Hagyjuk már a bulvárt, avagy ki felelős a színész méltóságáért?

|

POSZT 2018

Nem kellene színházi társaságainknak újragondolniuk a POSzT szerepét, érdekeltté tenni a szereplőket, újraértelmezni a tartalmát, társadalmi jelentőségét, értelmesebbé, felelősebbé tenni a közpénz elköltését, felhasználásának mikéntjét, mielőtt beleszürkül a pécsi találkozó ebbe a nagy nyugalomba?

Sodró Eliza és Alföldi Róbert a Radnóti Színház III. Richárd előadásában         Fotó: Dömölky Dániel

A budapesti Katona József Színház a legjobb rendezés díját (Székely Kriszta) elnyert nyitóelőadása mellett egy másik produkcióval ugyancsak bekerült a versenybe. A Kovács D. Dániel rendezte Berlin, Alexanderplatz filmesen montázsszerű, változó nagyságú ablakokban zajló produkciója a hatalmas regény dramatizálásával, a modern zenét játszó (ezzel, s nem a nyelvhasználatban akarták maivá tenni adaptációjukat, felelt az opponens, Szolláth Dávid kérdésére a rendező) élő zenekarral felveti a nők s a szexualitás tárgyiasításának örök kérdését. Peregnek előttünk a lányok adásvételének, továbbadásának, eszközszerű használatának, csereberéjének képei, megszerzésük és lepasszolásuk mikéntje mondvacsinált indokkal a férfi pillanatnyi kedve szerint. Csak nem sértődsz meg ezen, banalizálja a férfitől jövő lekicsinylést, lekezelést s beszélné rá belenyugvásra az egyik lányt az idősebb nő, utalva a gyengébb nem ősi kötelességére: ne akadjon fenn a sértésen, a bántáson. Ez a motívum átvezet az idei POSzT számomra legsúlyosabb tétjéhez. A kolozsvári Ibsen-feldolgozásról, a Rosmersholmról van szó. A marosvásárhelyiek Hedda Gablere után ez a második Ibsen a fesztiválon, ez lett a szakmai zsűri által legjobbnak kikiáltott előadás, amely Imre Éva révén egyben a legjobb női főszereplő díját s a látványét is elvitte. A három és fél órás produkció a bomlott psziché ismétlődő jeleneteiből áll, variálva a tátogás, a hadarás, az inadekvát cselekvés (túl magasról kimert leves, fejtetőre állított csésze stb.), remegés, rohangálás, üvöltés mozdulatsorait és cselekvéselemeit. A bűntudat plasztikus megnyilvánulásai ezek, amelyek Rebekka alakjában a cselekmény kezdetétől jelen vannak, s szinte katatón létezésformákban öltenek testet. Az őrület külső és belső kivetülésének képeit láthatjuk a magas térben, a nem emberre méretezett nagyságú ajtó – és a kápolna közegében, ahonnan egy idő után nejloncsomagolásba, a ház másik szélére kerülnek a mi templomainkból is jól ismert katolikus porcelánszobrok. A viszonyrendszer homályos és töredékesen bomlik ki, mert az említett színházi nyelvek érzékien, s nem intellektuális-kognitív csatornán közvetítik azt. A zene s a háttérzajok, például a viharé szándékoltan nehezítik a verbális közlések meghallását, megértését már akusztikailag is. Rebekka küzd Istennel, bár megpróbál még imádkozni a kiüresített kápolnában. Szabad akar lenni, s láthatólag ezt a szabadságot, szabad tettének következményét nem bírja el. Az előadás azt a szálat bontja ki, amiben a lelkésznek, Rosmernek a feleségét, Beatét kiüldözi a világból azért, hogy ő maga Rosmerrel lehessen, s (olvasatomban) raszkolnyikovi módon nem tud bűnével együtt élni, tovább létezni. Kihalt ezt követően belőle a vágy a férfi iránt, sikongja, s maradt a szeretet, mondja ugyancsak. Amikor pedig Rosmer ezt tudatosan felismeri és megérti, a nő megmaradt szeretetére apellálva, vezekelve hívja őt közös öngyilkosságra, a hídról való együttes leugrásra. Addig sokféle módon mutatja fel az elcsúszott létezés, a világban helyet nem lelés stációit az összes szereplő. A számukra rémségeket képviselő tárgyakat, személyeket a hatalmas ajtó mögé zárják, az ajtót fejszével hasogatják, Rebekka többször megkísérel kiugrani az ablakon. A templomi szobrokat rakosgatja, s félő, hogy földhöz vágja őket, de nem teszi. A bűntudat által deformálódott létezés feszültségének érzékletes megjelenítése valóban egyedivé tette a kolozsváriak Rosmersholmját, a tér lenyűgözően döbbenetes. Ezek elismerésével mindazonáltal azok közé tartozom, akiket a produkció kontextusában zavart, felkavart és felháborított, ahogyan a másnapi megbeszélésen a megszólalók hárították, kerülték az előadás készültekor történt fizikai atrocitásról való beszédet. Lévai Balázs többször próbálkozott, s mindannyiszor visszapattant ajánlata az arra adott, végső soron homogén reakciókkal. Mintha szakmánk egy részét nem igazán érdekelné a Színház című folyóirat 2017. decemberi számában Székely Csaba határozott kérése, hogy a megengedhetetlen módszerekkel létrejövő előadást a szakma ne vonja dicsfénybe, a kritikusok ne hívják fesztiválra és ne szavazzanak neki díjakat. Mintha nem látták volna ott és másutt Sárosdi Lilla és mások kérését, segélykiáltását, hogy a szakma, a kritikusok, színházi emberek, színházpedagógusok, a színházi felsőoktatási intézmények oktatói foglalkozzanak azzal, ami a színházak háza táján, a kulisszák mögött zajlik, s ha méltatlanról, agresszív rendezőről, vállalhatatlan munkamódszerről hallanak, artikulálják azt, szervezzenek vitafórumokat, keressék meg az intézmények vezetőit, fogalmazzanak meg állásfoglalásokat. Ne dőljenek be annak a mítosznak, hogy a művészet létrehozására más erkölcsi szabályok vonatkoznak, s nem kérhetőek rajta számon az alapvető etikai normák, az emberi méltóság tiszteletben tartása.  (Én a Criticai Lapok idei első számában gondolkodtam erről mások, például Kricsfalusi Beatrix hasonló szellemben fogant írásai nyomán.)

Rosmersholm, Kolozsvári Állami Magyar Színház, rendező: Andriy Zholdak         Viola Gábor, Imre Éva és Bodolai Balázs         Fotó: POSZT

A két felkért opponens ugyan elítélte a rendezőt, de inkább nem akart tudni arról, mit is tett, mi is történt a színfalak mögött, például annak a bizonyos premiernek a szünetében, amikor is a média híradása szerint az ukrán rendező fizikailag és verbálisan inzultálta a színésznőt, mert elégedetlen volt a teljesítményével, s az ügyelő ki is hívta a rendőrséget. Lévai Balázs rákérdezett a tényekre, az érintett színésznő nem akart beszélni róla, csak annyit: büszke rá, hogy folytatni tudta akkor a bemutatót, mert ha nem így van, most nincs itt, s különben is sokat megtudott ez által magáról. És mintha minden ott megszólaló ezt rendben lévőnek is tartaná, szorgosan szőnyeg alá söpörve a problémát (hisz a színésznő autonóm döntéséről volt szó, mondták), hogy végre az esztétikumról beszélhessenek. Az az információ is nyugtatóan hathatott, hogy a rendező a próbafolyamatot több tucatnyi színésszel kezdte, s ők öten maradtak: ők tehát bírják és vállalják, amit itt kell, erre szerződnek tudatosan. A moderátornak a történtek tisztázásának igényével feltett ismételt visszakérdezésére ingerült hárítás volt ugyanis a válasz; hagyjuk már a bulvárt, még mindig ezen izélünk, ideje a gagyitól eltávolodni a komoly dolgok felé.  A díjátadó gálán a színház vezetője, Tompa Gábor vette át a díjakat, s gúnyolódott a bulvársajtón, amely eddig az előadás létrejöttének körülményeit tematizálta, nyugtázva, hogy most végre méltó szakmai diskurzus és elismerés övezi produkciójukat, a fiatal színésznő pedig köszönetnyilvánításai sorában megjegyezte azt is: boldog, hogy ilyen rendezővel találkozhatott, mint Andrij. Egyetlen halk kuncogás hallatszott mindössze a nézőtérről ennek nyomán, ment minden tovább amúgy, mint a karikacsapás.

Henrik Ibsen: Rosmersholm

Közzétette: POSZT – 2018. június 14., csütörtök

Az MMA képviselőinek túlnyomó többségű jelenlétével reprezentálta magát az idei, 18. POSzT a nyitó- és záróaktusán. A pécsi polgármester kicsit megrótta a fesztivált a kevés közönségbarát előadásért. Azt jogosan sérelmezhette volna, hogy alig lehetett jegyet venni a versenyelőadásokra, mert csak egyszer adták elő mindegyiket. A hangsúly eltolódott a többnyire szórakoztató off-programok felé. Igaza van Páva Zsoltnak, beállt a POSzT, nézzen magába, akinek hiányoznak a botrányok. Nekem és néhány kritikusnak, akik eddig kifejezték vagy eztán fogják, hiányzik a nyilvános diskurzus arról, meddig terjedhet a színházi alkotófolyamatban az erőszak. Ne hagyjuk magára a színészt, a társulatot, hisz ők egzisztenciális szorításban vannak, s ha a méltatlan módszerek, személyük méltóságát sértő instrukciók közegében szocializálódnak, már-már ezt tartják természetesnek, legalábbis kötelességüknek elviselni.  Ha már meghívták ezt az előadást, a magára valamit adó szakmai szervezőbizottságnak kötelessége lett volna a fenti kérdésekről vitafórumot szervezni. Ahogyan más, színházszakmai- és kulturális, társadalmi ügyekről, amelyeket éppen az előadások tematizáltak. Nem mondható ugyanis, hogy maguk a produkciók ne tárták volna fel húsbavágóan a legfontosabbakat: hatalom és a művészet viszonya, menekültkérdés, hatalmi visszaélések, elszámolás a múlttal – s megannyi jelentős topik tűnt fel a színpadokon művészi megfogalmazásban a tíz nap alatt. Kezdünk elszokni ezek értelmes felvetésétől, kibeszélésüktől? Bár mintha már meg sem látnánk a néhány helyet, ahol ezekről szólhatunk, akár a POSzT-on. A válogatók érvelésére, miért ezeket hozták a kínálatból, azaz milyen most a magyar színház, vagy a színház társadalmi vonatkozásairól szóló könyvbemutatóra kevesen voltak kíváncsiak. A pódiumbeszélgetések a színház előtt vagy esőhelyszínén, a Corso emeletén többnyire kellemesen teltek, bár, akik levezették, gyakran kínosan laikus kérdéseknek tették ki a művészt: mi az üzenete, mitől jó egy előadás, mondjon már verset… Így is kirajzolódtak megkapó portrék: számomra Őze Ároné, Horváth Csabáé. Hiányzott a betekintés a színházi műhelyekbe, nem képviseltette magát a színházpedagógia, a Nyílt Fórum maradt a fiatalok friss drámakezdeményeik felolvasószínházi előadásával és megvitatásával az a hely, amely folytatta a POSzT régi, eleven hagyományait, bár a felkért hozzászólók vonatkozásában itt és a szakmai beszélgetéseken is sajátosan bejáratott mechanizmusok működtek.

A mindig nagy érdeklődéssel kísért szakmai beszélgetések akkor teltek jól, ha határozott expozéval álltak elő a bírálók, mertek egymástól s a létrehozóktól is kérdezni, és a közönség is bekapcsolódott. (Élőben közvetítették őket, s azóta is megtekinthetők  a fesztivál oldalán.) Időnként sikerült bevonni a színészeket, akik, bár nem tisztjük a szerepüket verbálisan-intellektuálisan értelmezni,  a rendezővel folyó munkáról, az előadás keletkezés- és alakulástörténetéről általuk mondottak teljesebbé teszik a képet. A közönségdíjat kapott nyíregyházi Illatszertár színészeinek alakítását – röviden belefoglalva pályaívüket – Stuber Andrea (máskor Nánay István) igencsak szépen jellemezte, kiemelve egy-egy jellemző, a figura életre keltésekor alkalmazott gesztusukat. A kellemesen barna bútorokat formázó, látványos, elegáns díszletek közt játszódó, üdítő előadás felvillanyozóan, igényesen szórakoztatott. Mohácsi munkamódszeréhez tartozik, mint megtudtuk, egy-egy mondat, utasítás fülbe súgása, ami frissülhet, változhat, cserélődhet az előadások során. A magánnyomozó például azzal vigasztalja az illatszertár vezetőjét, hogy őt magát meg a kémiatanárral csalta meg a felesége – ebből lett, félrehallva „két tornatanár”, amit Mohácsi jobbnak tartott a saját változatánál.

Vaterland         Forte Társulat, rendező: Horváth Csaba

A Vaterland társulata Thomas Bernhard-szöveget írt át, s alkotta meg Antal Csaba sokszögletű kerti pavilonja, üvegháza, halottasháza köré mozgással-monológokkal, jódlizással és valódi marhalapockák sokrétű felhasználásával azt a miliőt, amely az osztrák önutálat, múltfeldolgozás és adósságtörlesztés: a birtok zsidókra örökítése révén oldja a táj drámáját. Az irodalmi dramaturgia révén kialakított struktúra a többi komponenssel sűrű textúrává vált, jegyezte meg Horváth Csaba rendező. A kiváló tér- és eszközhasználat, zenei és fizikai jelenlét révén (az utóbbi nyomai a másnapig piros térdek) komplex színházi összhatást ért el az előadás, amihez sokat hozzátett a zárlat. A Forte Társulat matériával (meg)dolgozó, megelevenedő metaforikájú produkciójának végén ugyanis a kerti házikót konkrétan lebontják, szétszedik, amivel a hely bűnét: a lengyelek meggyilkolását vezeklik le. Maradnak a szétszórt csontok a puszta mezőn. A jelzett elemek ismerősen hatnak, kulturális kontextusunk részei: a kárvallottakra örökítés például Ulickaja Médea és gyermekeiben is megtörténik (e regényben az elüldözött krími tatároknak hagyja személyes gesztusként jóvátételül házát a címszereplő), s más színdarabokban is felépítenek vagy lebontanak teljes tereket. Horváth Csaba két produkcióval jutott be az idei POSzT-ra, ami önmagában hatalmas elismerés, az én toplistám felső regiszterében áll mindkettő. Pontosan fogalmaz itt, ahogy a Halál Thébában esetében is. A Vaterland a díszlet és az összjáték vonatkozásában, bízom benne, a zsűrinek legalább eszébe jutott.

Türelemről és fájdalomról beszélt kiválasztási folyamatuk jellemzésekor a két válogató. Örülni tudtak egy-egy jó megoldásnak is, ám a konrolltalan színészek elszomorították őket. (Elégedetlenségük önmaguk játékával a tapsrendkor csalhatatlanul megnyilvánul, figyelték meg.) Nyomásgyakorlást is tapasztaltak bizonyos rendezők részéről: kihagyhatatlan a produkció, győzködték őket, ha nem válogatják be a POSzT-ra, jövőre nem játszhatják… Nem a paletta sokszínűségére akarták felhívni a figyelmet, mindenképpen a néző – és a szakma – megelégedésére törekedtek, nem voltak kvótáik sem. Térey még mindig nem érti, miért nem lehet operát beválasztani, ha operettet, musicalt igen. Regős János a színházi ember, mégis Térey volt inkább up to date, mesélték, az utóbbinak most elkészült színházi regénye háttérmunkái folytán. Sajnálják a nemzetis Bánk bánt, az Utas és holdvilágot, a Stúdió K Peer Gyntjét. Benne voltak a toplistájukban, s néha technikai okokon múlott kimaradásuk, azon például, hogy egy különleges helyszínen játszódó előadás adaptálható-e külső pécsi helyszínre, s hogy erre nem kaptak időben választ.   A POSzT szervezési anomáliáit mutatja az is, hogy a Migránsoook… előadására Székelyudvarhelyről kellett a társulatnak magával hoznia a nézőtéri szerkezetüket, még székeket is kértek tőlük, s végül csak nem tudták helyben megoldani az utolsó sorok magasítását, így mindössze az első sorokból lehetett látni a nézőknek a színpadon ülve a színpad előterében és alatta játszódó eseményeket.  A válogatókat ezen a megbeszélésen érdekelte, hallgatóik közül látott-e valaki minden előadást, s melyek voltak szerintük a legjobbak. Lehetett volna beszélgetni… Elmondták, a nagyváradi Kaukázusit a rokonszenves, jó kondícióban lévő társulat miatt hívták meg. Továbbra is hisznek a színházban: az élő néző és az élő színház közvetlen találkozásánál nincs nagyobb művészeti élmény, mert itt és most, azonnal történik, életkoncentrátumot tartalmaz. Színházi életünk szerintük jó kondícióban van, új társulatok is alakulnak, ám nincs valódi kortárs magyar dráma: eldugják pincébe, padlásra, a legkisebb térbe, adaptációkat adnak el a színházak kortárs drámaként. A Nemzeti Színház szerintük elképzelhetetlen például Spiró nélkül, mégis úgy működik.

Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk         Rendező: Zakariás Zalán, Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház

A díjazás két nagy hiányossága számomra két minden ízében – mégis ízlésesen – közéleti előadás, a miskolci Krétakör és a fővárosi Radnóti Színház III. Richárdjának alulértékelése. Azt, hogy hogyan manipulálnak a másik emberrel, (III.) Richárd mutatja meg most Alföldi Róbert alakításában, Andrei Şerban rendezésében zsigerien. Minderről a kiváló színvonalon megtartott szakmai beszélgetés is tanúskodott: kár, hogy a zsűri nem jött el ezekre, alapos muníciót kaphattak volna az egyes előadások értékeiről, válaszokat kérdéseikre, amelyeket így szűkebb körben, színháztörténész, szakmai elemző nélkül, maguk közt vitattak meg. Ha bele is néztek a közvetítésekbe, nem tették fel a kérdéseiket, s nem teremtettek végül fórumot maguknak döntésük indoklásához. Még a néhány méltató és köszönő mondat is hiánypótlónak bizonyult a gálán. Igazán elvárható lenne a mégannyira izgatott művészektől ugyancsak az a pár személyes szó, amely korántsem mindegyiküktől hangzott el. Egymás mellett beszéltek el hát a szereplők, s maradt terméketlen a szakmai megbeszélések hozadéka a döntéshozók számára előkelő távollétük miatt. Igaz, a III. Richárd vitájának, elemzésének idejére már megszületett a díjazottak listája. A zsűri nem méltányolta jelentős díjjal ennek az előadásnak az érdemeit: eleven, húsba vágó permanens jelenlévőségét például az interakción át a közönséggel, a választókkal, a mikrofonba mondott beszédek hátborzongató voltát, a hatalmi magyarázkodásokat és machinációkat, a minket megfigyelők jelenlétét a széksorok mellett. A címszereplő itt torzságából fakadóan mutatkozik be gonoszként és manipulál zseniálisan, céljai elérésére gátlástalanul-hajlékonyan mindent bevet: a szembeállókat megosztja, populizmusa arcpirítóan hatékony, örök(letesen)emberi és természetesen egyes megoldásokban, kiszólásokban kortársi. A fesztivál méltán várt darabja beváltotta a hozzá fűzött várakozás reményeit, szűnni nem akaró tapssal honorálta a nézőtér s maximálisan elismerő mondatokkal méltatták másnap a bírálók. Minden ízében átgondolt és tűpontosan kidolgozott, ilyen Alföldi Róbert Sodró Elizával közös jelenete, amikor a friss fájdalomtól feldúlt özvegy teátrális elcsábítása végül mégis sikerrel jár. Értékelték a legjobb női mellékszereplő-díjjal jutalmazva Kováts Adélt, aki a zárlatban özvegy királynőként békekötésre hívja fel a két oldalt – felénk hajolva, megfeszített figyelemmel figyelmeztetve utolsó esélyünkre. Richárd ekkor már halott, de fent, a hídon utoljára még elhalad a szemünk előtt. Lehet ez az ő kísértő szelleme, ám lehet az alak az őt legyőző, ebben a feldolgozásban meg nem jelenő új uralkodó, Richmond is. Alföldi, mint a szakmai beszélgetésben elmondta, az utóbbi módon fogta fel saját szerepét. P. Müller Péter az eredeti Shakespeare-játszásban gyökerezőnek vélte mind a díszletezést, mind azt a gyakorlatot, hogy tizenegy szereplőre osztották ki a számos szerepet. Olyan erővel, olyan pontos elemzésben szólalt meg és emelkedett ki a színházi közegből e mű, amely bizonyította örök érvényét, s a lehető legadekvátabban töltötte be általa a színház mindenkori szembesítő szerepét a Radnóti társulata – itt és most.

Gáspárik Attila és Gilbert Edit Gáspárik Attila Teátrális világunk című könyvének pécsi bemutatóján         Fotó: POSZT

Sokféle, többségében figyelemre méltó előadást láthattunk számos külföldi rendezővel az idei POSzT-on. Több – s többnyire többnyelvű színházi fesztivál zajlik Romániában, mondta el könyvbemutatóján Gáspárik Attila, s hogy az országosat, a mi POSzT-unknak megfelelőt hetekkel előtte felvezeti már a közmédia, megismertetve a társulatokat, előadásokat, a díjátadó gálát pedig a közszolgálati adók nagy érdeklődés közepette közvetítik. Nálunk viszont arányosan több színházjegy kel el. Hogyan érhetnének össze a szálak, lehetne teljessé a kör? Nem kellene színházi társaságainknak újragondolniuk a POSzT szerepét, érdekeltté tenni a szereplőket, újraértelmezni a tartalmát, társadalmi jelentőségét, értelmesebbé, felelősebbé tenni a közpénz elköltését, felhasználásának mikéntjét, mielőtt beleszürkül a pécsi találkozó ebbe a nagy nyugalomba?

Gilbert Edit: Hasábok és abroncsok – POSZT, félidő

CÍMKÉK: