Sacra Hungarica / Stúdió K Színház
Egy elképzelt, hazai függetlenszínházi társulat minket tisztel meg azzal, hogy bűneit megvallva, elénk tárja megvilágosodásának történetét.
Fotó: Véner Orsolya
Hét szürke szék áll velünk szembe, egyenes vonalban. S van ebben a mozdulatlan, ránk meredő oppozícióban valami demonstratív erőkifejtés. Megnyugtatóbb volna talán, ha félkört, vagy egészet formálnának. Valaki mások belügye lehetne mindaz, ami elkövetkezik. De nem ez a célja sem Urbán Andrásnak, a rendezőnek, sem Gyarmati Katának, a dramaturgnak. A hét ragyogó színész révén pedig megtapasztaljuk, miből áll össze, miként működik, s mivé lesz a gyakorlatban a nemzeteszme készületlenek által elrajzolt tudománya napjaink Magyarországán.
Csengő cimbalomhangok peregnek a levegőben. Egyenként érkeznek a játszók. Hétköznapi ruhákban jönnek, de már érezhetően szerepben vannak. Spilák Lajos, mint legidősebb, erős mimikával – „Tudjuk, amit tudunk.” – néma monológot ereszt meg bevezetésül. Fehér ingben, bajszosan és fenségesen, mintha folyvást lovon ülne, kapcsolatkereső izgágasággal robban be Sipos György. Nagypál Gábor könnyed és elegáns, kedvesen biccent az ismerősöknek, méltányolja, hogy jelen vagyunk, s felhúzott szemöldöke csupa ígéret. Lovas Dániel hol maga az agresszív szorongás, hol a rendíthetetlen, piknikus nyugalom. Homonnai Katalin piros bőrkabátkában, Nyakó Júlia nagyasszonyi feketében állít be, őket várják a szélső székek. A középső hely még üres, s mintha kapna még egy kis fogadó-fényt is. Várunk. És nem hiába, mert borsózöld szoknyanadrágban, fekete csipkés, kombiné jellegű topban, nyakában sűrű köves, virágforma, fekete ékszerrel, bezúdul középre a harcos ifjúság, Pallagi Melitta. Kis nyögdelések után feltartóztathatatlanul és gáttalanul beszélni kezd. Hogy ő hitte. Hogy Soros. Meg minden. De ma már nem. S hogy most elmondják. Hogy bocsánat. Mert már tudják.
Spilák Lajos és Nagypál Gábor Fotó: Véner Orsolya
Kirajzolódik az alaphelyzet: egy elképzelt, hazai függetlenszínházi társulat minket tisztel meg azzal, hogy bűneit megvallva, elénk tárja megvilágosodásának történetét. Ők az élő példa, a megtestesült ideológiai végkifejlet, az átnevelés végeredménye, akik már tudják és terjesztik a tant, hogy például a liberalizmus egy gyermekbetegség. A központi kommunikáció itt termékeny talajra hullott: a gyanakvás, a megvetés, a félelem és a rosszhiszeműség, a labilis gőg és a mindentől való befolyásolhatóság iszonyú kevercse ömlik elénk. A kába gondolattalanság, a kirekesztő véleményezés azonban egyszer csak fölgyorsul, s kezdetét veszi az ítélet-idő.
Nincs itt semmi „kitalálva”. Az az elborzasztó, hogy „megtalálták” a legjellemzőbb közhelybombákat és gyűlöletpetárdákat. Ami elhangzik, azzal van tele az ország, mindannyiunk riadalmára. Vidéki alázza a pestit, pesti a vidékit, acsargó gonoszok lesznek a szédelgő boldogtalanokból, s az általános árvaság tényleg oda fut ki, hogy nekünk már – ahogy mondani szokták – „a szar is keserű”. Nyakó Júlia figurája kezdi énekelni a mádéfalvi veszedelem emlékét őrző, szépséges, bukovinai bujdosódalt, mely azon nyomban torkunkon is akad. „Nekünk a legszebbik estét/ Fekete színre festették…” – hangzik föl az ének, s azon muszáj elmerengenünk, hogy a hajdani menekvők, a régi szabadságra törekvők bánatát nem jogtalanul használja-e itt ez a maroknyi tántorgó magyar. De nem, hisz ez közkincs. S amint azt Mérei Ferenc mondta sokszor: „Drágám, ha ő úgy érzi, akkor az úgy van”. Mármint az érzékelő számára. Ezzel kell tehát valamit kezdeni.
Fotó: Véner Orsolya
Az első dinamikai váltópontot a dal elhangzása után földre terített, piros kockás abrosz, a rája szórt, porhanyó, fekete föld, s a „vér”-ként rácsorgatott folyadék sárrá dagasztása adja. Várná az ember, hogy mint általában színházban szokás, elérjen hozzá az édes málnaszörpszag, de vörösbor az! S érzékenyebb témák jönnek. Szó esik nőkről, csont-buziságról, mongolokról, olaszokról, az együttélés keserveiről, pfujolva említett mediterránokról, Szent Istvánról, Máriáról, az árja népek kulturális alapkódjáról, s arról, hogy mi lényegében istent képviseljük. Itten. Csak hogy tudjuk.
A mindennapi élet általunk már apatikusan fogadott, központi átszervezéseihez hasonló őrült ötletek jönnek. Ne este, hanem reggel legyen a művészi alkotómunka ideje. Írjuk elő! Legyen így! Hopp! Legyen úgy! Mi az, hogy az meg fasizmus? „Avval meg mi a baj?” Nahát! S gyermeki egyszerűséggel elmagyarázzák az összefogott vesszőnyalábok praktikus működését.
Fel lehet róni a történetfilozófiai művek citátumaiból és a mindennapok beszólásaiból formált szövegkönyv gazdáinak, hogy ez a magasba tartott kommentfröcsögés és meccsmoraj nem a valóság, túlzás ez, ilyen sűrítésben. Csakhogy a nagyszerű Medgyessy Ferencet kell idézni erre, aki amikor egy tanítványa leszólta egy művét, mondván, hogy „Mester, a lónak nem ilyen vastag a nyaka!”, azt válaszolta: „Nem lú ez, fiam, hanem szobor!” Amit pedig látunk, az színház, és nem is akármilyen.
Fotó: Doma Petra
Jön a másik fordulópont. Az eddig csak bénázó bűnvallók fölemelkednek, s a székekről fölállva ránk mozdulnak. Jönnek. Antal Attila egyre vadabb metálmuzsikájára szögletes angol sorok nehezülnek, olyan egyszerű a szövegük, hogy jól érteni a belőlük áradó harsogó gyűlöletet és a fenyegetést. Ide ne gyere, te, te, TEEE…. A bimbózó babonaságok, a kezdeti sugallatok és fenyegetések összeadódnak, a szörny részei összekapaszkodnak, a rítus tetőzik. A rángatózás tánccá, nyilazó harcosok dübörgésévé válik, a szétlocsolt ketchup savanyúja összekeveredik a magyaros húsgombóckonzervek beltartalmának férfi felsőtestekre kent harci kulimászával. A mulatónóták pattogós, ropogós operettbetétekké változnak, van Zerkovitz és Kálmán, és délibábos Hortobágy, összerogyásig. A beálló sötétben a szétkent anyagok a viszontlátott gyomortartalom nehéz szagává állnak össze.
A kolozsvári születésű, s Baumgarten-díjjal kétszer is kitüntetett történetfilozófus, a szellemtörténettel foglalkozó Joó Tibor 1945-ben Budapest ostroma alatt halt meg, súlyos sérüléseket szerezve. Az ő gondolataiból idéznek az alkotók a produkció kísérőszövegében: „A magyarság kettős aspektusú jelenség – egyrészt etnikai-nyelvi egység (nép), másrészt szellemi tényező, amely politikai egységgé válik (nemzet). Mindezeken túl a magyar nemzet nem a vér, nem a nyelv, nem az államiság által teremtett jelenség, hanem merőben szellemi tényező is (genius).” A szerzőről szóló más ismertetésekből az is kiolvasható, hogy „A Joó Tibor-i nemzeteszme magja a befogadás fogalmán és gyakorlatán nyugszik… A nemzet egy erkölcsi felelősségvállalás és odafordulás, azaz nem születés kérdése, hanem azzá válás dolga. A magyarság vállalás kérdése. Nem elég magyarrá születni, azzá is kell válni! A nemzet hivatásközösség, amibe nem lehet beleszületni, de belekényszeríteni sem lehet senkit!”
E tudósi nézeteknek csak sérült töredéke ér el azt utca emberéhez. A sokat emlegetett pogány karizma és a keresztény dicsfény mára összezagyválódott, s a legveszedelmesebb kártevő, a „meg nem gondolt gondolat” hergeli a kesergőket. Felnőtt-elődás ez. De fölösleges az alcímében emlegetni a hazaszeretet fogalmát. Nem arról van szó. A megvezetettek tragikus összeomlását látjuk.
Fotó: Véner Orsolya
A kiváló csapatmunkából is kiemelkedik az ifjú Pallagi Melitta színészi teljesítménye. Megrendítő az odaadás, mellyel megmutatja, miként veszi át a honleányi hazaszeretet helyét a hevült hisztéria, miközben a gondolkodást felváltja az irányított gyűlölködés, s a csatazaj kábulata. „S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jogokat, / hát uj gyalázat egymás ellen /serkenti föl a fajokat.” Egyszerű eszközökkel élő, fájdalommal telített közösségi színház ez. Pontos látlelet a korról, mikor – ugyanúgy, mint ahogy József Attila írta 1937-ben – „a könny lángba pereg – / űzi egymást a bosszuállás / vágya s a lelkiismeret.” Embert próbáló, nehéz időket élünk. S a legnagyobb szolgálatot teljesíti a színház, ha a maga módján szembesít ezzel bennünket.
