Ejtsd: kín

Raymund Fitzsimons: Kean – a színész vallomása / RS9 Színház

Megadva magunkat a fizika törvényeinek, mindössze karnyújtásnyi távolságból hatolunk bele a színész intimszférájába. Leküzdhetetlen, permanens szégyenérzettel, mintha valami olyasmit látnánk, ami nem ránk tartozik.

Széles László

Őt erdő vadja ette meg –

                                                                                    de te saját szíved eszed

Byron: Óda Napóleonhoz (Fordította: Szabó T. Anna)

A napóleoni kor  (emellett minden idők) legnagyobb Shakespeare-színésze ihlette mű legfőbb erénye, hogy monodráma. A színpadi látvány kommentár nélkül is közli a szöveg legdrámaibb mozzanatát: a színész magányát. Még felkavaróbbá válik az élmény az RS9 kisméretű színházterében, ahol megadva magunkat a fizika törvényeinek, tehetetlenül, mindössze karnyújtásnyi távolságból hatolunk bele a színész intim szférájába. Leküzdhetetlen, permanens szégyenérzettel, mintha valami olyasmit látnánk, ami nem ránk tartozik. Egy adott színészi karakter életpályájának obligát vergődését látva olyan információk birtokába jutunk, melyek nem kevesebbre késztetnek, mint hogy újragondoljuk a színház lényegét. Az eredendő vágyat, amely a maga kérlelhetetlen exhibicionizmusával a szemlélő arcába tolja a létezés (szerencsés esetben) felemelően ünnepélyes lehetetlenségét.

És ez mind a színész erénye.

A színészé, aki kendőzetlen valójában, a maga hányós, harákolós, alkoholszítta, szélsőséges érzelmek sújtotta testében kénytelen létezni. A testben, amelynek látszata szerepről-szerepre változik, de valójában egy és ugyanaz. Kean esetében egy aprócska, púpos földi való, amely nem igazán vált előnyére (kivéve talán, mikor legendás szerepét, a III. Richárdot játszotta), ezen túl viszont olyan előadói erényei voltak, melyekről legendákat szokás mesélni. Hangjának kifinomult hangszerként működő tónusáról, a crescendókról, fortissimókról, végtelenségig kitartott szünetekről, a hirtelen váltásokra képes mimikáról, melyet negatív szerepek sokaságán át tökéletesített (Shylock, Jágó, Macbeth…), egyáltalán turbulens, folyamatos figyelmet követelő, ivós, kurvázós, az életbe mindegyre belepusztuló személyiségéről.

Színészi zsonglőrmutatványt látunk.

Miként a gyermekét vesztő Edmund Kean kínokkal teli életútja (ó, a magyar nyelv mágikus realizmusa), akként egyedülálló mutatvány a színészt játszó színész, Széles László színpadi jelenléte is. Azé a színészé, aki egyfajta fordított metamorfózissal nem önmaga válik korának színjátszását forradalmasító Shakespeare-színésszé, de kilépve térből és időből a múltbéli másikat formálja saját magára. Elhisszük neki, hogy Kean pontosan így nézett ki, hogy nem volt se púpos, se alacsony, hogy a lét habzsolása tette istenné a színpadon és  taszította vissza újra és újra a mélybe.

Hogy valaha ő is ezt a megejtő tétovaságot játszotta bele a létezésbe…

Önmagát rendező színészként Szélesnek sikerül az, amit már a brit színjátszás legje is a színészet non plusz ultrájaként tartott nyilván. Mintha minden szó, minden csönd, minden lélegzetvétel spontánul jönne létre, minden arcunkba kiáltott gondolat ott és akkor születne meg. A kortársai körülrajongta, irigyelt művészzseni, a magát hercegi származásúnak valló Kean fejében, akinek uralkodók hódoltak és prostituáltak borultak a lábai elé, és aki Lord Byront tartotta a legjobb barátjának.

Már ha az emberi lét eme önmagába sűrített, szenvedésteli szövevényében még létezik valahol a barátság fogalma…

Azzal, ahogy Edmund Kean megannyi gyűlölt Harlekin-szerep után 1814. január 26-án Shylockként debütált a londoni Drury Lane színházban, megalapozta az épp tönkremenőfélben lévő teátrum szerencséjét. Onnantól ömlött a közönség a Richárdjára, a Hamletjére, az Othellójára, a Macbethjére, a Learjére. Nem csoda, ha Kean, a színész karaktere rendre megihlette az utókort. Magát Alexandre Dumas-t is, akiről Jean Paul Sartre-nak sem sikerült a túlgondolt romantikát lefejteni.

Széles László tényszerűbb szöveget választott a saját maga átdolgozta színpadi változathoz. Raymund Fitzsimons vaskos Kean-monográfiáját vette alapanyagnak. A színpadi szöveg nagy erénye, hogy párhuzamosan két idősíkon is jelenidőben tartja a történetet. A színpadi jelenidőben haldokló Kean múltat idéző emlékeit nem epikus múlt időben kapjuk, életének jelentős drámai mozzanatai drámai jelenben történnek meg. Ezt a fajta komplexitást tetézi, hogy a megidézett Shakespeare-darabok monológrészleteit Széles a színészet kvintesszenciájaként interpretálja, azaz úgy jeleníti meg a Kean által játszott, híresnél híresebb Shakespeare-figurákat, mintha azok egy létező előadás emblematikus alakjai lennének.

Alkotói erőpróba a szöveg, ám vannak pillanatai, mikor ezt elfelejtjük. Nem látunk mást, csupán egy önnön létezésével küzdő, hétköznapi figurát. Az emberi lényt, aki saját szívét eszi.