Platón: Szókratész védőbeszéde / Weöres Sándor Színház, Szombathely
Jordán Tamás játszóként lép a Weöres Sándor Színház stúdiószínpadára: kedves, halk szavakkal, humorral, de metszően, félreértésre lehetőséget sem adva nyújtja át a sorvezetőt; amit hallani fogunk, az nem az ókorból visszhangzik majd, hanem ez a jelenünk, itt és most.
Szókratész: Jordán Tamás Fotók: Mészáros Zsolt
Aztán egy korty víz, teljes fúzió. Jordán-Szókratész beszél, időtlenül: „Athéni polgárok…!” Peregnek, zörögve felénk fordulnak a szárazon is igaz gondolatok, pajzsként jönnek a koholt gondok ellen, én pedig próbálom kizárni az előbeszédet, mert úgy is szégyellem magam, hogy én vádlója nem vagyok senkinek: csak polgártársa a vádlóknak, a polis és az ökumené lakója. És ez a szégyen, amit a Melétoszok sosem éreznek, mert ha éreznék, akkor többé nem lennének ők Melétoszok; beleivódik a ruhámba, a hajamba, és hiába lenne ebben a pillanatban sok kéz és sok szempár azzal a szóval, hogy Szókratész ártatlan, Szókratészt mindenképpen és mindig el fogják ítélni. Ha nem a színházteremben, akkor majd megírja az újság, bemondja a rádió és úgyis jöhet a bürökpohár. De kérdést hagy hátra: miért csillog mégis mindvégig derűsen a szeme?
De ez csak a történet vége és Szókratész tudja és el is mondja nekünk, hogy az oda vezető út szintén fontos. És látjuk, hogy bár a vádak az istentagadással kapcsolatban teljességgel alaptalanok, mégis van „bűne”, amely a bírák elé vonja: Szókratésznek mindig igaza van, a daimón, az isten súg neki és ebből titkot sem csinál. Ez veszélyes, ez megbocsáthatatlan, mert szemtelensége megrontja az ifjúságot, ráadásul Szókratész éppen a közösség vezetőit tartja legkevésbé nagyra; a Melétoszoknak ez nem elviselhető. És valóban megrontja őket, ha megrontásnak vesszük azt az inkább egészséges állapotot, amely kétkedve tekint a magasra törőkre, a nagyokra, a bölcsekre, és amely állapot olyan, mint a barikád, amit zsarnokok ellen emelnek.
És tovább zakatol a beszéd, cérnaszál sem lóg ki, Szókratészt ennek ellenére vagy éppen ezért bűnösnek mondják bírái. Jordán Tamás fellép közénk a nézőtérre, egyenként, mindenkinek a szemébe néz. Ha valaki kerüli a tekintetét, akkor vár, ha kell, akkor sokat vár, de kibúvót nem hagy: ahogyan korábban mondta, ez kellemetlen neki is, kellemetlen nekünk is. Majd a jellem csak a beszélő ártatlanságának elvetése után mutatkozik meg igazán: bár eddig is majdnem járhatatlanul meredek morális ösvényeken haladtunk, most olyan sziklafal elé értünk, amin csak ő tud felmászni, mert elég erős és elég merész hozzá; bíráit az igazságtalanság miatt inkább hergeli, ezzel megágyaz saját halálának.
Apropó, halál. A Platón-szöveg és a Jordán-előadás ebben a harmadik szakaszban, amelyben már látszólag minden mindegy, más vizekre evez, egy időre hátrahagyja azokat a gondokat, amelyekkel eddig birkózott. Az esztétikailag és gondolatritmusában is gyönyörű szöveg fájdalmat csillapít, hogy annyira mégse legyen keserű az ital. A furcsa az, hogy sikerül. Szókratész szájából kilesve a halál sem szörnyűség, hanem majdnem jótétemény: hiszen vagy olyan, mint a mély, álomtalan álom, ami nem fáj, ami nem rossz, vagy találkozunk azokkal, akiket már szállított a révész, akik „boldogok ott lenn”[1]. Talán a szöveg eredeti szerkesztője, a tanítvány is érezte, hogy az olvasónak szükséges mentőövet nyújtani, mert igazán nem elvárható, hogy mindenki kicsavarhatatlan szálfa legyen.
Tehát a Szókratész védőbeszéde, amelyben ezúttal Melétoszként Monostori Patrik működött közre, egyszerre lehetőség Jordán Tamás előtt, hogy a Szókratész-félmaszkot felöltve számonkérje a közvéleményt, és egyszerre igézés és tisztelgés Európa valódi ősei előtt. Míg a Melétoszok fiatalok és sokan vannak, Szókratészből csak kevés van és egyre idősebbek. Most már a vádlókon múlik a jövőnk, betartják-e az elítélt utolsó kívánságát: „Ha majd a fiaim fölserdültek, őrajtuk álljatok bosszút, férfiak, szakasztott úgy bántsátok őket, mint ahogy én bántottalak benneteket, ha látjátok, hogy pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek, mint az erénnyel, vagy azt hiszik, érnek valamit, pedig semmit sem érnek: korholjátok akkor őket úgy, mint benneteket én, hogy nem azzal törődnek, amivel kell, s hogy úgy vélik, érnek valamit, pedig semmirekellők.”
[1] Aiszkhülosz: Áldozatvivők
