Radnóti Zsuzsa (1938 – 2026)
Lőkös Ildikó dramaturg emlékezése
Lőkös Ildikó, Kovács Dominik, Radnóti Zsuzsa, Kovács Viktor, Székely Csaba fotó: Szkárossy Zsuzsa
Radnóti Zsuzsa nemcsak a magyar színházi életben volt megkerülhetetlenül jelen, hanem sokunk személyes történetében is.
Amikor fiatal pályakezdőként először találkoztam vele, figyelmesen, nyitottan, kíváncsian fordult felém – ahogy mindenki más felé is. Ez a természetes kíváncsiság és elfogadás tette őt nemcsak kivételes dramaturggá, hanem kivételes emberré is. A példaképemmé. Számára a dramaturgszakma a folyamatos gondolkodást jelentette arról, hogy mi teszi egy szöveget élővé, kortárssá, színházzá.
A Vígszínház dramaturgiája évtizedeken át összeforrt a nevével. A Pannónia utcára néző szobája nemcsak munkahely volt, hanem szellemi műhely, ahol írók és dramaturgok generációi fordultak meg. Egyfajta inkubátor, ahol a papíron létező szövegből színház lett.
Ritka következetességgel és türelemmel gondozott tehetségeket, sokszor éveken, évtizedeken át. Nemcsak a kivételesekre figyelt, hanem sokszor azokra is, akikben „pislákolt valami” – ahogy egy búcsúzó írta. Legfőképp ez a fajta szakmai és emberi nagylelkűség jellemezte őt.
A munkája abban állt, hogy mások munkáját tette láthatóvá. Az ő hangja – ahogy Grecsó Krisztián fogalmazott – mások mondataiban szólalt meg. Ő maga szerényen úgy fogalmazott: „az én képességem annyi volt, hogy észrevettem: a szerzők új hangon szólaltak meg.” Valójában ennél sokkal több történt: nemcsak észrevette, hanem segített megszólalni és megszólaltatni ezt az új hangot.
Életének fontos része volt Örkény István életművének gondozása is: nemcsak özvegye, hanem értő, felelős őrzője volt annak a szellemi örökségnek, amely a magyar irodalom csúcspontjanak egyike.
Ritkán engedte, hogy ünnepeljék. A 80. születésnapját is csak hosszas rábeszélés után sikerült megtartani, azzal az ötlettel, hogy tartsák megosztva Nánay Istvánnal, akivel szinte egy napon születtek, és akivel a pályájuk évtizedeken át össze-összefonódott. Nánay István színházi kritikusként például a dramaturgok Nyílt Fórumának is meghatározó alakja volt, sokáig vezette a beszélgetéseinket – így ez az alkalom nemcsak köszöntés, hanem egy közös szakmai történet megidézése is lett.
Az ünnepen pályatársak, tanítványok sokasága volt jelen. Nánay Istvánt bábos növendékei egy róla mintázott figurával köszöntötték, Radnóti Zsuzsát pedig többek között Kern András, Presser Gábor és Marton László. A személyes, játékos és megható pillanatok ellenére végig érezhető volt rajta az a visszafogottság, amely egész életét jellemezte.
Pedig az ő jelenléte nemcsak szakmai volt. Olyan barát volt, aki halk szavakkal, figyelemmel, vett részt az ember életében. Olyan természetességgel, hogy hajlamosak voltunk azt hinni: ez mindig így lesz.
Hát nem lett mindig így. Nagyhét keddjén már a személyes ottléte nélkül, de még vele átbeszélve adtuk át a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amelyet ő alapított. Mire hazaértem, várt a szomorú hír: elment. Kurátortársaimmal már estére eldöntöttük, viselje tovább az ő nevét a díj.
Valószínűleg zavarban lenne ettől a gesztustól, pedig ez a gesztus pontos és méltó hozzá. Mert Radnóti Zsuzsa egész életében a kortárs magyar dráma jelen idejéért dolgozott.
És mostantól ebben a jelen időben marad velünk.
Budapest, 2026. április 4.
