POSZT 2019: 1 – 2
Hiába elég jók a versenyelőadások, vállalhatóak a díjak, s jön el jó néhány előadás még a válogatók által szintén javasoltak közül is a fesztiválra, nincs mélysége és kiterjedése a POSZT-nak. Éppen vérzik el, ahogy azóta is halljuk a hírekből, a kultúrpolitika mezején.
Rozsdatemető 2.0
1.: NARRÁCIÓ, ÉLŐZENEKAR, ADAPTÁCIÓK ÉS ELFÓLIÁZÁS A POSZT SZÍNPADÁN
Az élőzenekarok jelenlétét az idei POSZT előadásaiban Lévai Balázs, a szakmai beszélgetések moderátora is emlegette (a szerény, de frappáns gálán úgyszintén, ahol ő szellemesen anekdotázott, amit az ilyen-olyan hivatalnokokról nem lehet elmondani). Valaki hozzátette még korábban: a németeknél az állatfejes jelmezek is divatban vannak, amelyek aztán a POSZT-on is többször előkerültek. Hosszas narratív részeket tartalmazott az előadások zöme: a szereplők az Idiótában Dosztojevszkij könyvéből olvastak fel, magukról is egyes szám harmadik személyben, a Rozsdatemető 2.0-ban ugyancsak narrálva kötötték össze a jeleneteket. Több előadásban fóliáztak. Galambos Pétertől már megszoktuk, hogy úgynevezett építési háló mögül beszélteti szereplőit. Most is ez történt. A néző persze látta és hallotta őket, sőt a hálóra vetített képeket, klipeket a színpadi tárgyakkal, személyekkel egybemosódva érzékelte. Ez volt a Mi történt Baby Jane-nel című előadás, amely nemcsak matériák közé ágyazódott, hanem három befejezésbe is csomagolták. Meglepő módon a külső keretben a nővérek éppen egy amerikai tehetségkutatón szerepelnek, ahol sikertörténetüket prezentálják arról, hogyan kerültek ki a hazugságokból, alkoholizmusból, társfüggésből (elnézést: ez spoiler). Mi voltunk a közönségük, miként, némileg következetlenül, A tribádok éjszakáján is egy próbába/bemutatóba csöppenünk. A Radu Afrim-féle Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél című nyitóelőadás végén szabályozták, hogyan tapsoljunk, előtte filmszemiotikai fejtegetésekbe bonyolódott az erős tájszólásban beszélő székely kurva, és kilógtak az aktuálpolitikai utalások. Ez a kuplerájtörténet jóval halványabbra sikerült, mint Afrim szintén hosszú című retrómadaras, szintén POSZT-os rendezése néhány éve.
Idióta
A tribádok éjszakáján egy Strindberg-előadás előkészületei folynak, le-lejön közénk asztalilámpás munkahelyére a darabbeli darab írója, rendezője. A debreceni Idióta különleges ebből a szempontból is: Miskin herceg az első felvonásban végig a nézőtéren ül, a második végén minket szólít fel szeretetre és megbocsátásra, amint soraink mellett elrohan. Az első szünetben bent marad és a középső sor középső székéről keresi és tartja fogva a tekintetünket, egyúttal az ő (túlérzékeny? félkegyelmű? idióta? autisztikus?) tekintetén át látjuk a történteket. Jelenetei önmagukban is megragadóak, emlékezetesek, jelentés- és jelentőségteliek. A harmadik felvonásra sűrűsödő cselekmény – például a kötélhúzással Rogozsin és Miskin közt és Miskin-Rogozsin barátságnyilatkozatával – szintén erős színházi megoldások, az önnarrációk és az első felvonás hosszas felvezetései kevésbé. Nem lineáris a történetmondás, van jelenet, amit elölről és hátulról is látunk, a kosztümök gyönyörűek, árnyaltak, árnyalnak, díjat is kaptak. Naivitás viszont azt hinni, hogy a regényt nem olvasóknak összeállhat a cselekmény. A rendező szerint mégis felfogjuk, ha nem is azonnal és nem az értelmünkkel. (Vajon az, amikor egy étteremben ismeretlenek hozzánk fordultak, hallván, hogy erről beszélgetünk, és megkérdezték, miről is szólt, mert a színészek nagyon tetszettek nekik, de nem értették a történetet, s otthon utána fognak nézni a tartalmának, őt igazolja?) A szakmai beszélgetésen érzelmes hitvallásában, fogyatékosság-apoteózisában Sardar Tagirovsky kinyilvánította, hogy a szív irányába terelné a művészetet. Sérelmezte, hogy ehelyett elpusztítjuk magunkat a szakmaiságunkkal. Tönkretesszük egymást, ítélkezünk, kategorizálunk, pedig a színház esély lenne világunk jobbítására azzal is, hogy legyőzzük tudálékosságunkat. Megható, hitelesen szenvedélyes hármast alakítottak a zseniális Kiss Gergely Mátéval, aki mintha valóban szerepben maradt volna: Miskin szelleme hatotta át őt és rendezőjét is.
Woyzeck
Élő zenekar játszott a színpadon a Woyzeckben és a Jeanne d’Arcban is. Az utóbbiban a szűz dialógusba kényszeríti hitével a pozícióban lévő hatalmasságokat, nagy tekintélyű férfiakat, miközben átlátszó, átrendeződő műanyag felületek közé zárják, amely kihallgatófülkét, tömlöcöt, máglyát jelez. A szakmai véleményezők némelyike nehézkesnek, zavarónak vélte ezeknek a súlyos fóliakereteknek a folytonos mozgatását, s nem hatotta meg őket, hogy rajtuk maradnak a nyomok. Mészáros Blanka díjat kapott lenyűgöző játékára. A legjobb előadásnak tartott Woyzeck dobozba tett minket, aminek szélein színészek verekedtek, enyelegtek, nyúltak be a ki-kinyíló ablakokon, s adtak a kezünkbe borsókonzervet, hogy dobáljuk a belőlük kivett illatos borsószemekkel a címszereplőt. A hadsereget olvasatomban itt a punkzenekar és mindenféle médiaőrület helyettesítette, s idegesítette, kínozta, alázta halálra a különféle dobozokból, például hűtőszekrényből előbújva az egyre depressziósabb, elszigeteltebb központi karaktert, aki a sarokban toporgott, szorongott, miután elsodorták tőle, s pokoli táncba vitték Marie-t.
Műanyag(szerű) boxok alkották a Kartonpapa szobáit. A család az elhunyt, zsarnok családfőt pótlandó egy szürreális bacchanália után megszavazza a kartonember visszatérését, mert nem tudnak élni az apa kontrollja híján elszabaduló káosszal. (Érdekes, hogy némileg hasonló funkciójú papírmaséötletre épül Bethlenfalvy Ádámék Papíranyuja.)
Nagyon dicsérték a Caligula helytartójának kompaktságát, dialogikusságát, térhasználatát, a főszereplők (díjat nyert) alakításait (ezt az egy előadást nem láttam). Számomra a legprogresszívabbak közé a Rozsdatemető 2.0 és A tribádok éjszakája tartozott. A 10-et a Deszkáról írt tudósításomban már felsőfokon méltattam. Itt is nagy siker volt és fontos díjakat kapott, a(z élő)zenéért is. A Secondhand zajos sikere mögött az a zsigeri élmény állhatott, amellyel a közeli ismerős, az ismeretlen-ismerős, ám jobbára egzotikus posztszovjet exbirodalom roskadozása hat ránk. A levetett, elhordott ruhák közt játszódó, azokkal, azokból is következetesen, több áttétellel építkező, díjnyertes dramaturgián álló koncepció alapvetően Alekszijevics hasonló című könyvét dolgozza fel. Az ő riportjain át (az akkor másodéves rendezőhallgatók és osztályfőnökeik átiratában és színpadra állításában) jelennek meg a gyilkosok és az áldozatok, a hívők és csalódottak. A csernobili cserbenhagyottak, a megrokkant és elesett csecsenföldi, afgán katonák – például a Gólem eljövetele utáni nagyszerű befejező, vécécsészés temetői jelenetben.
A Rozsdatemető 2.0 díjnyertes tere az állandó családi asztal, ami körül ülnek a hábetlerek, akik a szünet után Tasnádi István folytatásában kirabolják a tévészékházat, hurcolják ki belőle a túrórudikat és meghamisítják ’56-ot. A másik általam nagyra tartott előadás, A tribádok éjszakája is fontos, mai témát feszeget, ami, sajnos, nem evidens a fesztiválon. Arról beszél, ahogyan a nőket nem hallják meg, miközben a jó színházi előadás reményében inzultálja őket személyükben hatalmi pozíciójából a férfi (mint Bartis Attila Rendezésében), aki előírja, kontrollálja viselkedésüket. Elsősorban a Strindberg nevű szereplőről van szó, aki nem hagyja szóhoz jutni a színésznőket, köztük feleségét, akik az ő szövegét próbálnák, ha engedné. A fotós-menedzser is akkor szisszen fel, amikor a nők visszaszólnak a nagy írónak. A nők összekapaszkodása, egymás iránti vonzódásuk s a házastársak kíméletlen, kölcsönös harca, aminek elébe néznek (mindent meg fognak tenni a gyerekekért egymás ellen) árnyalják a férfidominanciájú képletet.
Karenina, Anna
Sok volt az orosz mű a fesztiválon. Nagy András pályaudvarokon játszódó, finom érzelmi ívű Karenina Annája beleőrül (talán túl hosszú jelenetben) az elszigeteltségbe, a társaság általi megalázásba és a fiától való elválasztottságba. Ez a Vronszkij ragaszkodik, nem távolodik el érzelmileg, csak ki-kilép a burokból. Ványa bácsi és társai költői, folyamatos zenei alapra épített (malom- és padszerű fa-fémeszközök mint funkcionális és egyben szimbolikus) díszletek közt játszódó világa alapvetően a koreográfiára épül. Nagyszerű mozdulatok, képek rajzolják ki az orosz-szláv színházból jól ismert, a hattyúkat is megidéző előadást. Megdöbbentő az itt fiatal Szerebrjakov, a fővárosi tudós, Ványa exsógorának üressége és cinizmusa. Még soha nem láttam olyan feldolgozást, amelyben ily mértékben érdemtelennek tűnt ez a karakter a gondoskodásra. Nem érti, nem méltányolja, hogy eltartják, s amikor visszamennek szokásosan tétlen és dekoratív (most jógázó) nejével a városba, mert itt unatkoznak, azzal búcsúzik: „Dolgozni kell.” Vidék és főváros a butaságig alázatos szolgálat, gondoskodás – és a henyeség kettősségében képeződik le ebben az előadásban.
A vígszinházi A diktátor esetében mindenki elismerte és elismeri ifj. Vidnyánszky Attila teljesítményét, mellyel jobb Chaplint alakított magánál Chaplinnél. Az a felvetés erősödött most is fel a szakmai beszélgetésen, hogy mi értelme megismételni a filmet a színpadon. Mit mond ma a mának, és miért nem a mának beszél valamiképpen? Eszenyi Enikő megválaszolta: a jogokat megvásárolva nem lehetett változtatni az eredetin. A kérdés így a levegőben maradt a technikailag valóban nagyszerű előadás kapcsán. Kár, hogy a jelenlévő Kovács Bálint nem ismételte meg az írásban végigvitt gondolatmenetet: ezt tudván, akkor miért is akarták színpadra állítani az anyagot?
2: ÉS HOGY BOLDOGULSZ A RAJONGÓKKAL?
Tudósításom második részét, melyben arról írok, mi is történt a versenyen túl, jól jellemzi ez a fordulat, amely a délutáni közönségtalálkozók bonyolítójától hangzott el a Színház téri álárnyékban számtalanszor. Például Wunderlich Józsefet kérdezgetve, akivel Marton László nevének említésekor a fenti irányba kanyarította a beszélgetést, véletlenül sem térve a meredekebb útra. És bár ügyesen, hajlékonyan szőtte a beszélgetések fonalát, s az alanyok egyénisége átütközött és még azt sem mondanám, hogy a szakmájukról, életpályájukról nem esett szó, a könnyed csevegés műfajában időztünk. Csákányi Eszter, Pogány Judit szolidaritása, jellemessége és karizmája, Kútvölgyi Erzsébet életöröme és bővérű mesélő- és megjelenítő kedve, ahogyan a végig az okostelefonját babráló nézőt is megszólította, emlékezetesek. Az alkalmak azonban a művészsimogatós, szelfizős véggel és a főzésre, hobbira, magánéletre fókuszáló kérdésekkel a bulvárban tartották a diskurzust. Ez ilyen műfaj, nem is baj, de így a szakmaiság a délelőtti előadáselemzésekre korlátozódott, ahol az egy órában inkább az alkotói folyamatok s nem a kritikai észrevételek következetes végiggondolása érvényesült.
Székely Csaba: 10
Voltak könyvbemutatók, Nyílt Fórum a fiatalok drámáiról, tárlatvezetés a jelenlévő művészekkel, koncertek, sőt egy drámapedagógiai bemutatkozás hátrányos helyzetű fiatalokkal, ami komikusan antidráma-pedagógiaira sikeredett. Természetesen ez már nem az évekkel ezelőtti POSZT az utcai és a bőséges off programokkal, a függetlenek, alternatívok, helyiek előadás- és performanszözönével, az éles és mélyre hatoló, egymásnak feszülő, népes színházpolitikai kerekasztalokkal. Az utóbbinak évek óta se híre, se hamva.
Hiába elég jók a versenyelőadások, vállalhatóak a díjak, s jön el jó néhány előadás még a válogatók által szintén javasoltak közül is a fesztiválra, nincs mélysége és kiterjedése a POSZT-nak. Éppen vérzik el, ahogy azóta is halljuk a hírekből, a kultúrpolitika mezején.
Ifj. Vidnyánszky Attila társulata nem kért tapsot a Woyzeck végére. A naponta több művésszel beszélgető hölgy neve nincs feltüntetve a POSZT oldalán, az Aktuális fül alatt összefolynak az idei képek a tavalyival.
