Sarkadi-Fábri-Nádasy-Vincze: Körhinta / Nemzeti Színház
A happy enddel végződő szerelmi történet archaikus rétegei válnak hangsúlyossá.
Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, legalábbis így tartotta Ludwig Wittgenstein. Nem mernénk döntőbírók lenni abban a kérdésben, hogy mennyire volt igaza vagy sem. Az ellenben bizonyos, hogy az osztrák filozófus sokat idézett paradoxonját némileg átértelmezve a Nemzeti Színház Körhinta című előadása sokat hallgat ugyan, de máshogy azért beszél, csak a nyelv más egy kissé, mint a jól megszokott. Kevés próza, ám annál több mozgás, ének és főleg tánc. Ha már nem elég a szó, az akadozó dialóg, még mindig ott az ének, amellyel a világba lehet kiáltani az örömünket éppúgy, ahogy a valóban elmondhatatlannak érzett fájdalmainkat is.
ifj. Vidnyánszky Attila, Kiss Andrea
Vidnyánszky Attila hajlamos lélektani fogantatású, kőkemény prózai darabokból tánc-, de legalábbis mozgásszínjátékot rendezni. Nagyon kialakult képi világú és eszköztárú rendezőként a forma és a tartalom összeegyeztetése a legkritikusabb, a legproblematikusabb pontja az előadásainak. Ezúttal azért beszélhetünk maradéktalanul megvalósuló koncepcióról és sikerről, mert a falusi környezetben játszódó, happy enddel végződő szerelmi történet archaikus rétegei válnak hangsúlyossá. A fény és az árnyék, az élő zene és a csend, a mozgás és az állókép kettőssége alkotják a megkapó jelenetek dinamikáját.
A Nemzeti előadásának alkotói jó érzékkel emelték ki Sarkadi Imre és Nádasy László művéből, Fábri Zoltán megunhatatlan filmjéből s az 1950-es évek magyar valóságából a Körhintát. Vincze Zsuzsa dramaturg adaptációjában nincsen kommunista mezőgazdasági doktrína, a kollektivitástól vonakodó vagyonos gazdák, az úgynevezett „kulákok”, illetve nincs dilemma azzal kapcsolatban sem, hogy a már belépett paraszt mikor lépjen ki az egyértelműen a csőd felé haladó termelőszövetkezetből. Ehelyett az időtlenség magyar falujában játszódik a cselekmény, ahol mindig a zsíros, a szépen fialó termőföld, és a pénz az úr. Ez határozza meg az érzelmi kapcsolatokat, ahogyan a szigorúan zárt közösség társadalmi hierarchiáját is. Nem számít, hogy ki kit szeret, kinek ki a kedvese, csak az, hogy mennyi hasznot remélhet az élete alkonyán járó generáció az utódoktól. Elvégre nem azért gürcöltek az öregek annyi éven át, hogy most az egész pocsékba menjen, holmi szerelmi hevületek és szimpátiák miatt.
Kiss Andrea, Cserhalmi György, Farkas Dénes
A hagyományos falusi élet szokásrendje adja a keretet az előadáshoz. Az is könnyen elképzelhető, ami nem történik meg valójában a színpadon. A házasság, a gyermek(ek) születése, a konfirmálás, és a temetés. Bejegyzés a családi bibliába az utódok miatt, hogy dokumentálni lehessen, mi mikor történt. A konkrét színpadi szituációk közül a búcsú, és a lakodalom nagyon is hétköznapi pillanatai rituálévá, metafizikus pillanatokká lényegülnek át Zsuráfszky Zoltán koreográfiája nyomán a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjainak előadásában. Az egyszerű más dimenzióba kerül, más fénytörést kap, így túlmutat saját magán, mitikus lesz. A mozgások nemcsak aláfestenek, és feszült atmoszférát teremtenek, hanem jellemfestő erővel is bírnak. A próza és a tánc harmonikusan illeszkedik egymáshoz, ugyanakkor nagyon intenzív jelenlét szükségeltetik ahhoz, hogy a színészek a színes forgatagban megállják a helyüket, és egyenrangú partnerek legyenek.
Farkas Dénes, Kiss Andrea, Szűcs Nelli
Kiss Andrea Mariként szép ívet rajzol: kezdetben gondtalan fiatal lány, aki fokozatosan fordul szembe a szüleivel, és kiáll szerelméért. Az utolsó jelenetben Bíró Máté a kezét nyújtja Marinak, aki ezt először nem fogadja el, hanem megkerüli társát, és a másik oldalról csúsztatja tenyerét a fiúéba. A jelzés egyértelmű: nem a lányt választják, sokkal inkább ő választ, és ezzel bocsáttatik be végleg a felnőttek világába.
Jelenet az előadásból Fotók: Gordon Eszter
A többiek – a legjobb napjaira emlékeztető Cserhalmi György, a mindig megbízható Szűcs Nelli, az egyre formátumosabb ifj. Vidnyánszky Attila és a tehetséges Farkas Dénes – elsősorban nem karaktereket játszanak, inkább felmutatnak egy-egy alapmotívumot a figurákból, amelyek erősítik az összművészeti dimenziók felé kacsingató előadást. Valójában nem túl hálás a feladatuk, ám alakításaik szépen simulnak a produkcióba.
