A lehetetlen megkísértése

|

Recirquel, Ima

Transzcendens állapotba, meditatív elmélyültségbe kerülni a légben, és ebbe az állapotba hozni a közönséget is, hogy teljesen magába nézzen, de akár közben szárnyaljon, az lényegében a lehetetlen vállalása. És ebből a lehetetlenből sok mindent mégis teljesít a Müpa társulatának, a Recirquelnek az Ima című előadása, Vági Bence rendezésében.

Fotók: Hirling Bálint

Belépve a Müpa mellett álló sátor előterébe mindenki kap egy imaszalagot, amit, ha akar felakaszthat az ezekből a szalagokból épülő, háló alapú, nagy imafalra, amin mintha élnének, mintha az őket a falon elhelyező emberek lelkét testesítenék meg. A legkisebb légáramra is megmozdulnak, libegnek-lebegnek. Szépen megvilágítva olyan ez az imafal, mint egy szinte testetlen nagy lény, ha valaki beleképzeli, Isten benyomását is keltheti. Vannak akik megbabonázva, hosszan bámulják, mások diskurálnak. A kezdés időpontjában az eddigi fényességből hosszú, sötét folyosóba vezetnek be minket. Ha úgy tetszik, ekkor hatolunk be az ismeretlenbe, az eddigi ráhangolódás után ez a beavatás első stációja. Az előadás tere az eddigiekhez képest meglepően tág, a benne elhelyezett székeket, puffokat leszámítva lényegében üres a jókora sátor, ami mintha a tejút közepe lenne, mert a sátoron lévő ezernyi kis lyukon átszűrődő fény mintha a csillagos világmindenséget imitálná. Olyan a megvilágítás is, mintha a sátor teteje nem is létezne, mintha a messzeségbe, a totális végtelenbe néznénk. Ami kint tömegnek látszott, az bent szétoszlik. Nem széksorok vannak, körbe-körbe szétszórva helyezték el az ülőalkalmatosságokat, így mindenki elkülönülhet, senkinek nem kell kényszerűen belelógnia a másik aurájába.

Amikor bemegyünk már középen áll egy lepelbe burkolódzott alak. Nem moccan, mintha nem is élne, az arcát sem látjuk, csak rendületlenül áll és áll. Rövid idő után nem is őt figyelem már, hanem a közönség tagjait. Érdekes embermustra, látszik, hogy van aki már ráhangolódott az áhítatra, mások még rendületlenül dumálnak, behozták a hétköznapi énjüket a szakrális térbe. Vegyes a közönség, de azért többségben vannak a fiatalok.

Lassan, mint aki életre kel, mint akinek be kell járatnia minden porcikáját, mozdul meg a férfi. Kicsit szögletesek is még ezek a mozdulatok, mint amikor A fából faragott királyfiban a bábu megmoccan. Persze hamarosan lekerül róla a lepel, és ott van előttünk egy már-már szoborszerű tökéletességgel kidolgozott testű, markáns arcú férfi. Charles-Éric Bouchard, aki Kanadából érkezett, korábban a Cirque du Soleil művésze volt. A nagy sikerű, egyszemélyes produkciót, amiből még 50 pluszelőadást is ki kellett tűzni, más alkalmakkor Horváth Zita, Illés Renátó, Fehér Ádám, Zsíros Gábor  is adják.

A férfi járni kezd, majd gurtnin, vagyis gumi szalagon, felhúzza, feltekeri magát csaknem a kupola magasságáig. A felül felfüggesztett, meglehetősen rugalmas gurtni csodásan szabad mozgást tesz lehetővé a levegőben. Azt az érzést is lehet vele kelteni, hogy lebeg valaki a semmiben, vagy éppen szárnyal, egészen különböző testhelyzetekbe lehet kerülni, akár fejjel lefelé lógni, magasba lendülni, majd lefelé bucskázni, bármilyen irányba keresztül-kasul, ahogy a madár teszi, átszelhető a lég, mintha a gravitációnak fittyet lehetne hányni. Összekuporodó, bezárkózó testhelyzet ugyanúgy elérhető így, mint kitárulkozó, amikor érződik, hogy a test és a lélek befogadásra kész. Vagy éppen alkalmas arra, hogy fölfelé, a magasba, a végtelenségbe, az Istenhez, eljuttassa az üzenetét. Az előadás igencsak érzékletessé teszi ezt a föld és ég közötti állapotot, amit a művésznek az átszellemült arcával, a kifinomult mimikájával, a teste minden porcikájával, akár a kisujja rezdülésével is meg kell mutatnia. A rafináltan sokrétű világítás időnként olyan, hogy szinte premier plánba hozza az artistát, ilyenkor látjuk is valamennyi rezdülését, másik végletként pedig inkább csak a sziluettjét, mintha tekintélyes árnyalak volna. A két véglet között bármilyen variáció előfordulhat. A fénynyalábok garmadája, a lézersugarak önmagukban is kifejező erejűek, akár hatalmas katedrális hatását is kelthetik, de válhatnak fenyegető vagy éppen simogatóan engesztelő közeggé is. Szirtes Edina Mókus zenéje behatol az idegrendszerbe. Ott zakatol az ember agyában. Felzaklató, mélyreható, szeretném, ha időnként jobban elcsendesedne, meditatívabban nyugtató lenne, és aztán megint düböröghetne a dobhártyámban, így legalábbis számomra, szélesebb lenne az érzelmi amplitúdó.

A cirkusz persze törvényszerűen erős hatásokkal dolgozik, és ez érvényes az úgynevezett  újcirkuszra is. A klasszikus cirkusz valaha szinte az egyedüli népszórakoztatásnak számított, azóta a hatalmas vászonról is szinte lelógó, több dimenziós filmek, szuper látványosságok, végeérhetetlen szappanoperák korában keresi a helyét. Mindinkább összművészetté válik. Elemeket csen el a színháztól, ma már szinte közhely egy trapézon játszódó szerelmi jelenet, mi több, akár már egész darabok is a manézsba kerülnek. Például a Trafóba egykor szinte hazajáró parádés Circus Cirkör bemutatta a Rómeó és Júliát. Sőt, megtették ezt a mi artistaképzőseink is, és Uray Péter rendezésével igazán nem vallottak szégyent.

A Sziget Fesztiválon való bravúros bemutatkozása után, a Cirkusz az Éjszakában már csaknem tíz évvel ezelőtti előadásával, a Recirquel polgárjogot nyert a Müpában. Már egyre kevesebben kérdezték meg, hogy ez a műfaj ugyan mit keres ott? Vági Bence mert szinte félhomályban játszatni egy cirkuszi produkciót, amit teli tűzdelt elégikus, elmerengően lassú jelenetekkel, de ezek mégsem váltak unalmassá, mert érzelmek garmadája lüktetett bennük. Rá egy esztendőre, a Párizs Éjjel előadásában megcsinálta ennek csaknem az ellenkezőjét, az egykori varieték, éjszakai lokálok, rikító színű, felpörgetett tempójú, harsány világát, aminek már jókora nemzetközi sikere lett, Párizsban is sok előadással vendégszerepeltek vele. Fontos, hogy nem felvételről szólt a zene, így alkalmazkodva a napi hangulathoz, az artista- színészek és a muzsikusok egymást inspirálhatták.

A My Land már egészen átütő nemzetközi sikereket aratott. Az Edinburgh-i Fringe Fesztiválon, 4200 produkció közül bizonyult a legelsőnek. Ez olyan, mintha kulturális olimpiát nyert volna. Ez a produkció a testek vad tobzódása, próbatétele, némiképp megkínzása és felmagasztosulása. Érintések, közeledések, eltávolodások, egymásba fonódások sorozata. A szűrrealitás akár vaskos naturalizmus keveredik. A teret betölti egy téglalap alakú emelvény, ami az anyaföld benyomását kelti, később azonban megtudtam, hogy tulajdonképpen sokkal könnyebben kezelhető parafa, de az illúzió tökéletes. Vad érzelmek vannak jelen, gyilkos tekintetek, ádáz harcokat látunk, háborúskodást, kiélezett összecsapásokat, a földhöz való menthetetlen röghöz kötöttséget. A két esztendővel ezelőtti Solus Amor homlokegyenest más. Elrugaszkodik a földtől. Elénk tárja az éteri lebegés állapotát. Amikor boldogan azt érezhetjük, hogy nem húz le a nehézkedési erő, röpülhetünk, vagy megpihenhetünk a légben. A pokoli küzdelmek után megbékélést hirdet, a szépség, az esztétikus testek, a kielégülő vágyak, a megnyugvás diadala. Ettől már szinte csak egy lépés az Ima.

Vági módszeresen kísérletezik, kitapogatja, tágítja a műfaj lehetőségeit. Az állandó változatosságra, vibrálásra törekvő műfaj esetében az egyszemélyes cirkusz Istenkísértés. Most azonban Isten megidézése, behívása az auránkba, és ez független attól, hogy valaki hisz benne, vagy sem. A szakralitás, a rítus, mindenképpen hat. Nagy művész kell hozzá, ihletett, átszellemült állapotban. Láttam a produkciót egy másik előadóval is, és akkor közel sem volt rám ilyen hatással. Azóta már lehet, hogy ő is nagyon jó. Nem elég ugyanis megcsinálni a komoly kunsztokat, nem elég a rettentő fizikai munka. Nem szabad azt éreznem, hogy ezekre koncentrál az előadó, át is kell lényegülnie, valóban transzcendentális állapotba kell jutnia. Ez az ami így együtt, csaknem a lehetetlennel határos. De az általam látott estén, Charles-Érik Bouchard-nak szívet melengetően sikerült.

CÍMKÉK: