William Shakespeare: Hamlet – Tatabányai Jászai Mari Színház
A Hamletet éretten, erőteljes színpadi jelenléttel megformáló Csabai Csongor ugyan az akciódús jelenetekben a leginkább energikus, szuggesztív, de a vívódást, a töprengést is meggyőzően ábrázolja.
Fotó: Prokl Violetta
„A Hamlet a világ drámairodalmának egyik gyöngyszeme, koronaékszer, Csomolungma. Végtelenül gazdag jelentéstartalommal, értelmezési lehetőséggel. Annyiféleképpen elmesélték már ezt a történetet, hogy ijesztő előállni a milliomodik olvasattal.” – ez áll a színlap előadás ismertetőjének elején, majd további, a dráma tárgyát érintő kérdések sora következik. A Hamletről írottakat eszem ágában sincs vitatni; a mű számtalan értelmezési lehetőséget kínál, minden alkotónak meglehet a maga Hamlet-víziója (ami az évek folyamán akár változhat is), ennek megfelelően az előadás súlypontjai, hangsúlyai is a darab más-más szegmenseire eshetnek. A tatabányai bemutató kétségkívül sok kérdést vett fel, vannak emlékezetes képei, okos ötletei, szellemes gegjei – hiányérzetet az kelt bennem, hogy ama bizonyos „milliomodik olvasat” nemigen körvonalazódik számomra.
Szikszai Rémusz rendezése stilizált, időtlenített környezetbe helyezi a történéseket. A minimálisan bútorozott, hátul lépcsőzetesen emelkedő, üvegfalban végződő tér, ahol az események nagy része játszódik, leginkább egy elnöki rezidencia előszobájára emlékeztet. Noha könnyen és gyorsan alakítható (néhány ülőalkalmatossággal kiegészítve rendezvényterem, kicsit lakályosabbá téve Gertrúd szobája lesz belőle), Zöldy Z. Gergely díszlete mindvégig hűvös-rideg atmoszférát áraszt magából. Ezt a hangulatot általában erősítik Szelei Mónika jelmezei is. Claudius a legtöbb alkalommal egyenruhát visel, ami még akkor is emlékeztet az ország labilis állapotára, ha Fortinbras és serege nem tűnik fel az előadásban.
Csabai Csongor és Bartos Ági
Az öltönyös-nyakkendős Osrick gyakorlatilag szolgálati személy, akinek láthatóan az az elsődleges feladata, hogy mindent és mindenkit ellenőrizzen (szövegét az ötödik felvonásban Reynaldo kapja meg), és a többi tisztviselő is jól szabott hivatalos/alkalmi öltözetet hord. Velük szemben Hamlet civilben van és egy árnyalattal lezserebbül öltözik, ám gyászt visel, következésképpen minden ruhadarabja fekete. Ezzel a sötét színvilággal egyrészt az átutazók, a vendégek (Rosencrantzék vagy a színészek) kissé szedett-vedett benyomást keltő ruhái, másrészt a női szereplők viseletei képeznek némi kontrasztot. Getrud szettjei látványos, a királyné nőiességét hangsúlyozó ruhadarabok; az egyik virtuóz módon vált feketéből fehérbe, a többi pedig élénk, piros színével ellenpontozza a sok sötét árnyalatot. Ophelia viseletei szintén a fehérre és a pirosra építenek, de fiatalosabbnak, illetve kislányosabbnak hatnak.
Noha hűvös, rideg világ tárul elénk, Claudius uralma nem tűnik kemény diktatúrának. Az előadás első felében legalábbis egy rétegzettebb hatalmi struktúra rajzolódik ki, ahol az udvari tanácsadók, hivatalnokok küzdenek a befolyásért, előremenetelért (nemcsak Polonius, de Voltimand vagy Reynaldo is, s mögöttük ott van Osrick baljós árnya). A jó fellépésű Claudiusról hihető, hogy határozott, erőskezű uralkodó, akire egy esetleges háborúban szükség lehet, és akit szoros érzelmi és érzéki szálak kötnek Gertrudhoz. Rosencrantz és Guildenstern megérkezésükkor a történetbe véletlenül és ártatlanul belecsöppenő, onnan mihamarabb szabadulni kívánó kisembereknek látszanak.
A Szellem eleinte csak titokzatosan, „szellemkép” formájában rajzolódik ki, ám mihelyst megkérdőjeleznénk létét (akár Hamlet fájdalom szülte víziójára, akár manipulációra gyanakodva), a maga fizikai valójában is megjelenik. Később többször feltűnik (az üvegfal mögött sétálva is), sőt, Hamlet és Gertrúd jelenetébe – ahol elvben tényleg csak vízióként volna helye – is belép. Nem könnyen dönthető el, hogy a heves vérmérsékletű Hamlet mennyire hisz neki; eleinte mintha kétségek gátolnák, később viszont amolyan kortárs „akcióhamletként” pisztolyt vesz kezébe, azzal lövi le minden megfontolás nélkül a függöny mögé bújt Poloniust is. Azt gondolhatnánk, hogy Claudius percei is meg vannak számlálva – nem is egészen érthető, hogy a felhevült Hamlet rá miért nem lő.
E meghatározó fontosságú dilemmán túl más kérdések is tisztázatlanok maradnak. Szikszai Rémusz rendezése több olyan szálat is kibontani látszik, amelyekkel a legtöbb Hamlet-bemutató nemigen foglalkozik, emellett a nem egy szituációt, viszonyt, konfliktust, ha nem is egészen eredeti ötletre építve, de azért az ismert, konszenzusos értelmezési hagyományoktól némiképp eltérő fénytörésben prezentál. Ám ezek közül nagyon keveset gondol következetesen végig. Vannak azért ilyenek: Ophelia modern, vagány lányból változik a történések hatására elveszett kislánnyá, Claudius és Gertrud kapcsolata pedig egészen a király lelepleződésig megmarad őszinte szerelmi szenvedélynek, amelyet akár a királygyilkosság motivációjának is gondolhatunk. De a játék egészére, a legtöbb történetszál kibontására inkább a töredékesség a jellemző, vagyis a sztenderdtől eltérő ötletek csak felvetések maradnak, nem változtatják meg a szituációkat, a viszonyokat, sőt, a történet végére szinte el is felejtődnek. Az első jelenetekben kirajzolódó hivatalnokállam koncepciója nem épül tovább, nem alakul ki valódi, vérre menő versengés az aspiránsok között.
Rosencrantz és Guildenstern feladatuktól feszengő alakjai különösebb átmenet nélkül változnak a hatalmat a szokott módon és szokott gátlástalansággal kiszolgáló udvaroncokká. Hamlet és Laertes kezdetben szorosabbnak tetsző, barátságba hajló kapcsolatának sem lesz végül különösebb jelentősége. A szerepösszevonások tradicionálisak és pragmatikusak – beleértve a Szellem és a Színész alakjának összevonását, amely nem ad kulcsot a Szellem értelmezéséhez. És nem telítődnek mélyebb tartalommal azok az ötletek sem, amelyek a narrációt és a szerkezetet érintenék (Hamlet narrátori szerepe, a színészekhez intézett instrukciók általánosabb szintje, vagy éppen a publikumnak címzett direktebb kiszólások). Így az érdekesnek látszó, a konvencióktól elütő folytatást sejtető ötletek által felkeltett befogadói érdeklődés is erősen mérséklődik a játék végére, ahol mintha már az alkotói affinitás is megfogyatkozna; Szikszai Rémusz rendezése igen kurtán zavarja le a párbajt és zárja le – az előzményekhez képest meglehetősen tradicionális módon – az előadást.
Az, hogy a befogadói érdeklődés csak mérséklődik, de nem lohad le egészen, elsősorban a színészi alakításoknak köszönhető. Király Attila jó svádájú, többnyire megnyerő modorú, néha már-már rokonszenves zsarnokot játszik, aki a krízis pillanataiban aztán kimutatja foga fehérjét. Danis Lídia felettébb vonzó és Claudiusba őszintén szerelmes Gertrudjának talán a fájdalmas csalódása a legemlékezetesebb; a színésznő néhány gesztussal, arcrezdüléssel érzékelteti azt, ahogy Claudius Hamlet elpusztítását kérő levelének megismerése után a királynéban egy világ omlik össze (ami egyúttal ártatlanságának bizonyítéka is).
Bartos Ági Ophelia vagányságát, illetve apja halála utáni kislányos elveszettségét, összezuhanását is színesen, lendületesen ábrázolja. Kardos Róbert rétegzett, precízen felépített alakítása régimódi, csak módjával törtető, többnyire valóban segíteni próbáló, családjáért aggódó Poloniust mutat, akinek akkor is megvan a méltósága, ha háta mögött gyermekei is kinevetik vaskalapossága és szószátyársága miatt. A többi epizódszerep már csak az ötletek kidolgozatlansága miatt sem tartogat komolyabb színészi lehetőséget; alakítóik inkább az adott figura egy-egy markánsabb vonást hozzák színre szakszerűen, de szükségképpen halványabban.
A Hamletet éretten, erőteljes színpadi jelenléttel megformáló Csabai Csongor ugyan az akciódús jelenetekben a leginkább energikus, szuggesztív, de a vívódást, a töprengést is meggyőzően ábrázolja. Az átmenetek, vagyis a feszültség felgyülemlésének és elernyedésének, az akcióba lendülésnek és megtorpanásnak a fázisai kevésbé kidolgozottak, de ez alighanem a koncepció réseinek következménye. Merthogy a tatabányai előadás néhány erőteljes kép és játékötlet mentén szerveződik, de ezek közt kitöltetlen rések maradnak, és a sztenderdtől eltérő kérdésfelvetések nem indukálnak eredeti, izgalmas válaszokat. Mintha tényleg kizökkent volna az idő, és sem Hamlet, sem a rendező nem akarná/nem tudná helyre tolni azt.
