Psota Irén öt éve nincs velünk
Ma öt éve halt meg Psota Irén, a vibráló személyiségű energiabomba, a béklyók közé nem köthető, igencsak karakteres személyiség, kétszeres Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze.
Fotók: Madách Színház
Változatlanul örökmozgóként él bennem, aki nem tud a helyén megülni, akinek a felpörgetett civil beszéde is kifejezi a mozgásigényét, hogy állandóan rohannia kell valahová, neki dolga van, tennivalója. Szeretnie vagy éppen veszekednie kell ezer lángon égve, muszáj habzsolnia az életet. Ez a fékezhetetlenség a szerepeiben is megmutatkozott.
Színpadon először Kurázsi mamaként láttam, gimnazistaként, az is lehet, hogy tán még általános iskolásként. Lenyűgözött az az eszelős energiamennyiség, amit a szerepbe beleölt. Tényleg hihető volt róla, hogy az áruval megrakodott markotányoskocsit keresztülhúzza-vonszolja az egész háborún, ha törik, ha szakad. Szinte tapintható volt ehhez az eltökéltsége, ami a személyiségének is a része volt. Azt hiszem, ő is, ha valamit a fejébe vett, azt akadályokon áthágva, tűzön-vízen át megvalósította.
A nyolcvanadik születésnapon
Hallani lehetett arról, hogy nem volt mindig könnyű a környezetében, hogy megmakacsolta magát a próbákon, ha valami nem tetszett neki, felhúzta az orrát, megsértődött, primadonnáskodott. De hát tulajdonképpen primadonna volt, első nő mindenütt. Az utcán is úgy járt, hogy nagyon is észrevehető legyen, ott megy valaki, ott megy ő, aki kitűnik a többiek közül, mert figyelemre méltó személyiség, és az idomai is szemrevalóak. Rekedtes, agyoncigarettázott hangján is rendszerint az átlagnál hangosabban beszélt, nem volt a kifinomult disztingváltság megtestesülése. Volt benne jó adag vásári harsányság, de ez méltósággal, tartással, ha kellett, eleganciával párosult. No és eszességgel, talpraesettséggel, vérbő humorral, áradó érzékiséggel. Minderre szüksége volt ahhoz, hogy pazarul eljátssza kedvenc szerzőjének, Brechtnek, egy másik hősnőjét, a Mahagonny városának tündöklése és bukásában Özvegy Hocineszét.
Beszélő név, nyilvánvalóvá teszi, hogy mindent meg akar kaparintani, amit csak lehet, erkölcsi gátak nélkül üzletel, ahogy belefér. Eszelős, hogy partnerével, Haumann Péterrel, egymást inspirálva, „felsrófolva”, mit komédiáztak össze, pusztultunk a nevetéstől. És közben megdermedtünk, mert azért mindez a világban eluralkodott farkastörvényekről regélt, arról, hogy csak ezek figyelembevételével, temérdek kegyetlenség, fájdalom árán lehet megélni benne. Psota ebben a produkcióban torokszakadtáig énekelt, szinte rengtek bele a Madách Színház falai. Ez a teátrum volt a színházi otthona, amikor átszerződött onnan a Nemzetibe, abból kevés jó sült ki. Az a fajta ünnepélyes, pátoszos játékmód, ami akkoriban ott jobbára uralkodott, nem volt neki való. Később aztán vissza is „sasszézott” a Madáchba.
Imádott énekelni. Kis kuplécskák is abszolút emlékezetesekké váltak attól, ahogyan előadta őket. Például azt, hogy „Énmellettem elaludni nem lehet…”, ami akár hitvallása is lehetett volna. Biztos, hogy nemigen lehetett őt elunva elbóbiskolni. Nem hinném, hogy untatta a színpadi és civil partnereit. Nyilván sokan emlékeznek Tomsits Rudolf-Szilágyi György fülbemászó slágerére, a „Tibi, te bitang, ó…” kezdetűre. Férfiszédítő, incselkedő kacérsággal, bűvölően tágra nyitott, igézően nagy szemekkel, ringó csípővel, mély hangján a mikrofonba búgva, férfiszédítően incselkedő kacérsággal adta elő. Ennél persze jóval komolyabb az első magyar musicalben, az Egy szerelem három éjszakájában Melittaként előadott Búcsúdal, az „Isten veled Budapest, te édes…” Megrendülten, szentimentalizmustól sem mentesen, énekelte mind a Madách Kamarában, mind a televízióban. Jól állt rajta a nagyestélyi. Tudta szálfaderékkal, úrinő módjára viselni. És miközben látványosan, attraktívan hordta, mintha a teste részévé vált volna, nyilvánvalóvá tette, hogy a háborút követően attól a kifinomult, gáláns, kulturált világtól kénytelen búcsúzni, aminek ez a toalett az egyik megjelenési formája.
Pályatársakkal
Péreli Gabriella Roncsderbi címmel írt neki hozzá igencsak passzoló monodrámát. Ebben ötven év körüli nőt játszva, megmutathatott magából és színészetéből mindent, egyszerre lehetett tragikus és komikus, hidegből melegbe ránthatta a nézőket, beszélhetett kapuzárási pánikról, magányról, a gödörből való kikecmergésről, életimádatról, létezésről, elmúlásról. Alig lehetett a műsorról levenni a produkciót. Lujza és Jenő párosában állandó kabaréfigurája is volt. Kíváncsiskodó, de meglehetősen tájékozatlan, nyughatatlan nőként, a Major Tamás által alakított férjét nyaggatta állandóan, hogy mit miért ír az újság, és mulatságosan soha nem értett meg semmit.
Meglehetősen szeretett és tudott táncolni is. Már idősen, Molnár Ferenc Vörös malom című darabjának musical változatában, egy elmés szerkezet segítségével, az emeletről „leszánkázva” érkezett főördögként az színpadra. Ezután igencsak elemében volt. Valóságos vitustáncot járt, és pokolian kieresztette a hangját. Bármelyik rocksztárnak a becsületére vált volna, amit „levágott.”
Ezért is volt rossz látni, hogy ő, aki maga volt az életerő, a kicsattanó vitalitás, élete utolsó időszakában már nem játszott, begubózott, szívproblémák gyötörték, combnyaktörést követően még tolószékbe is kényszerült. A nyolcvanadik születésnapját még sikerült a kollégáival, barátaival megünnepelni. A nyolcvanötödik már nem volt ennyire nyilvános és vidám.
Markáns, egyedi jelenség, igen nagy színésznő volt. Merem remélni, hogy sokan nem felejtjük el.
