasszonyt, aki, noha folyamatosan jelzi kedvesének a megálljt, ott is próbálja átvinni a szerelmet a túlsó partra, ahol pontosan tudja, hogy már nincsen part. Nagypál Gábor, aki kisebb színpadokon többször bebizonyította, hogy képes nagy formátumú színpadi figurákat is színészkedéstől és bármiféle rápakolástól mentesen, emberléptékben életre kelteni, ugyanezt most a Jászai Mari Színház nagyszínpadán is megteszi. Macbethje az első sorban sem túlzó és az utolsó sorban is hat. Nem szenveleg és nem ágál: szenved, kételkedik és őrlődik. Danis és Nagypál nem teszik szerethetővé ezt a két nagyon is emberi alakot, akik (főként Macbeth) minden határon túlmennek, de egymáshoz tartozásukat irigylésre méltóvá formázzák, elkerülhetetlen elszakadásuk így valódi dráma.
A tatabányai társulat ismét megmutatja, hogy az egyik legjobb formában lévő hazai színházi csapat, akik ebben az esetben nem csupán azt oldják meg kiválóan, hogy a kis létszámuk miatt vannak, akiknek több szerepben is helyt kell állnia, de ami ennél sokkal nagyobb kihívás, gyakran többféle beszédmódban is azonos hitelességgel kell tudniuk megszólalni. Ugyanis az előadásban a szöveg három fordításból – Szabó Lőrinc verses, Kállay Géza klasszikusabb és Szabó Stein Imre kortárs nyelvezetéből – származik. A szerepkettőzések és -hármazások valamire való színész számára ritkán jelentenek gondot (ahogy itt sem), mi nézők viszont kicsit elveszhetünk a rejtvényfejtésben, hogy Macbeth két felvonásnyi lázálmában például mi kötheti össze Duncan király, a kapuőr és az egyházi méltóság alakját, amelyet Kardos Róbert játszik. A jelenetrend és a szereposztás praktikumán kívül vélhetően semmi. Shakespeare darabjainak színpadra állításánál nem ritka megoldás, hogy az emelkedett részeknél veretes, verses fordításokat, a prózai részeknél egyszerűbb vagy éppen kifejezetten profán nyelvezetet használnak. A színészek és a rendezés ebben az esetben lecsiszolják a verbális bakugrásokat, így, ha érzékelhető is az illeszték, az előadás nem szöveg-patchworkként, hanem életszerű hangnemváltások szerves egységeként működik.
Minden figura pontos és erős, ahogy az összjáték sem kevésbé az. Macbeth alakján kívül még egy árnyaltabb résztvevője van a történetnek, Duncan király tróntól elzavart, majd arra visszakapaszkodó fia, Malcolm. Mikola Gergő szépen viszi végig a kezdetekben jelentéktelennek tűnő, majd Macbethhez hasonlóan kielégíthetetlenül hatalomvágyó, ám Macbethtel szemben mindenféle lelkiismerettől és moráltól mentes új király egyre dermesztőbb alakját.
Jelenet az előadásból
A szerelmi fősodor mellett a rendezés másik találmánya a vészlények szinte folyamatos jelenléte, akik sáros-sebhelyesen, leprások módjára magukra csavart rongydarabokban nem csupán jóslataikat mondják el, de szabad ki-bejárásuk van magába a történetbe is: hol a tér átrendezőiként, takarítóiként, máshol lóként, vagy éppen szöveges szereplőként jelennek meg és tűnnek el a következő pillanatban. Szakács Hajnalka, Pilnay Sára és Figeczky Bence a rájuk rakott sár, illetve sebsminkben, a rájuk szabott, artisztikusan felnagyított sántasággal együtt mind „alapfeladatukat”, mind ezeket az átalakulásokat jól oldják meg, és válnak az álomszerű színpadi vízió szemléletes, pontosan beágyazott elemeivé.
Szikszai Rémusz, aki a Budapest bábszínházi A vihar című munkájából még egy bábos jelenetet is „átment” a Macbethbe, rendezőként megannyi kézjegyét hagyja az előadáson anélkül, hogy „ráülne” a darabra. Egy jól működően valamilyen előadást celebrált, ami a színházak ilyen-olyan, rendezői koncepcióval megerőszakolt vagy éppen rendezői gondolat nélküli, (hang)súlytalan produkciói mellett kifejezetten üdítő lázálom.
