Rengeteg fordulópont volt az életemben

|

Interjú Bereményi Gézával

A Kossuth-díjas író Magyar Copperfield című, 2020-ban megjelent önéletrajzi regénye a Libri irodalmi díj tízes döntőjébe került, eredmény majd májusban lesz. Míg az író említett regénye hatalmas siker és gyorsan fogy a könyvesboltok polcairól, addig megjelent az Azóta is élek című elbeszéléskötete, sőt, már látótávolságban a következő mű is…

Bereményi Géza és Szabó B. Eszter         Fotók: Keszte Bálint

Min dolgozik most?

A Magyar Copperfield folytatásán. A címe – majdnem biztos – Egyetemeim lesz, mert az egyetemi időkről szól.

Az egyetemi évektől, és meddig?

Az egyetem végéig, illetve még egy-két év utána. És akkor befejezem.

Miért?

Azért mert az ember élete – leírva – addig érdekes, amíg fel nem nő.

Miért nem érdekesek a karrier évei?

Az az időszak egész másképp telik, mint azok az évek, amelyekben a helyedet keresed a nagyvilágban. Az ember elkezdi keresni a foglalkozását is, aztán megtalálja; ugyanakkor a munkával töltött éveket szerintem nem érdemes irodalmi anyaggá formálni.

Még egy művészemberét sem?

Nem. Egy tapasztalt, nyugdíjas professzor egyszer azt mondta nekem, hogy a kisgyerekkor hosszú, a gyerekkor megint hosszú, a kamaszkor is, az ifjúkor is, de amikor az ember belép a munkahelyére, és az első nap után kisétál az ajtón, kiderül, hogy a nyugdíjba lépett ki. A munka tagolja az életet, összesűríti, másfajta időérzékelést ad. Aki a karrierjéről ír, szerintem valamiféle szakkönyvet alkot; én úgy gondolom, hogy az élettel való ismerkedés sokkal érdekesebb és jelentősebb, mint a munkával eltöltött idő. Ha valaki leírja a karrierjét, sokszor inkább dicsekszik, és általában a saját neve lesz a mű címe. De azért a munkám legeleje, a kezdet benne lesz, mert az érdekes.

Hogyan kezdődött?

Megjelent egy novelláskötetem, amit huszonhárom évesen írtam, a hosszú nyomdai átfutás miatt huszonnégy éves koromban jelent meg. Aztán azonnal szakítottam az irodalommal, mert megutáltam.

Miért utálta meg rögtön?

Megutáltam a környezetet, a korabeli kiadói világot, hosszú történet, de többek között ezzel zárul majd a most készülő könyv.

Nem volt tehát csábító abban az időben írónak állni?

Nem, egyszerűen nem volt olyan a légkör. Így azt mondtam hevesen, hogy én az irodalmat abbahagyom örökre, és nem fogok magyar nyelven alkotni. Akkor nem gondoltam, hogy később majd folytatom, hisz adódott más is, elkezdtem dalszövegeket és filmeket írni.

Az irodalom terén kik voltak a mesterei?

Az egyetemi társaim, egyébként az ő történetüket, sorsukat is szeretném megírni a most készülő könyvemben. Érdekes a velük való találkozásom, magamban mindig ködlovagoknak hívtam őket. Nekik hazudtam először, hogy írok.

Hazudta?

Igen, mert azt mondták, te egészen biztosan írsz. Be akartam bizonyítani, hogy ez így van, szóval kipróbáltam.

Úgy tudom, az első novelláskötete is egy apró hazugsághoz köthető…

Igen, írtam két novellát, kérdezték, hogy van-e egy kötetre való. Mondtam, hogy van, majd hazasiettem és gyorsan megírtam őket. Aztán folytatódott, becsalogattak az irodalmi életbe, de körülnéztem és azt mondtam, nekem ez nem kell.

Mi történt?

Ez egy kicsit messzire nyúlik vissza. Vidéken, Pápán jártam a gimnázium utolsó két évét, miután távoznom kellett Pestről. Ezután felvettek az egyetemre, de jött a postás és azt mondta, maga most nem fog szeretni engem, és odaadta a katonai behívómat. Ekkor bántam meg, hogy nem színleltem valami betegséget… Elkezdtem magyarázni neki, hogy hiszen engem fölvettek az egyetemre, két hét múlva kezdődik. De kiderült, hogy van egy új rendelet, ami kimondta, hogy aki bevált a sorozásnál, őt tizenegy hónapra egyetemi előfelvettként katonának viszik. Orosházára kerültem, jó messze Budapesttől, és ott voltam tizenegy hónapig katona, Pestre meg nemigen járhattam föl, mert gyakran voltam laktanyafogságos…

Miért? Mit csinált?

Különböző dolgokat, a tiszteknek mindenesetre szemet szúrtam. Ezeket a katonakalandokat nem akartam megírni, csak az ezt követő fordulópontot: megérkeztem Budapestre, ahol három éve alig voltam. Édesanyámhoz mentem, így kezdődött az egyetem. Két-három hétig nem ismertem senkit, úgy éreztem magam, mint egy vidéki, aki először van Budapesten, szinte nem ismertem rá a szülővárosomra. Megismerkedtem egy lánnyal, aki az egyetemi évfolyamtársnőm volt, de jött egy Bódy Gábor nevű fiatalember, aki feltűnően magas, jóképű, magabiztos volt, és egy este – az Eötvös Klubban – pimaszul odajött, és felkérte táncolni a lányt, akivel én jártam. Majd leült az asztalunkhoz, belém akart kötni, de végül úgy lekötöttem az érdeklődését, hogy három napig el sem váltunk egymástól. Hazakísértük a lányt, aztán három napig beszélgettünk, megmutatta a novelláit, kérdezte, hogy én is írok-e. Három nap múlva szombatra beszéltünk meg találkozót az Astoria aluljárójába, ott elolvasta ő is az írásaimat. Tetszett neki és kiderült, azért éppen ezt az időpontot beszéltük meg, mert ekkor gyülekezett néhány fiatal íróból álló társaság egy magánlakásban. Ekkor már Bódy Gábor bekonferált engem, és nekik is tetszettek az írásaim, de rögtön az elején közölték velem, hogy ők nem akarnak nyomtatásban megjelenni, mert az megalkuvást jelent, hiszen mindent cenzúráztak. Ezért kéziratban – szamizdatban – akarták terjeszteni az írásokat. A társaságban volt még Ajtony Árpád is, aki ezután elhívott a lakására, megmutatta az írásait, és emlékszem, akkor azt éreztem, hogy soha nem olvastam még ilyen jókat. Ő lett a másik mesterem.

„Ráültetett a térdére, ide-oda ingatott, mint valami dajka, majd azt mondta, na állj fel, mostantól író vagy

Tehát Bódy Gábor és Ajtony Árpád a két mestere?

Igen. Árpi javaslatára írtam a szakdolgozatomat Mándy Ivánból, mert neki – Csáth mellett – ő volt a kedvence. Mondtam, hogy rendben, bár kismester. Erre azt mondta, ez hatalmas tévedés. Még azt is megmondta, Czine Mihálynál írjam. Rögtön emlékeztettem rá, hogy ezzel az a gond, hogy Czine népi író, míg Mándy városi mester. Erre azt mondta Árpi, ez egy nagyon buta megkülönböztetés, és hogy ez a népi-urbánus ellentét már régen nem létezik, csak hazudják, hogy van. Gyorsan megkerestem Czine Mihályt, akinek nagyon jólesett a választásom, és rögtön mondtam neki, hogy ez a népi-urbánus ellentét egy blöff, egy hazugság. Látszott rajta, hogy átgondolja, majd azt mondta, igen, tényleg. Egyébként Ajtony Árpád volt, aki íróvá avatott.

Ez mit jelent?

Ráültetett a térdére, ide-oda ingatott, mint valami dajka, jobbra-balra, majd azt mondta, na állj fel, mostantól író vagy. Ő aztán a filmgyárba ment dolgozni, mint dramaturg, amit én akkor megalkuvásnak tartottam. Sőt, beadta a Magvetőhöz egy kötetét, de a kefelevonatot végül nem vitte vissza, mert nem akarta kiadatni. Aztán egyszer azt mondta, azért lettem dramaturg a filmgyárban, hogy megkaphassam az útlevelet Nyugatra, holnap elutazom tehát Párizsba, és nem jövök vissza többet.

Ahogy most mesél erről a korszakról, az jutott eszembe, hogy vajon könnyebb-e az egyetemi évei között kutatni, mint a Magyar Copperfield eseténél, ahol a gyerekkorában kellett?

Nem lehet összehasonlítani a kettőt, mert amennyire más az életkor, annyira más a megközelítési mód is. Az első emlékképtől a tizennyolc éves koromig tartó időszakot kronológiai sorrendben írtam, egymást követik a fontosabb események. Ez most egy rövidebb szakasz, olyan öt-hat év, és egészen másképp nézi már az ember a világot, hiszen szinte felnőtt. Tizennyolc éves koromig fel sem merült a felnőtté válás, rengeteg fordulópont volt az életemben.

Lelki értelemben nem esik nehezére a visszaemlékezés?

Nagyon érdekes folyamat ez, sok olyan emlékkép is akadt, amelyekről nem is tudtam, hogy a fejemben vannak. De előfordult az is, hogy más véleményem alakult ki bizonyos eseményekről, mint amit addig gondoltam. Sőt, olyan összefüggéseket találtam az életemben, amelyekről korábban fogalmam sem volt. Olyan ez, mint egy önanalízis.

Például a Magyar Copperfieldből kiderül, hogy ’56-ban, tízévesen, a sortűz után áthaladt a Kossuth-téren a halottak között. Ilyen súlyt hogyan lehetett ilyen sokáig elhallgatni?

Ekkorra már rengeteg dolgot titkoltam, ahogy Magyarországon mindenki. A szüleim aznap este hazajöttek, és egy szót sem szóltam nekik az egészről.

A rendszer sajátossága volt, hogy az ember nem beszélt?

Igen. A háború utántól nagyon sokáig… Egyetemista koromban is rengeteg titok vett körül, szinte hozzászokott az ember.

Az igaz, hogy Cseh Tamás azt hitte Önről, hogy besúgó?

Igen, bizalmatlan volt. Sok rendőrségi ügybe keveredett, a hatvanas évek legvégén előfordult, hogy március tizenötödikén diákmozgolódások voltak Budapesten, amire Tamás is elment. Aztán őt később megfenyegették.

Mi a helyzet a Kádárról szóló filmsorozat-tervvel?

Akartam egy nyolcrészes filmsorozatot készíteni Kádárról, de végül azt mondták, írjak inkább Petőfiről. Meg is írtam Nyáry Krisztiánnal együtt, de végül ebből sem lesz semmi.

Ez hogyan érintette?

Óriási megkönnyebbülés volt. Így folytathatom a Magyar Copperfieldet.

Amit kézzel ír…

Igen, a feleségem viszi gépre. Az írásképen egyébként látom, hogy minőségileg jó-e, amit írok.

Mikor jelenik meg?

Nem tudom, az is lehet, hogy csak három év múlva. Még türelmet kérek…

CÍMKÉK: