Rómeó & Júlia
Újcirkuszi formát láthatott nemrég a javarészt középiskolásokból álló közönség a Fővárosi Nagycirkuszban. Új cirkuszi formát.
Egy olyan előadást, amelyben az artistaszámok kézen fogva jártak a színdarab főbb dramaturgiai pontjaival és a cirkuszművész elképesztő fizikuma, rugalmassága és hajlékonysága összekapcsolódott a színházi kifejezésmód eszköztárával. A cirkuszba (át)emelt, a cirkuszban hangsúlyozott színházi darabot láttunk. Egy kínai rúdon pörgő-forgó, a talajon biztosan álló ˗ vagyis inkább ugró ˗ Rómeót és a dróton egyensúlyozó, olykor a tissue-n szenvedélyesen csavarodó Júliát.
Nehéz Uray Péter rendezéséről írni. Ugyanis Shakespeare klasszikusának feldolgozási módja egyedi és újszerű volt: a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola jelenlegi, egykori vagy éppen végzett diákjainak 70 perces vizsgaelőadásában egyszerre voltak jelen a színházi, a cirkuszi és az amúgy a művészi eszmény alappillérei. Vagyis: együtt, figyelemmel és bizalommal, valamint hittel és alázattal. E fogalmak mindegyike képviseltette magát a produkcióban, miközben az angol drámaíró egyik leghíresebb művének története sem veszett a homályba az „egyszínű” fények és a szuggesztív, érzéki és zsigerileg ható zene mellett.
Noha csupán a dramaturgiailag legfontosabb jeleneteket fűzték fel a javarészt cirkuszi számokból álló láncra, a dráma szereplői felismerhetőek, a jól ismert szituációk kivehetőek voltak. Erről maga a rendező is meggyőződött, miután az előadást követő ún. „rendhagyó irodalomórán” ˗ vagyis közönségtalálkozón ˗ ki- és megkérdezte az ott maradt fiatalokat. Ugyan egyetlen szó sem hangzott el az előadás során, ám az ifjú artisták olykor testükkel, akrobatikus mozdulataikkal, hol hulahoppal, hol gurtnival, máskor cyrrel vagy handstanddal több érzelmet, szenvedélyt, intenzívebb lelki feszültséget fejeztek ki, mint alkalomadtán egy színész a hangjával és/vagy gesztusaival. Sokkal átérezhetőbbé, érthetőbbé vált a (az amúgy egyáltalán nem „tipikusan kinéző”) Júlia szerepében megjelenő szőke, erős és izmos testalkatú Szoó Regina kislányos személyisége, amikor láttuk, miként egyensúlyozott egy kifeszített kötélen, és miként lépkedett a kötél két végpontja között. Gyerekkor és felnőtt lét közötti állapot: a kamaszkor és a tiniség maga.
Hatásosabb volt a két család összetűzése is. Az alapdíszlettel, azaz a székekkel és az asztalokkal forgó, azokon átforduló, vagy ikáriát használó artisták artisztikusan fordultak egymás ellen. Élükön a házaspárokkal: a visszafogottabb és elegánsabb öltözetű Dienes Istvánnal és Göttler Andreával (alias Montague-k), továbbá az extravagánsabb és lezserebb megjelenésű, hosszabb szőke hajú Terebesi Tamás és Farkasházi Ildikó (alias Capuleték). Kifejezőbb volt a három (szálkás és nyúlánk) barát, Benvolio, Mercutio és Rómeó baráti szövetsége és pajtási viszonyuk, amikor ők hárman ˗ azaz Kassai Benjamin, Biritz Ákos és Fehér Ádám ˗ individuumként, mégis egy koreográfia részeként csúsztak és pörögtek fel és le a kínai rúdon. De az is említésre méltó volt, ahogyan Horváth Judit dajkaként, a talajgyakorlatok során óvta és biztatta is egyben Júliáját ˗ ilyen és ehhez hasonló, lelki folyamatokat és emberi viszonyokat mutattak be a porondon. Színházi érvényességgel és cirkuszi látványossággal, ügyességgel.
Az előadás leghatásosabb, legdinamikusabb jelenetei a halálesetek voltak. Nemcsak a szerelmes pár ominózus öngyilkossága kapott költői ízt a már-már fizikai színházba illő mozdulatoknak és a megfeszített, mégis lágy testtartásoknak, pozícióknak köszönhetően, hanem a dráma első áldozata, Mercutio halála is földöntúli jelentéssel bírt. Biritz Ákos gurtnin bemutatott egyéni száma elemelt volt, de nem túlzó. Szenvedélyes és fájdalmas, de nem fárasztó vagy giccses. Szépen volt fenséges. Ahogyan lelkünk mélyén megéljük egy szerettünk elvesztését. Vagy ahogyan elképzel(het)jük a halált, a lélek eltávozását. És nagy szerencsénkre hasonlóan költői momentummal zárult le a két fiatal szerelmes tragikus története: az alapvetően a produkció folyamán fekete-fehér ünneplőben mozgó tömeg ˗ kalapjukat a Rómeót és Júliát tartó ravatalra dobva ˗ részvétüket és gyászukat fejezték ki szép sorjában. Kalapjukat a Rómeót és Júliát tartó ravatalra dobták egyesével. S eközben a ravatal felett az Éj vagy a Halál angyalaként ˗ ahogyan később az egyik tanuló fejtette meg a beszélgetés során ˗ lebegett a karikán Simonyi Boglárka. Aki, nem mellesleg, ezüstös ruhájában, egyfajta Hold-szimbólumként emelte meg – szintén hulahopp számával – a Capulet-bál ünnepélyességét. Hold, Éj, Halál. Ami megfoghatatlan és elmondhatatlan az életben (s talán a színházban is csak ímmel-ámmal), az megvalósíthatóvá vált a maga fizikalitásával és testiségével a cirkuszban.
Uray Péter
És a nem mindennapi, újcirkuszi káprázat mögött végig ott volt a szerző. Shakespeare zseniális dramaturgiája, érzékenysége és emberismerete vezette a mostani feldolgozást is. A megunhatatlan angol mester újabb kifejezésmódra tett szert. Uray Péter és a Baross ifjú artistái többet hoztak létre a Rómeó és Júlia című előadásnál: megteremtették Shakespeare-t a porondon.
