Szálinger Balázs: Köztársaság / Zsámbéki Színházi Bázis
A szerethető előadás azt sugallja, hogy nem találtatott meg az államforma, amely a többség számára (legalább valamennyire) kielégítő lehetne.
Fotó: Gergely Beatrix, Zsámbéki Színházi Bázis, Facebook
Meglepetést okoznak a lecsupaszított prózaként ránk zuhanó, rövidre formált versmondatok. De mégiscsak líra ez, méghozzá nem is akármilyen, amelyet metaforák és hasonlatok nem díszítenek. A legtöbbször mindössze három-négy szóból álló, szenvtelen kijelentésként hangzó mondatok sorátlépései adják a szöveg drámaian lüktető ritmusát. Szálinger Balázs 2012-ben megjelent, Köztársaság címmel írt drámája, bár „csak” két cselekményszált működtet, a témáját tekintve mégis shakespeare-i, a fogalom legnemesebb értelmében, hiszen azt vizsgálja, hogy meddig mehet el a vezető az általa elképzelt közjó érdekében, hol van a határ, ha a hatalom megszerzése és megtartása a tét. Ahogy nem hiányzik a darabból a kellő filozófiai mélység és a véres vég sem.
Időszámításunk előtt 75-ben az ifjú, politikusi pályafutása elején járó Gaius Julius Caesar Pharmacussa szigetén kalózok fogságába esik. Az ambiciózus kalózvezér, Hariszteász csakhamar rájön, hogy micsoda kincset vetett a sors az útjába. Előbb még csak a busás váltságdíjban bízik, később elgondolkodik azon, hogyan tudná használni a saját céljaira a rendkívül intelligens és gyakorlatias gondolkodású fiatalembert a szigeten, ahol egy anarchista állam megalapozásán munkálkodik. Grandiózus terveit azonban lánya és a szakács titkos szerelmi kapcsolata meghiúsítja.
Gémes Antos, Pál András Fotó: Toldy Miklós
Horváth Illés debütáló rendezése jól használja a Zsámbéki Színházi Bázis Rakétabázisának koszlott, sokat látott hangárát. Felütésként elmaszkírozott figurák rendezik be a teret; szőnyegeket, dobozokat, tartályokat cipelnek be – ezzel teremtve meg a haramiák államának átmeneti otthonosságát. Az első felvonásban több a rendezői ötlet, némajátékokba fogalmazva jelenítődik meg Sophia (Horgas Ráhel) és Miró (Ágoston Péter) őszinte szerelme, szembeállítva Délea (Lovas Emília) és Hariszteász együttlétével. A színészek változó intenzitással támogatják a rendezői elképzeléseket.
Kellemetlen meglepetés például az általában megbízhatóan jó, ám ezúttal feltűnően invenciótlan Nagy Mari. Az erőtlenség különösen a Dadus gyönyörű monológjára igaz, amely a nők testi-lelki kielégítetlenségétől bepállott szoknyákról szól(na), valamint a férfiakról, akiket valahogy sohasem a kellő időben engednek el a hölgyek, ha egyáltalán képesek erre.
Gáspár Tibor Hariszteász szerepében magabiztosan egyensúlyoz a közönséges bűnöző és a társadalmi problémákra érzékeny, idealista magánember között. Az alapjaiban jó szándékú, ám zavaros, a kommunizmussal és az anarchiával kacérkodó ideológiája nem jelenthet valódi alternatívát a rómaiak formailag erős, ám belül sok-sok hazugságra, embertelenségre épülő köztársaságával szemben. Julius Caesarral közös jelenetében találva érezzük magunkat a nézőtéren, amint gyorsan körbepillant a színpadon és közli, hogy a demokrácia, valamint a köztársaság mint államforma nem működik.
Gáspár Tibor Hariszteászként magabiztosan egyensúlyoz a bűnöző és az idealista magánember között Fotó: Gergely Beatrix
Takács Géza kezdetben unottan arrogáns pökhendinek mutatja Julius Caesart, hogy aztán a zárlatban gépkocsival és saját sofőrjével induljon Róma meghódítására. A színész játéka többet ígér az első felvonásban, mint amit a későbbiekben adni tud, mert a kissé feminin patríciusi gőgön nem üt át eléggé a leendő uralkodó észbeli fölénye. Ezért nem eléggé éles a vitája a Hariszteásszal.
Mindvégig jó Mészáros András, mert sikerrel hangsúlyozza, hogy Cirrusnak titkai vannak. Megbízható társat, odaadó barátot alakít, és mindenekelőtt az embert, akit bárhogyan ver a sors, vagy éppen valamelyik kalóz, esetleg gazdája keze, soha, egy pillanatra sem veszít a méltóságából.
A szerethető előadás azt sugallja, hogy nem találtatott meg az államforma, amely a többség számára (legalább valamennyire) kielégítő lehetne. Mindebben nincs újdonság, ám éppen a fentiek miatt a zárlat arról szól, hogy mindig lesz legalább egy csalódott, mindenét és mindenkijét elveszítő idealista, aki végső elkeseredésében robbantani készül. A Zsámbéki Színházi Bázison a Köztársaság hullámzó színvonalú, amelynek tagadhatatlanul vannak jól eltalált pillanatai, de a főbb figurák egyszerűbbek, hamarabb kiismerhetőbbek a kelleténél, és ez nem lendít az összhatáson. Szálinger Balázs formátumos drámájában maradt még felfedeznivaló.
